2013. augusztus 27., kedd

45.rész Elveszve

Sziasztok! :)
Mielőtt még belevágnátok az új rész elolvasásába kérek mindenkit, hogy Ezt olvassa el! Mivel már 1 hét sincs az nyárból hoztam egy döntést. Eddig minden 3. nap volt új rész, ami valljuk be, nem túl sok idő, igyekeztem mindig betartani és időben hozni a részeket. De be kell valljam, mást már nem nagyon csinálok, azon kívül, hogy egész nap a laptopommal az ölemben ülök és írok. Iskolaidőben ez nem fog menni, nyáron ha napközben elmentem valahová, akkor hajnalig ültem és vagy laptopról vagy telefonról írtam. Kollégista vagyok, tehát ez kilőve, elég kemény iskolába járok, tanulnom is kell, pihenni is szeretnék, délutánonként táncolni járok és barátaim is vannak, így arra a döntésre jutottam, hogy hetente lesznek részek. Tehát, mostantól minden kedden hozok új részt! Remélem nem utáltok nagyon és megértitek, két blogot írok, ezek mellett nekem is van saját életem, Isten ments, hogy olyat adjak ki a kezemből, amit még én is utálok és nem tetszik Aki vezet blogot, az nagyon jól tudja, hogy milyen ez. 
Éljétek túl épségben az új tanévet, tanuljatok, szórakozzatok a barátaitokkal, sok sikert nektek!
Jövőhét kedden jelentkezem az új résszel! :)
Sok puszi: Nessa. xx

~*Louis Tomlinson*~


Pillanatok alatt változott meg, szemei nagyra nyíltak és kapkodva próbált kimászni mellőlem, a takarót maga elé fogta, rémült arckifejezését látva azonnal megbántam, hogy csak így rázúdítottam ezt a kérdést. Ő nem az a lány, aki örömtől zokogva borulna a nyakamba, sosem tudom őt hova tenni. Néha kedves, mint a kórházban, amikor csak úgy beszélgettünk, gyakran flegma és nemtörődöm, és van, amikor csak egy segítségre szoruló lányt látok benne. Sosem mondott nekem semmit az életéről, és ha Harry-nek mondott valamit, azt göndör hajú barátom nem osztotta meg velem. Nem tudok róla szinte semmit, viszont azt tudom, hogy nehéz élete lehet. 17 évesen életvidámnak kellene lennie, az érettségi előtt állva a jövőjén kellene gondolkoznia, barátnőkre lenne szüksége és szülőkre. Ehelyett legjobb tudomásom szerint neki nincsenek céljai, nem akar továbbtanulni, eltaszít magától mindenkit és egy hétköznap éjszakát nálam töltött hatalmasra tágult pupillákkal.
-Alex.-húztam vissza, megpróbált elmenni, de léptei bizonytalanok voltak.-Maradj itt.
Visszaesett az ágyra, a fehér takarót megszeppenten szorította magához, felvettem a földről az alsóm és belebújtam, majd óvatosan megközelítettem. Olyan volt, akár egy rémült kiscica. Elé léptem, óvatosan húztam rá a pólóm, leengedte a kezeit és felhúzta a lábait, fejét elfordította, miközben betakarózott és átölelte a térdét.
-Sajnálom.-suttogtam, és óvatosan megsimítottam az arcát.
-Nem.-rázta a fejét. Hangja határozott volt, de csendes, valahol csengett benne valami más is.-Nekem nem kell barát, Louis.
Nagyon mélyen tudtam, és számítottam rá, hogy nemet mond. De nem így. Úgy képzeltem el, hogy majd felpattan és hevesen gesztikulálva, a mellkasomat bökdösve kinevet. Ehelyett csendesen, a pólómat viselve összekuporodott az ágyamon és átölelte magát. Nem akartam kérdezősködni, viszont valamit tudnom kellett.
-Harry miatt?
-Nem.-motyogta.-Hazamegyek.
-Dehogy mész!
A reakcióm talán túl heves volt, mert összerezzent és szemeivel ijedten pásztázott.
-Úgy értem-köhintettem zavartan.-maradj itt, nem hagyhatom, hogy ilyen későn elindulj. Ha akarod menj át egy másik szobába, én békén hagylak. Zuhanyozz le, ha akarsz, azt hiszem van itt Lottie-nak néhány új póló, adok egyet, szerintem pont jó lesz.
Felemelte a fejét, szemei furcsán csillogtak, majd valami leszaladt az arcán. Döbbenten ültem le az ágyra, néhány másodpercig őt figyeltem, nem tudtam mi miatt sírt. Talán megbántottam, bizonyára én csináltam valamit.
-Alexis...-kerestem a szavakat, de nem kellett. Hüppögve döntötte fejét a karomnak, egyik kezével a nyakában lógó apró pillangót markolászta.
Karjaim köré fontam, ösztönösen, talán a természetemből fakadóan akartam megvigasztalni, kevés rosszabb van annál, mint sírni látni egy olyan lányt, aki sebezhetetlennek mutatja magát. Talán annak az utóhatása ez a keserves sírás, amit lenyelt/felszívott. Nevetve, kacérkodva lépett be az ajtón, és most a karjaimban sír. Megint gyenge voltam, megint nem gondolkoztam és természetesen megint utólag jöttem rá, mennyire helytelen dolgot tettem. De már nem csinálhatom meg nem történté. Kezdek egészen hozzászokni ahhoz, hogy amit én csinálok az rendszerint rosszul sül el...
Egyik kezemmel bátortalanul simítottam meg a haját, meglepődtem, amikor fejét a mellkasomba fúrta és vékony karjai körém fonódtak. Nedves könnycseppek áztatták meztelen felsőtestem, vállai remegtek és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak lehetséges.
Már nem gondolkoztam azon, hogy mit kellene csinálnom vagy mi lenne a helyes, mindennél jobban fájt őt így látnom. Csak azt akartam, hogy megnyugodjon és mondjon nekem valami csípőset. Az ölembe húztam, ráterítettem a takarót és csendben hagytam, hogy fejét a vállamra hajtva kisírjon mindent, ami bántja. A hátát simogattam, néha megtöröltem a kezemmel nedves arcát, végül megkérdeztem, hogy átvigyem-e egy másik szobába, de csak heves fejrázást kaptam válaszul. Így hát maradtunk.
Nem mondott, és nem tett semmit, összekuporodott az ölemben és rázkódó vállakkal, halkan szipogva simult hozzám. Az egyik karomat a térdei alá csúsztattam és megemeltem, ujjait a vállamba nyomta, majd karjait a nyakam köré fonta és halkan nyöszörögve kapaszkodott meg bennem. Hüvelykujjammal végigsimítottam az arcán és megpróbáltam letenni az ágyra, de nem engedett el. Ha nem sírt volna, akkor tulajdonképpen még örültem is volna neki, hogy így kapaszkodik belém, de így nem. Valakire szüksége volt, és én voltam a közelben.
-Ne menj el!-szorított magához.
Néhány másodpercig csak néztem rá, próbáltam feldolgozni ezt a mondatot, a nyakam kezdett beállni, ijedten szipogva ragadta meg a kezem, amikor lefejtettem magamról a karjait, de én nem szándékoztam otthagyni őt.
-Semmi baj.-simítottam ki egy barna tincset, mely nedves arcára tapadt.
Ujjai összefonódtak az enyémmel, pupillái kisebbek lettek, de a szemei kipirosodtak és vékony, fekete csíkokban folyt le a szemfestéke. Szabad kezemmel letöröltem a könnyeit és a csíkokat, az ajkamba haraptam, nem tudtam mit kellene csinálnom, mit kezdjek magammal és vele. Kezét az enyémmel együtt húzta a mellkasához és összegömbölyödött, mint egy kiscica. Vonakodva dőltem le mellé, nem húzódtam túl közel, pont úgy feküdtem, hogy a kezemet továbbra is fogni tudja de úgy, hogy az nekem ne legyen kényelmetlen. Közelebb húzódott, ösztönösen fontam a karomat a dereka köré, így összefont kezünk már a hasánál pihent, háta a mellkasomhoz simult. Nemet mondott, most mégis a karjaimban fekszik. Nem tudom mi történt és mi miatt kezdett sírni, talán miattam, talán valaki/valami más miatt, de az én karjaimban feküdt.

~*Alexis Elwood*~



Egy ideig hüvelykujja megnyugtatóan simogatta a kézfejem, lehunytam a szemeim és mellkasához simultam, nem tudom miért kezdtem sírni, talán azzal amit nyújtott és a kérdésével együtt mindent kirobbantott belőlem. 18 évesen nem vagyok más,csupán egy szánalomra méltó lány, tervek, célok és álmok nélkül, beleragadva egy olyan múltba, amit soha nem felejtek el. Dean akkor elindított valamit, ami tönkretett mindent és végig fogja kísérni az egész életem. Louis karjaiban sirattam a normális tinédzserkort, amitől megfosztott egy idősebb fiú, sirattam a szüleim, a barátaim és mindent, amitől én én voltam, és nem pedig egy céltalanul bolyongó, összetört tizenéves. Talán ha akkor segítséghez fordulok és nem zárkózom el minden elől, most nem itt tartanék. A 18. születésnapomat a bátyámmal ünnepeltem meg, nem kaptam kedves üzeneteket és telefonhívásokat, valószínűleg George-on és az iskolában dolgozó tanárokon kívül - akik csak a papírjaim miatt tudják, hogy betöltöttem eme megtisztelő életkort - senki nem tudott erről a napról. 18. életévem első napján, életemben először éreztem azt, hogy valakinek nem csupán egy kellemes éjszakára kellek és törődik velem. Harry-vel más volt, ő is tudott gyengédebb lenni, de az lényegesen másabb volt, mint ez az este. És én mégis inkább az ő karjaiban szeretnék most feküdni, évek óta ő az egyetlen fiú, aki iránt kezdtem érezni valamit. Erről nem Louis tehet, nincs vele semmi baj és inkább szeretném őt szeretni, de nem megy. Mert akárhányszor elkalandoznak a gondolataim mindig a fejembe fészkeli magát az elképesztő zöld szempár és a páratlanul göndör haj, szeretném szeretni Louis-t, mert mindketten csináltunk már helytelen dolgokat, de mi ketten rossz emberbe szerettünk bele. Ő kitartóbb, mint én.
Légzése lassan egyenletessé vált és már nem igyekezett némi távolságot tartani kettőnk között, teljes testével hozzám simult, ujjai elernyedtek és a kezei körbeölelték a derekam, arcát a hajamba fúrta. Azt hiszem, nekem még sosem adatott meg az, hogy így feküdjek egy fiúval, és ez sem olyan volt, mintha végtelenül szerelmesek lennénk egymásba. Nagyot sóhajtottam, szabad kezemmel megtöröltem az arcom és felé fordultam, én frászt kapnék, ha valaki alvás közben az arcomba hajolva bámulna, de nem bírtam ki, hogy ne vegyem őt szemügyre. Hányan lennének most az én helyemben... 
Szemeimmel végigkövettem arcának határozott vonalát, ajkainak szép ívét, és a szemöldökének formáját, mely akaratlanul is némi huncutságot ad neki a komolyabb pillanatokban is, Harry arca sokkal kisfiúsabb, gyerekesebb. Nem bírtam ki, mutatóujjamat óvatosan az arcához érintettem és végighúztam rajta egészen pihésedő álláig, ajkai elnyíltak és kissé felhúzta az orrát. Engedtem a csábításnak és közelebb húzódtam hozzá, kezei megfeszültek körülöttem és erősebben tartott magához, arcom csupasz mellkasához simult és az orromba kúszott valami jellegzetes, férfias illat. Kissé mentolos dezodor és tiszta szappan, arcát elrejtette a hajamban és egyik lábát becsúsztatta az én lábaim közé. Zavarba jöttem, egyszerre pirultam el és lettem libabőrös, maradni akartam vele, mert addig sem éreztem magam annyira egyedül, amíg ő a karjaiban tartott. De reggel iskolába kell mennem és ha George észreveszi, hogy eltűntem, hatalmas bajba fogok keveredni és ha rajta múlik egy csapat kommandóssal kerestet meg. Nem utolsó sorban holnap megint meg kell jelennem szeretett középiskolámban és túl kell élnem a napot egy csapat idiótával. A fejem tompán lüktetett, ahogyan tegnap és reggel is, ezúttal viszont némileg erősebb volt a fájdalom, talán a sírás miatt.
Óvatosan megfogtam a kezeit és lefejtettem a derekamról, majd leemeltem az övéről a lábam és a másik oldalamra fordultam, mozgolódni kezdett, halkan nyöszörgött, majd helyettem magához húzta a takarót és a másik oldalára fordult. A puha szőnyegre helyeztem a lábaim és halkan felálltam, nagy pólója egészen combom közepéig ért és ugyanazt az illatot árasztotta némileg erősebben, mint Louis meztelen mellkasa. Felvettem a földre dobott fehérneműim, majd felnyaláboltam a ruháim és halkan kimentem a folyosóra. Tudtam, hogy keresni fog reggel és valószínűleg majd hívogat is, pont ezért nem írtam neki semmit, a folyosón állva, vaksötétben belebújtam a ruháimba, a nadrágom zsebében megtaláltam a telefonom és azzal világítva, lábujjhegyen osontam végig a folyosón, a lépcsőn megtaláltam az elejtett kabátom, felvettem, majd az ajtóhoz mentem, de nappaliban lefékeztem, és kibámultam az üvegajtón keresztül a kertre. A kabátom zsebében megtaláltam a kis dobozt, benne egy öngyújtóval amit Európai hivatalos nagykorúságomnak köszönhetően már én vettem. Halkan elhúztam az ajtót és leültem a terasz legfelső lépcsőfokára, a kis szálat az ajkaim közé vettem és a kezemmel burát formálva fölé meggyújtottam, majd a mutató és középső ujjam közé csíptem, nagyot szívtam a káros füstből. Mi ez már, a kis bogyóimhoz képest...
Bal kezemmel hátra túrtam az arcomba eső hajtincseket, felhúztam a lábaim és összehúztam magam a lépcsőn, hideg volt, sötét és fújt a szél, a kert teljes sötétségbe burkolózott, a szél csapkodta azt a néhány fát ami a kertben volt, a csillagokat fekete felhők takarták. Lábaimat csak zokni fedte, a cipőm bent volt, így nem tudtam és nem is akartam semerre sem menni itt a kertben, nem jártam még Louis házában azon az alkalmon kívül, amikor ugyanis belerondítottam az ő, nyugodt életébe. Amennyire egy brit fiúzenekar egyik tündöklő csillagának nyugodt az élete. A füst kellemetlenül járta át a tüdőm, kaparta a torkom és elfogott a köhögés, de inkább nagyokat nyeltem és két szívás között vettem egy mély, tiszta levegőt. Találtam a lépcső mellett egy hamutartót, ami belepöcögtettem a a cigiből megmaradt elhasználódott anyagokat, miután elszívtam még maradtam ott néhány percre. Felhúzott lábaimat átöleltem és a fejemet ráhajtottam a karomra, egy rövid percre lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. Boldog Születésnapot Alexis... 
A szemeim ismét elöntötték a könnyek, sem anya nem hívott fel, sem apa, senki, pedig az apám állítólag Londonban van és nagyon úgy tűnt, hogy volt otthon, mert reggel szokásosan megtaláltam a kint hagyott pénzt. Egyébként nem hiszem, hogy azt onnan elveszi, mert George-val egyikünk sem költi azt a pénzt, amit ő hagy kint. Nekünk apára lenne szükségünk, nem pedig a pénzére. Megtöröltem az arcom és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elszívok még egy szálat, de nem volt hozzá gusztusom borzalmas az íze. Úgy döntöttem, most már tényleg ideje hazamennem, nem akartam, hogy ha Louis felébred, akkor engem itt találjon. A telefonom kijelzője fél 3-at mutatott, ha nagyon sietek tudok aludni pár órát. Feltápászkodtam a lépcsőről és zoknis lábaimat kapkodva bementem. Az ajtót becsuktam magam után, majd a telefonommal világítva megtaláltam a kis dohányzóasztalon az ajtó kulcsát, felkaptam és miután belebújtam a cipőmbe kinyitottam. Az ajtót kívülről visszazártam és bedobtam a postaládán, zörögve beesett az ajtó előtti szőnyegre, ha Louis felébred könnyen megtalálja és ki tud jönni a házából. A fejembe húztam a kabátom kapucniját, zsebre dugtam mindkét kezem és lehajtott fejjel szaladtam ki az utcára. Néhány kocsin kívül senkit nem láttam, miért is lenne bárki szerda/csütörtök éjjel fél 3-kor az utcán? A lábaim kapkodva hagytam el az utcát, mivel apa háza is ezen a nagyon nívós, drága környéken van nem kell sokat mennem egyedül. Senki nem szólított meg, mert senki nem jött velem szembe, egy kocsi haladt el mellettem, lassítani kezdett, majd megállás nélkül elhajtott mellettem. Valószínűleg csak a vezetője jól megnézett, aztán elkönyvelt magában valami hajléktalannak és továbbment. A lépteim visszhangot vertek az utcában, lassítani kezdtem és végignéztem a környéken, egyáltalán nem ismerős. Lecövekeltem egy lámpa alatt és körbefordultam idegen, magas kőházak álltak körülöttem, Tudom, hogy még a gazdag részen vagyok, mert hasonló stílusúak, mint az, amiben engem és a bátyámat szállásolnak el. Pillanatok alatt ismét elkapott a sírógörcs és tehetetlenül ácsorogtam a lámpa alatt, sarkon fordultam és elindultam visszafelé. Ez az, amit nem kellett volna. Lerogytam egy padra és a fejemet a tenyerembe ejtve ültem néhány percet, jobb lett volna, ha nem indulok el egyedül. Sőt, az lett volna a legjobb ha el sem megyek Louis-hoz. Nem tudtam mit kezdhetnék magammal, kezdett hideg lenni a nadrágom pedig túl vékony volt, összedörzsöltem a kezeim és körbenéztem, hátha meglátok valakit aki erre jár, de semmi. Ez az én szerencsém. 
Három ember ugrott be, aki tudna nekem most segíteni, George, Louis és Harry.
George-t értelemszerűen kizártam, mert ha megtudja, hogy kiszöktem, Louis-nál éjszakáztam és ezek után egyedül indultam haza, biztos, hogy rácsokat szereltet az ablakomra és bekamerázza a szobám. Maradt Louis és Harry, ha Harry-t hívom, akkor megtudja, hogy a barátjánál voltam, talán segíteni fog, de ugyanakkor fájdalmat is okozna, mert valószínűleg nem bírná megállni, hogy ne tegyen undok megjegyzéseket. Louis említette, hogy kibékültek, ha őt hívom talán megint miattam fognak összeveszni. Maradt az utolsó lehetőség, felhívni Louis-t. Inkább ülök még egy kicsit ezen a padon, talán küldhetnék egy sms-t George-nak, hogy korábban elmentem, így nem kerülnék bajba. Viszont borzasztóan hideg volt, az eső pedig cseperegni kezdett, nem mondhatom azt a bátyámnak, hogy korábban elmentem, hiszen minden cuccom otthon van. Fantasztikus.
Vékony nadrágomon vizes foltok keletkeztek, ráfanyalodtam arra, hogy mégiscsak felhívjam az egyetlen embert, aki haza tud vinni és nem kerülök bajba. Hangja rekedt volt és kissé megszeppent, hallottam, ahogy a háttérben kutakodik.
-Louis?-szóltam bele bizonytalanul.
Átfagytam, a hajam és a ruháim eláztak, a szemeim majd leragadtak a fáradtságtól, csak egy meleg ágyat és száraz ruhákat akartam. Arról már lemondtam, hogy annyit alszok, amennyi ahhoz kell, hogy ne essek össze a fáradtságtól.
-Alexis? Te vagy az? Hova tűntél?-zúdította rám a kérdéseit.
-Nem tudom.-suttogtam.-Haza akartam menni, de...
-Mit látsz?
-Egy padon ülök.-koccantak össze a fogaim.-Esik a-az a rohadt eső.
-Ne mozdulj onnan!-utasított.
-Nem tudok.-öleltem át magam.
Kinyomta, az óra negyed 5-öt mutatott, az eső egyre sűrűbben, és nagyobb cseppekben áztatott. Talán 5 percet ültem ott, még annyit se, amikor csikorogó kerekekkel beszáguldott a sarkon egy fekete autó, melyből Louis ugrott ki. Vacogó fogakkal álltam fel, egy esernyőt tartott a fejem föle, ami már egyáltalán nem számított, karon ragadott és kocsijához terelt. Be volt kapcsolva a fűtés, remegve felsóhajtottam és vizes kezem végighúztam vizes arcomon, hát, nem segített. Louis bevágódott mellém, hátra nyúlt és néhány törülközőt tett az ölembe. Hagyta járni az autót a fűtés miatt, egyetlen szó nélkül segítette le a kabátom és a karjaimat kezdte dörzsölgetni egy fehér törülközővel.
-3 utcával mentél tovább.-közölte.-Miért mentél el?
-Cs-csütörtök van.-dörzsöltem meg a hajam.
-Ahj, a francba!-csapott a homlokára.-Szólnod kellett volna.
-Nem engedtél volna haza.
-Elvittelek volna.Vedd le a pólód!
-Mi?-szaladt össze a szemöldököm.-Jó, de...
-Sötétített az ablak, hoztam szárazat. Csak vedd le és vedd fel ezt.-nyújtott felém egy fekete pólót.
Elvettem tőle, levettem a nevességtől hozzám tapadt mellényt és fehér pólót. Tekintete végigcikázott rajtam, kék szemei másképp kezdtek csillogni, majd elfordította a fejét amíg én megtörölköztem. Felvettem a pólót, ami az ő jellegzetes illatát árasztotta.
-Köszönöm.-suttogtam.
-Találsz hátul egy melegítőt, vedd fel azt is.
-Nem, megleszek így.
-Alex...-sóhajtott.-Meg fogsz fázni.
-Nem baj.-hajtottam le a fejem, és a törülközővel a lábaim kezdtem dörzsölni.
Nagyot sóhajtott, kezeim a fűtés elé emeltem és nagyot sóhajtottam, amikor elöntött a kellemes meleg.
-Sajnálom, Louis.-néztem félve az arcára.
Nem csak arra értettem, hogy felébresztettem és most összecsöpögtetem a kocsiját, hanem.mindenre. Arra, hogy sokszor csúnyán viselkedtem vele, hogy rámásztam és miattam megcsalta a barátnőjét, mindent, ami az utóbbi néhány hónapban történt vele miattam.
-Én is, hidd el.-fordította felém a fejét, majd rögtön visszanézett az útra.-De már nem tudok mit csinálni. Adj egy esélyt.
-Lou.-haraptam az ajkamba.-Kérlek...
Félreállt, fejét hátrahajtotta és egy másodpercre lehunyta a szemeit. Kezét az arcomra tette és kék szempárja rabul ejtett, visszafojtott lélegzettel néztem rá.
-Nem.-fogtam meg a kezét.-Louis...
-Egy hetet kérek.-simított végig az alsó ajkamon.-Elintézek mindent, amiért bántanak téged, csak hadd próbáljalak meg boldoggá tenni.
-Nem.-nyeltem nagyot.
-Miért?-nézett rám fájdalmas tekintettel.-Én nem vagyok Harry, de fogadni merek rá, hogy ő egyszer sem mondta neked azt, hogy gyönyörű vagy.
-Vigyél haza, kérlek.-szuszogtam.
-Gyönyörű vagy, Alex. Te vagy a legkülönlegesebb lány, akivel valaha is találkoztam. Elküldhetsz a fenébe, mondhatod, hogy nem akarsz engem, már nem rendít meg. Tudom, hogy az a nagyszájú lány nem te vagy, mert ma este az én karjaimban sírtál, és most az én kocsimban ülsz elázva. Küldj el a fenébe, mondd azt, hogy nyálas vagyok. De mondta neked Harry, hogy szeret? Mondta neked bárki is a családodon kívül? Alex, én szeretlek. Már nem tudok semmit, fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes, de egyvalamit nagyon jól tudok. Segíteni szeretnék neked.
-Vigyél haza.-ismételtem meg a lehető leghalkabban.
-Rendben.-ejtette le kezét az arcomról.
Beindította az autót, talán 1 percbe telt, amíg elvitt a házig.
-Köszönöm.-suttogtam, és mielőtt kiléptem volna felvettem az elázott cuccaim.-A pólód...
-Tartsd meg.-sóhajtott.-Látlak még?
-Nem tudom.-suttogtam.-Szia.
Ajkát halvány mosolyra húzta, mielőtt elmehettem volna megfogta a kezem és magához húzott. Puszit nyomott a homlokomra és végigsimított kissé nedves hajamon.
-Komolyan gondoltam.
-Sajnálom.-hunytam le a szemeim, majd gyengéden megpusziltam az arcát.-Nem miattad, és Harry-nek semmi köze ehhez.
-Menj be és aludj egy kicsit.
Bólintottam, majd elhúzódtam tőle és vissza sem nézve becsaptam a kocsiajtót. Hallottam, hogy a motor halkan felberreg, bementem a kapun, és eme kalandos éjjel után fáradtan estem be az ajtón. De még közel sem volt vége, apa karba tett kezekkel állt az előszoba ajtajának támaszkodva, ő nem érdekelt, viszont mögötte ott állt George.



~*George Elwood*~


-Hol van Alexis?-zökkentett ki egy mély, parancsoló hang az édes álmomból.
Tulajdonképpen nem is a hang volt az, hanem a név. Kábán néztem fel a párnából, apa szinte az arcomba hajolt, hátrahőköltem és fáradtan néztem rá.
-Gondolom a szobájában, alszik. Egyébként a születésnapja van.-tettem hozzá cinikusan. A kisebb testvérek is tanítanak ám sok mindent, az én húgom megtanított arra, hogy ne legyek mindenkivel kedves, főleg azzal ne, aki egyáltalán nem érdemli meg.
-Ott nincs.-jelentette ki.
-Már hogy ne lenne ott?-pattantam fel idegesen, és apámat kikerülve feltéptem az ajtót. Felébreszt hajnalban azzal, hogy Alex nincs a szobájában, pedig valószínűleg csak annyira vak, hogy nem veszi észre a takarók között a saját lányát.
Halkan nyitottam be a szobájába, hogy legalább ő ne keljen fel, de az arcomra abban a pillanatban, hogy belestem kiült a döbbenet. Az ágya érintetlen volt. Beléptem, felkattintottam a villanyt és a fürdőszobába mentem, de ott sem volt. Egy pillanatrab lehunytam a szemeim és nagy levegőt vettem, hogy ne kezdjek el mérgemben üvöltözni.
-Megmondtam.-hallottam magam mögött a kissé cinikus hangot.-Miért nem tudsz vigyázni a húgodra?-vádolt.
-Nem tudok rá vigyázni?-pördültem meg, és döbbenten néztem vele szembe.-Szóval én nem tudok?
-Ezek szerint.
-Hallod magad?!-kiáltottam.-Mióta itt vagyunk te haza se jössz! A lányod ma betöltötte a 18.-at, de fogadni merek rá, hogy nem voltál képes küldeni neki még egy sms-t sem.
-Vigyázz a szádra, George Elwood!
-Nem.-feszült meg az állam.-Miért teszel úgy, mintha most érdekelne? Hogy lehet az, hogy benéztél hozzá? Nem szokásod.
Elléptem mellette, a szobámban felkaptam a telefonom és ledübörögtem a lépcsőn. Próbáltam hívni, kicsöngött, de nem vette fel. Az óra reggel 4-et mutatott, odakint szakadt az eső. Idegbetegen járkáltam fel-alá, ügyet sem vetettem az ,,apának" nevezett emberre, aki megállás nélkül tett szemrehányásokat nekem, és olyan melléknevekkel illette a lányát, amikért ha nem lennék a fia én pofoznám fel. Folyamatosan hívogattam, a telefon minduntalan kicsöngött de egyszer sem vette fel. Idegesen túrtam a hajamba, aztán hangokat hallottam kintről, közvetlen közelről. Nem mozdultam, apám megelőzött és az előszobaajtóhoz ugrott, kénytelen voltam a háta mögött maradni. Egyszerre öntött el harag és megkönnyebbülés, amikor a zár zörögni kezdett és belépett a húgom. Haja vizes volt, kabátja teljesen elázott, a cipője minden lépésénél olyan hangokat adott, mintha egy tócsában lépkedne, a kabátja alól egy látszólag szárazabb póló lógott ki, ami határozottan nem az övé volt. Arcára kiült a döbbenet, amikor meglátott minket, pillantása rám szegeződött és egy percig csak bámultunk egymásra, majd apa kinyitotta a száját, széles vállaival szinte elfoglalta az egész ajtót, kibújtam a karja alatt és magamhoz szorítottam az ázott húgom. Csinálhat bármit, nekem akkor is az a legfontosabb, hogy ő épségben legyen. Karjait a nyakam köré fonta és arcát egy pillanatra elrejtette a nyakamban, nem érdekelt, hogy csöpög belőle a víz, vállai megremegtek és lábai megbicsaklottak. Ijedten szorítottam magamhoz, apa ebből természetesen semmit nem vett észre, szigorú tekintettel nézett a szemembe.
-Alexis Elwood!-dörögte.
Éreztem, hogy Alex megmerevedik, kihúzta magát és már nem nehezedett rám, elengedett, ajkait szorosan összeszorította, szemtanúja lehettem annak, hogy egyik pillanatról a másikra hogyan képes átmenni egy eléggé drasztikus személyiségváltáson. Karjait összefonta a mellkasa előtt és az egyik szemöldökét felhúzva nézett az ajtóban álló férfire.

2013. augusztus 24., szombat

44.rész Kérdések

~*Alexis Elwood*~


A nap úgy ahogy, de eltelt. Senki nem tudott arról, hogy ma betöltöttem a 18-at, tehát mindenki békén hagyott. Amúgy is, ha tudnának róla sem mondanának semmit, azelőtt, hogy Louis oldalán megjelentem az újságba csak azért tudták a nevem, mert Harry rendszeresen megjelent a parkolóban, akkor még értem jött. Nem is akartam én köszöntést ezektől, az egyetlen aki számít már felköszöntött. Az egyetlen jó dolog a 18. születésnapomban, hogy bár otthon még nem, itt már legálisan vehetek cigit és alkoholt.
Reggel a fejem nehéz volt és a fehérneműs fiókomba belesve láttam, hogy a kis fehér dobozkában jó néhány pirulával megcsappant a készlet. Homályosan, de emlékeztem az estére, lenyeltem néhány tablettát és átadtam magam a kellemes nyugodtságnak, mely elöntötte a testem, majd miután kellően kicsíptem magam, nemes egyszerűséggel kimásztam az ablakon és elindultam ünnepelni Louis-hoz. Ő meg elküldött valami idióta ürüggyel és azt mondta, hogy ma menjek vissza. Szóval megvan a ma esti programom, előtte viszont jelenésem van az iskolapszichológusnál egy kis beszélgetésre. Utolsó óra után lehajtott fejjel verekedtem át magam a röhögő diákokon, néhányan utánam szóltak valami nagyon kedveset, Daisy sleppje megvetően méregetett miközben a megritkult hajú vezetőjüket simogatták. Felszaladtam a lépcsőn és az irodákhoz mentem, egy szőke hajú, szemüveges nő közeledett mosolyogva. Haját kontyba fogta, ceruzaszoknyát és galléros fehér inget viselt, tipikusan úgy nézett ki, mint egy pszichológus. Nem mintha annyira sok agykurkász ismerősöm lenne.
-Szervusz, Alexis!-fogta meg a vállaim.
-Hali.-rágóztam unottan, majd megfogtam a kezét és levettem magamról. Mi a francért tapogat?
Nem reagált semmit a modoromra, valószínűleg találkozott már nálam rosszabbakkal is. Kinyitott egy ajtót és behessegetett maga előtt. Egy bőr szék, kanapé, asztal, papírok, különböző könyvek a polcokon olyan címekkel, mint "Tinédzserkori nehézségek, Dühkezelés, Depresszió". Mit keresek én itt?
-Ülj le, kérlek!
Levágódtam a kanapéra, a lábaimat felpakoltam az asztalra és felvont szemöldökkel figyeltem, ahogyan a szoknyáját lesimogatva leült. Elgondolkozva szemléltem kissé megkopott, kék Converse cipőm.
-Mesélj magadról, kérlek.
-Nincs mit.-vontam meg a vállam.
-Akkor kérdezek én.-mosolygott.-Jól kijössz a szüleiddel?
-Nem.
-Nocsak, és miért nem?
-Mi köze hozzá?
-Alexis, tanév végén jelentést kell írnom rólad, beleszámít a továbbtanulásba.
-Nem akarok továbbtanulni.
-Rendben, viszont én megpróbálnék segíteni neked, ezért vagyok. Válaszolj kérlek a kérdéseimre, ha ez megy akkor hamarabb végzünk és jövőhét szerdáig nem kell találkoznunk.
-Sokszor mondja, hogy ,,kérlek"?
-Bizonyára.-bólint.-Mi a problémád a szüleiddel?
-Tudni akarja?-dőltem előre.-Elváltak, apám ideköltözött és megpróbál teázgató, illedelmes brit nagyágyúvá válni. Kb 1 hete nem találkoztam vele, reggelente több pénzt hagy az asztalon, mint az egész rohadt iskola tanári karának a fizetése, az éjszakáit valószínűleg hozzá hasonló, dekoratív brit hölgyekkel tölti. Előtte reggelente puszival köszönt el, gyakran szörfözött és az éjszakáit az anyámmal töltötte. Oh, hogy vele mi van? Nem tudom, hülye kifogásokkal ideküldött, összejött egy sráccal, aki kb 2 évvel idősebb a bátyámnál és a legutolsó facebook profilképe alapján most épp Spanyolországban romantikáznak.
Jegyzetelgetett, majd felemelte a fejét és újabb kérdéssel vájkált bele az életembe.
-Mellőzzük a csúnya szavakat, rendben? Jól kijössz a testvéreddel?-mosolygott türelmesen.
-Ja, most már.
-Értem. Mi a véleményed az osztálytársaidról?
-Elkényeztetett, tipikus brit nagyvárosi picsák és nagymenők. Legalábbis annak hiszik magukat, pedig csak egy csapat lúzer.
-Mellőzd kérlek ezeket a szavakat, nem illenek hozzád.-paskolta meg a kezeim, amiket elhúztam.-Látom nem szereted az angolokat.
-Maga egy lángész.
-Igazán kedves vagy, akkor inkább nem kínállak meg teával.
-Nagylelkű.
-Miért bántottad Darcy-t?
-He? Ha a szőke libára gondol, akinek megcsodáltam a hajkoronáját, akkor azért, mert mióta idejöttem nem tudja befogni a nagy vastag száját. Egyébként Daisy-nek hívják.
-Elnézést, igen, Daisy, rá gondoltam. Ha jól hallottam több dologba is belekeveredtél. Megütötted az osztálytársad Cole-t?
-Bántotta a barátom.-vettem nagy levegőt.-Mondja, ezt miért nem vette észre senki? Ez valami kihallgatás?
-A barátod Harry, ugye? Honnan ismeritek egymást?
-Nem mindegy?
-Szeretnélek megismerni, úgy vettem észre, hogy kedveled őt. Volt már előtte is barátod?
-Harry soha nem volt úgy a barátom.-rándult meg az arcom.-Hagyja ki őt ebből.
-Rendben, majd máskor beszélgetünk róla.-mosolygott, ami miatt kezdett elborulni az agyam.
-Máskor is megmondom, hogy hagyja őt ki ebből.
-Volt már barátod?
-Ja.-vettem nagy levegőt.
-Hány éves voltál?-igazította meg a tökéletesen megcsinált kontyot.
-14.
-Igazán? Ő volt az első barátod?
-Meg az utolsó is.-motyogtam fojtottan.
-Miért mondod ezt? Még nagyon fiatal vagy! Esetleg otthagytad őt Los Angeles-ben?
-Semmi köze hozzá.-szorítottam össze a szám.-Ehhez tényleg semmi köze! Végeztünk?
-Még nem.-mosolygott türelmesen.-Mondanál róla pár szót?
-Nem, és hagyjon békén vele, ha tovább akar turkálni az életemben! Róla nem vagyok hajlandó beszélni.
-Értem.-bólintott.-Mióta ismered a másik barátod, öhm.-kutakodott a papírjaiban.-Louis-t.
-Maga egy riporter?
-Nem.-ingatta jobbra-balra a fejét.-Iskolapszichológus vagyok. Kedveled őt?
-Elárulná, hogy ennek mi köze ahhoz, hogy megritkítottam az iskola drámakirálynőjének a haját? Szerintem semmi! Hagyja ki őket ebből!
-Szeretnél beszélgetni valamiről?
-Minden vágyam.-flegmáztam.
-Rendben. Mesélj a bátyádról, nagyon kedves fiúnak tűnik.
-Mert az.-enyhültem meg egy pillanatra.-Amint elhúzhatok innen ő visszamegy az egyetemre.
-Mikor mész haza?-kérdezte mosolyogva.
-Ha leérettségiztem.-sóhajtottam.-Ha nem sikerül akkor nekem maradnom kell itt, George nélkül meg biztos nem fogok.
-Jól kijöttök egymással?-tette fel ismét ezt a kérdést.-Az előbb azt mondtad, hogy most már. Nem így volt?
-Egy időben nem.
-Mitől változott ez meg?-hunyorgott az órájára. Biztosan már alig várta, hogy megszabaduljon tőlem.
-Szükségem van rá.-ismertem be.
-Rendben, jövőhét szerdán találkozunk.-biccentett.
Felpattantam és amilyen gyorsan csak lehetett kiléptem az ajtón.
-Alexis!-kiáltott utánam.-Boldog Születésnapot!
Egy pillanatra megdermedtem, majd szó nélkül elmentem. Az iskola kapujában ott állt George, nem számítottam rá, hogy itt lesz. Felemelte a kezét és mosolyogva intett, néhányan bámulták, többségben lányok. Szúrós pillantással adtam tudtukra, hogy a bátyám nem préda. Ezek a kígyók élve felfalnák az én jószívű, mosolygós bátyám.
-Szia.-húzott magához mosolyogva.
Ott, mindenki előtt fontam köré a karjaim és rámosolyogtam. Nevetve simított végig a hajamon, majd a karomnál fogva húzott el a kíváncsi szemek kereszttüzéből.
-Mi volt?-kérdezte szórakozottan. Bizonyára ő viccesnek találta, hogy a ,,problémáimról" kellett beszélgetnem ezzel a ,,kedves hölggyel".
-Inkább az 1 hét felfüggesztés.-sóhajtottam.-Megpróbált mindenbe belevájkálni.
-Mindenbe?-nyíltak nagyra a szemei.
-Azt akarta, hogy meséljek neki Dean-ről.
A névre megfeszült az állkapcsa és a derekamnál fogva húzott közelebb magához.
-Mondtál valamit?
-Azt, hogy róla nem beszélek.-motyogtam.
-Talán kellene, lehet, hogy tudna segíteni.
-Nem, nem akarom, hogy egy idegen nő segítsen nekem bármiben is. Különben se tudna.-zártam össze az ajkaim, és ezzel egy időre befejeztük a beszélgetést.
Nem figyeltem merre megyünk, engem nem érdekelt London és a látványosságai. Túl rendezett, szinte azt sugározza, hogy itt mindenki milyen jól nevelt és kedves. Fenét! Nem jártak még a 21. század középiskoláiban! Csak mentem George után, majd ő megállt én pedig értetlenül néztem az épületre.
-Tortát még nem tudok sütni, de valami süti nélkül nem igazi a szülinap.-fogott kézen, mielőtt bementünk volna maga felé fordított és a szemembe nézett.-Bepótoljuk.
-Mit?-húztam el a szám.

-A tortát, mindent.-simított végig a hátamon.
-Nem kell, ugyanolyan nap ez, mint a többi.
-Európában nagykorú lettél.-mosolygott.
-Nem érek vele sokat.-sóhajtottam, és hagytam, hogy behúzzon maga után a szerinte ,,helyes" cukrászdába. 
A fehér szín motivált, az asztalok fehérek voltak, a székek szintén, a falakon képek függtek a helyről, és néhány emberről akik kivétel nélkül mindannyian vagy süteményt fogtak, vagy a pult mögött állva mosolyogtak.
-Azt eszel, amit csak akarsz.-mosolygott, és lágyan a pult felé lökdösött.-Tőlem kérhetsz mindegyikből, most kaptam fizetést.
Fizetést... nem fogom elsütizni a fizetését mert eljött ez a nyamvadt nap. George azért a pénzért keményen megdolgozott és ő azt az egyetemre szeretné fordítani, ezért törölgetett minden nap korán reggel, és ezért ugráltathatták öreg banyák és hisztis nők.
-Gyere.-kulcsolta az ujjait a kezem köré, és mosolyogva húzott maga után.
-George...
-Ne mondj semmit!-fordult felém, és a szemembe nézett.-Legalább csak ma tedd azt, amire kérlek. 
A pillantásom ide-oda cikázott a bátyám és a különböző sütemények között, vonakodva bólintottam, az arcán megjelent a mosolya és befurakodott egy csapat nézelődő lány mellé.
Ó, igen, kaptam ám megjegyzéseket és össze is súgtak mögöttem, gyorsan kiválasztottam egy sütit, majd szorosan George mellett maradva elfoglaltunk egy asztalt, elég messze a többitől. A zsebében kutakodott, majd előhúzott egy rózsaszín gyertyát.
-Ne.-fintorogtam, és halkan nevetni kezdtem.-Tedd már el!
-Miért?-ráncolta a szemöldökét és a tiltakozásom ellenére beledöfte a gyertyát a sütimbe.
-George, nem gondolod, hogy nagy vagyok én már ehhez? Ráadásul itt nem gyújthatod meg!
-Ahj, jó.-húzta ki belőle, majd az ujjával leszedte róla a habot.-De ma elfújsz egy gyertyát, világos?
-Jó, de tedd már.
-Kívánni is fogsz.
-Azt kívánom, hogy...
-Ne mondd ki!-rivallt rám hangosabban, mint kellett volna. Néhányan felénk kapták a fejüket. Mocskos hangoskodó amerikaiak vagyunk egy csendes és tisztelettudó angol társaságban. Pff...
Nevetni kezdtem, megrázta a fejét és eltüntette a gyertyát az asztalról. Nem beszéltünk a szüleinkről, akik eddig még nem jelentkeztek, nem is akartam egyikőjükkel sem jó pofizni, én nem bánkódtam, George viszont kiakadt emiatt.
-George, figyelj, ne tegyünk úgy, mintha tavaly normális szülinapom lett volna, évek óta nincs, engem ez már nem rendít meg, szóval inkább hallgattasd el magad azzal a sütivel.-böktem játékosan a tányérja felé.
-Szombaton elviszlek bulizni.-jelentette ki.-Amy tud egy jó helyet.
-Hívd el őt is.-mosolyodtam el.
-Nem, ez a te szülinapod.
-George, kedvelem őt, szóval hívd csak el!
-Jó.-adta meg magát.
Eltüntettem a sütim utolsó falatját is, megittam az üdítőm és hátradőltem a széken.
-Menjél, válassz még!
-Nem.-ráztam a fejem.-Elég volt, köszi.
Sóhajtva állt fel, megfogta a kezem és a pulthoz lépett, az előzőket már kifizette, most viszont kiválasztott egy rózsaszín mázzal bevont muffin-t. Amolyan ,,jajj ne" fejjel kezdtem nevetni, amikor kiléptünk és ő elégedetten szúrta bele a gyertyát. Ellentmondást nem tűrően áthúzott az út másik oldalára, majd egy közeli park egyik padjához vezetett és meggyújtotta a gyertyát.
-Énekelni is fogsz?-nevettem.
-Szeretnéd?-vigyorgott.-Eléneklem neked az I don't care-t.
-Ne!-nevettem. George-nak kifejezetten jó hangja van és régen szerettem hallgatni, ahogy énekel, de nem akartam, hogy kutyasétáltató emberek előtt egy muffinba tűzött gyertyával a kezében nekiálljon elénekelni nekem egy Fall Out Boy dalt. 
-Akkor csak fújd el és kívánj valamit, mielőtt rácsöpög a viasz.-huppant le mellém, és a kezembe nyomta.
-Köszönöm.-dőltem a vállának, és az arcomat elrejtettem a fekete kabátjában.
Nem mutattam ki igazán, de nagyon hálás voltam neki ezért. 
A számat halvány mosolyra húztam, lehunytam a szemeim és elfújtam a gyertya kis lángját. Egy dolgot kívántam, és az sem hozzám kapcsolódott, azt akartam, hogy ő befejezze az egyetemet és helyettem is boldog legyen.
-Kívántál?-kérdezte.
Bólintottam, majd kihúztam a gyertyát a muffinból és ketté törtem a mázzal bevont piskótát, az egyik felét odanyújtottam neki, majd felhúztam a lábaim és a vállának dőlve haraptam bele a születésnapi ,,tortámba". 
-Ajándékom is van.-motyogta.
-Tiszta hülye vagy.-ráztam a fejem.
-Ha már megvettem legalább ne hülyézz le, különben is, az én dolgom, hogy mire költöm a pénzem. 
Belenyúlt a zsebébe, felemeltem a fejem, tőlünk nem messze egy idős házaspár bámult minket, amikor George elővett egy dobozkát elkerekedtek a szemeik. Gondolom valami leánykérésre számítottak. Naiv öregek.
-Becsomagolni nem tudtam, én ahhoz béna vagyok.-túrt a hajába.-Tudom, hogy nem igazán hordasz ilyeneket, de azért remélem, hogy tetszeni fog. Ha nem tetszik akkor csak tedd el, azért vettem, hogy amikor én visszamegyek a kollégiumba akkor valamiről eszedbe jussak.-mosolygott, és félénken felém nyújtotta a kis dobozt.-Boldog Szülinapot! 
Nagyot nyeltem, lopva körbenéztem és megdörzsöltem az arcom. Nem akartam sírni, még véletlenül meglátna valaki.
-Köszönöm.-húzódtam közelebb, és az arcomat a mellkasába temetve átöleltem.
Puszit nyomott a fejem búbjára, hagyta, hogy néhány másodpercig ölelgessem, majd vettem egy nagy levegőt és mosolyogva elvettem tőle a dobozt. A lélegzetem elállt, és akkor tudtam, hogy ezt a láncot soha nem fogom levenni. Tény, hogy nem hordok ékszert, főleg nem ennyire lányos darabokat, de ezt ma felteszem és soha nem fogom levenni.

~*Louis Tomlinson*~


Nem is tudom mikor töltöttünk együtt utoljára egy ilyen napot, Alexis távozása után, mintha mi sem történt volna visszamentem a nappaliba. Bezabáltuk a pizzákat, söröztünk, teletömtük magunkat édességgel és chipssel, felforgattuk a nappalit és hatalmasakat röhögtünk. Van, aki azt hiszi, egy csapat fiú mást nem tud nézni a tévében, csak bizonyos 18-as karikákkal ellátott szösszeneteket este 11 után, na, mi nem tartozunk abba a rétegbe. Mi Spongyabobot néztünk, aztán egy nyálas sorozat ismétlését, aminek a végén Niall bőgni kezdett. Délután 2-ig aludtunk, majd elmentünk a közeli Nando's-ba kajálni és átlagos fiatalokként röhögve jártuk a várost, meg-megállva aláírásokat adni és fényképezkedni néhány lelkes lánnyal, akik kivétel nélkül mindannyian kifejezték az aggódásukat és hatalmas ölelésekkel jutalmaztak. Nem gondoltam Eleanor-ra, és addig, amíg egyedül nem maradtam Alexis-re sem. Este 10-kor fáradtságra hivatkozva indultam haza, Harry szerette volna ha velük megyek, de én inkább a saját lakásom választottam, annak ellenére, hogy azért jöttem el otthonról, hogy egyedül legyek, Zayn is jött velem és esélyem se volt az egyedüllétre. Utáltam, hogy megint abba a hibába esek amiből éppen csak kilábaltam, megint eltitkolok előlük valamit.
Amint becsuktam az ajtót úrrá lett rajtam egy furcsa érzés. Eddig mindig én voltam az, aki elment hozzá valamiért, most fordult a kocka és ő jelent meg az én ajtómban. Vannak még meglepetések. 
Lezuhanyoztam, felvettem egy farmernadrágot és egy fekete pólót, a hajamat hagytam megszáradni, így elég kócosan állt mindenfelé, elintéztem azzal, hogy beletúrtam, majd elfoglaltam a nappalit. Tudtam, hogy az lenne a helyes ha felmennék és lefeküdnék aludni, mert eddig nem igazán tartottam be, amit az orvos tanácsolt. De nem küldhettem el megint. Nem tudtam mi lesz, ha idejön, én szeretnék vele beszélgetni, ő nem valószínű, hogy arra vágyik. Éjfélig vártam, akkor már azt hittem, hogy nem fog jönni, éppen felállni készültem, amikor csengettek. 
A hajamba túrtam, nagyot sóhajtottam és a kulcscsomómmal a kezemben indultam az ajtóhoz. Sokkal természetesebben festett, mint tegnap. Sminkje nem volt olyan sötét, ajkai vörös helyett rózsaszínben pompáztak, fekete, lábaihoz tökéletesen simuló vékony nadrágot viselt, fehér, feliratos pólóval és egy ujjatlan, szegecses farmermellénnyel, a haja kissé kócos volt, mintha sokszor hátratúrta volna. A látványától is kirázott a hideg, elsősorban azért, mert annyira lengén öltözött fel, ujjai közt egy fekete bőrkabátot szorongatott.
-Szia.-mosolygott.
A szemét néztem, pupilláit most is nagyobbnak láttam a normálisnál. Félreálltam az ajtóból és hagytam, hogy belépjen. Fekete Converse cipőjét lazán lerúgta, majd kérdőn fordult felém.
-Mit csinálsz itt?-hebegtem zavartan.
-Tegnap azt mondtad, jöjjek vissza ma este. Itt vagyok.-tárta szét a kezeit.
A gyér fényben a nyakában megcsillant egy nyaklánc, amit határozottan nem láttam még rajta. Sőt, semmilyen ékszert nem láttam még rajta. Közelebb léptem, az álla alá nyúltam és a szemébe néztem, szemeinek barnája csak egy vékony vonalként látszott, mintha csak egy néhány milliméteres keretet adna a fekete örvénynek. 
-Miért teszed ezt?-kérdeztem.
-Mire gondolsz?-billentette oldalra a fejét, és egyik karját átdobta a vállamon. Pillanatok alatt borzasztóan közel került hozzám, aminek köztudott, hogy nehezen ellenállok. Valószínűleg szórakoztatta, mert az ajkait mosolyra húzta és a szemei játékos feketeségben csillogtak.
-A szemed...
-Csak egy kis extra, hogy jól érezzem magam.
-Alex, ezzel le kell állnod.
-Ne foglalkozz ezzel, el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem. Amúgy sem azért jöttem, hogy a szentbeszéded hallgassam.
-Gondoltam, viszont beszélnünk kellene.
-Úgy már nem izgi, hogy nincs barátnőd, ugye?-vonta fel a szemöldökét. Tudtam, hogy csak provokálni akar.
-Hülyeségeket beszélsz.-ráztam a fejem.
-Sokkal izgalmasabb volt, amikor fent állt a lebukás veszélye.-mosolygott.-Így már nincs benne semmi különleges.
-Fejezd be!-léptem közelebb, és megfogtam a csuklóját.-Ez nem igaz.
-Bizonyítsd be.-biggyesztette le az ajkát.
Megragadtam a derekát, ajkaim mohón nyomtam az övére. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy nemet mondjak neki és figyelmen kívül hagyjam, ahogy provokál. Nevetni kezdett, fejét félredöntötte, amíg elfordítottam a kulcsot a zárban, lecsuktam a villanyt, megragadtam a kezét és vakon húztam a lépcső felé. Nevetése betöltötte az egész csendes lakást, dübörögve értünk fel a folyosóra, a szemem hozzászokott a sötétséghez, már láttam őt, és a tárgyak körvonalait. Közelebb húzódott, teste az enyémnek feszült, az ajkamba haraptam, az lett volna a helyes, ha nemet mondok, de mostanában mindig azt teszem, ami nem helyes. 
-Mi a baj?-simította meg a tarkóm.-Szeretnéd ha várnánk addig, amíg fel nem szedsz egy lányt, akit becsaphatsz?
Morogva nyúltam a lábai alá, combjait nevetve fonta a csípőm köré, belöktem az első utamba kerülő szoba ajtaját és az ajkára tapadva botorkáltam be. Az ablakhoz léptem és elhúztam a sötétítőt, fel akartam oltani az éjjeli lámpát, de nem hagyta. A sötétben szinte világított az ágyon elterülő, érintetlen fehér ágynemű, fészkelődni kezdett, ujjai bekalandoztak a pólóm alá és én sóhajtva eresztettem le az ágyneműre. Sötét haja szétterült a párnán, mutatóujjával mosolyogva hívogatott magához, lazítottam a szorító övemen és sóhajtva zuhantam fölé. Kuncogni kezdett, amikor ajkaim megtalálták a nyakát és a csípőjét szándékosan hozzám préselte. Gyér reményeket kezdtem táplálni az iránt, hogy talán adna nekem egy esélyt, elvégre ő jött ide hozzám. Megtámaszkodtam a kezeimen és a szemébe néztem, tudtam, hogy ha engedné akkor én segítenék neki leállni azzal, amivel most éppen rontsa magát, ha adna egy esélyt jóvá tenném azt, amit elcsesztem.
Lassan kibújtattam a mellényből, a ruháit óvatosan leejtettem a földre majd a hátamra gördültem és hagytam, hogy azt tegyen velem amit akar. Nem sietett, komótosan hámozta le a nadrágom, miközben én nyugodtan nézegettem csupán fehérnemű takarta testét. Olyan gyönyörű, és én nem tudom miért ilyen, de nekem az is tetszik, amikor éppen elküld a fenébe. 
Félresöpörtem dús, sötét hajkoronáját, mutatóujjammal gyengéden simogattam a tarkóját, csodálkozva nézett rám. Szabad kezemmel megfogtam a derekát és félig ülő helyzetbe tornázva magam a falnak döntöttem a hátam és az ölembe húztam. Combjai közrefogtak, kissé fölém magasodott, haja előrehullott a válla fölött és szeme barnája helyett csillogó ónixtekintettel fürkészett. Nem voltunk még igazán gyengédek egymással, gyorsan lezavartuk, azután mindenki ment a maga dolgára. Ezt másnak éreztem, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, az ösztöneimre hagyatkoztam és hagytam, hogy minden úgy történjen, ahogy kell. Nem tudtam, hogy vele volt-e valaha gyengéd egy fiú, csókjai hevesek voltak, de én maradtam a saját, lusta tempómban, aminek köszönhetően szép lassan, de megtaláltuk a megfelelő ritmust. A hátára fordítottam és lassan megszabadítottam a fehér, csipkefehérneműtől, egy pillanatra lehunytam a szemem, meglepetésként ért, amikor vékony ujjai a hajamba csúsztak. Szinte elsüllyedt az ágyneműben, teste tejfehéren olvadt az illatos, fehér paplanba, sötét haja volt az egyetlen, ami kitűnt a fehérségből. A tekintetét kerestem, keze lecsúszott a mellkasomon és ajkát mosolyra húzta a reakcióm miatt. Megkerestem a nyaklánca kapcsát, de mielőtt levehettem volna megfogta a kezem és elhúzta onnan.
-Ez marad.-motyogta.
Beleegyezően bólintottam, levettem az alsónadrágom, és sóhajtva kerestem meg a pénztárcám. A mellkasomra húztam és lágy csókokkal hintettem a nyakát és puha arcát, kezeim lassú felfedezőútra indultak.
-Louis.-sóhajtott halkan, soha nem mondta még így a nevem.
Fölé gördültem, lábait a csípőm köré fonta. Figyeltem, ahogyan az arckifejezése folyamatosan változik, vonásai ellágyultak, száját hol összeszorította, hol résnyire nyitotta vagy az alsó ajkába harapott. Szemeit néha kinyitotta és lustán pislogott, lábait néha ösztönösen próbálta összezárni, amit nem hagytam. Kezeivel nem tudott mit kezdeni így hol a hátamba mart, hol a saját hajába túrt, miközben vonaglott alattam. Ujjainkat összefontam és úgy támaszkodtam a feje két oldalán. A kis pillangó medál beszorult közénk, a fém először hideg volt, de a forró helyzet miatt hamar elmúlt az idegen érzés. Szemeim végig rajta tartottam, az arcához hajoltam és gyengéden megcsókoltam, levegőért kapkodva csókolt vissza. Fejét hátrabillentette és ujjai erősen szorították a kezem, homályos tekintettel néztem a reakcióját. Felsőteste elemelkedett az ágytól és hozzám préselődött, ajkait az enyémre simította, csípőjét szorosan nyomta az ágyékomhoz, majd teste elernyedt és a nevemet ismételgetve visszazuhant az ágyra. Légzése nehéz volt és szempilláit rebegtetve nyitogatta a szemét.
-Alex.-suttogtam, és óvatosan legördültem róla.
Teste kissé remegett, magunkra húztam a takarót és idétlenül próbáltam összeszedni a gondolataim. Szemeit a plafon felé irányította, egyik kezemet a takaró alatt a derekára csúsztattam és gyengéden fordítottam magam felé. Még a sötétben is láttam, hogy pupillái lényegesebben kisebbek lettek.
-Legyél a barátnőm, kérlek.-suttogtam.




2013. augusztus 21., szerda

43.rész It's OK

~*Harry Styles*~


Küzdöttél már hatalmas bűntudattal 3000 ember előtt, miközben a legjobb barátod üvöltözve rángattad, mert élettelenül feküdt egy színpad közepén? Nem? Én 2 perccel ezelőtt ezt csináltam, egészen addig, amíg engem is le nem cipeltek Lou-val együtt. Hallottam, hogy felmerült a koncert elhalasztása és a jegyek árának visszafizetése, mert a jelenlévő emberek valósággal megőrültek, hárman maradtak a színpadon és borzasztó idegesen, de próbálták csillapítani őket. De ennek a koncertnek már vége, és most ez érdekelt a legkevésbé. Engem egy másik öltözőbe cipeltek, jelen pillanatban Paul tartotta a fejem a lábaim közé, hogy valamelyest legalább én lenyugodjak, de ez a módszer nem volt túl hatásos.
-Engedj el!-próbáltam meg felegyenesedni, de ő túl erős hozzám képest, így a fejem maradt a térdeim közt, hiába erőlködtem.-Paul, engedj be hozzá!
-Nem, Harry. Itt maradsz, amíg le nem nyugszol.
Vettem két nagy levegőt, többet nem próbálkoztam a szabadulással. Ha nyugodt maradok, akkor elenged és bemehetek Louis-hoz. 2 perc múlva felhúzott, addigra elszédültem és kábán pislogtam rá.
-Tessék.-nyomott a kezembe egy üveg kellemesen hideg vizet.-Maradj itt, megnézem őt.
Bólintottam, és felbontottam a vizet. A gondolataim és az önmarcangolás olyan erővel töltötték be a fejem, hogy fizikai fájdalmat éreztem. Meg kellett volna hallgatnom, be kellett volna fognom a szám és veszekedés helyett mellette lenni, de én mit csináltam? Üvöltöztem, meg akartam ütni, megcsókoltam a Eleanor-t. Nem vagyok igazi barát, egy idióta vagyok. És most ki tudja mi fog történni vele. Felpattantam, úgy döntöttem nem várok Paulra, ha tetszik, ha nem, bemegyek Louis-hoz, mióta kell nekem engedélyt kérnem ahhoz, hogy láthassam?
Kinyitottam az ajtót, a vizet magammal vittem, hátha szüksége lesz rá. Tudtam hol keressem, láttam hova vitték be. Félve nyitottam be, nem lepődtem volna meg, ha ezek után elküld melegebb éghajlatra. A homlokán egy nedves törülköző volt, két összetolt széken pihent, melyekről kétoldalt lelógtak a lábai.
-Haz?-nézett rám meglepedtem.
Engem az lepett meg, hogy tudatánál van, valamint az, hogy hozzám szólt, ráadásul a becenevemen szólított. Elszorult a torkom és ügyetlenül botladoztam be, felhúzta magát a széken és kissé kábán pislogott rám.
-Haz, te miért nem vagy a színpadon?
-Szerinted képes lennék nyugodtan énekelgetni, amikor 10 perce még ott feküdtél?
-Minden rendben, menj vissza nyugodtan.-mosolyodott el.
-Én ma már nem megyek fel oda. Itt maradok.-jelentettem ki.
-Az ott nálad ásványvíz?-szegezte tekintetét a kezemben tartott üvegre.
-Megihatod.-léptem közelebb és a kezébe nyomtam.
-Kösz.-ivott bele mohón.
Szemügyre vettem, még sokkal sápadtabb volt, mint amikor felmentünk, a szája fehér volt, de lassan kezdett visszatérni belé az élet. Külső jelei nem nagyon voltak a hatalmas esésnek.
-Mi történt?-kérdeztem, miközben az ujjaimat tördeltem.
-Mr. Tomlinson túlterheli magát, keveset pihen és keveset eszik és iszik, elfáradt.-lépett be egy középkorú férfi, fehér köpenyben és orvosi táskával a kezében.-Jó napot Mr. Styles, ön jól érzi magát?
-Azt hiszem.-motyogtam.
-Harold, kértelek, hogy maradj a helyeden!-lépett be az orvos mögött Paul.-Menj ki, légyszíves!
-Nem.-makacskodtam.-Jogom van itt maradni.
-Érvelj a jogaiddal a folyosón. Nem kell visszamenned a színpadra, de ne lábatlankodj itt, Dr. Parks szeretné megvizsgálni Louis-t.
-Ami azt illeti, Mr. Styles-t is szeretném.-szólt közbe, miután megkérte Lou-t, hogy vegye le a pólóját.
-Ülj le és maradj csendben!
Bólintottam, és elfoglaltam egy széket a sarokban. Füleltem, az orvos minden szavát lestem, de csak magában motyogott, miközben megvizsgálta Lou-t.
-Nincs semmi baj. Sportoljon többet Louis, egyen rendesen és igyon sok vizet, ne felejtsen el normálisan, legalább napi 8 órát aludni!
-Rendben.-bólintott.-Visszamehetek a színpadra?
-Nem, ma már csak haza mész.-jelentette ki Paul.
-De...
-Nincs de! 1 percre visszamehetsz, hogy közöld, jól vagy, utána viszont lejössz és amíg tart a koncert eszel valamit.
-Hogy érzed magad, Harry?-guggolt le elém az orvos. Nem tudom, hogy 18 évesnek látott-e, vagy 8-nak.
-Jól vagyok.
-Nagyon megijedtél?
-Igen.-bólintottam.-Nézze, velem minden rendben, a barátom jól van?
-Igen.-bólogatott.-Szeretnélek megvizsgálni.
-Nem szükséges, minden rendben, nincs semmi bajom.
-Biztos vagyok benne, de nyugodtabb lennék, ha elvégezhetnék egy alapvizsgálatot.
-Jó.-vontam meg a vállam.
Levettem a pólóm, hagytam, hogy a kis kütyüjével megvizsgáljon, majd miután megbizonyosodott róla, hogy nekem nincs semmi bajom, összepakolta a cuccát, még egyszer tájékoztatta Louis-t a normális étrendről, azután elment.
-Ne nyírjátok ki egymást!-tápászkodott fel Paul, és ő is kiment.
Ketten maradtunk, sokáig meg sem mertem mozdulni és csak ültem csendben.
-Megütötted magad?-kérdeztem.
-A fejem.-vonta meg a vállát.-Nem tudom mi történt.
-Eldőltél.-nyeltem nagyot.-Én meg megijedtem, mindenki nagyon megijedt.
-Visszamegyek.-próbált felállni.-Ha ülve is, de befejezem ezt a koncertet.
-Úgysem engedik.-motyogtam.
-Akkor legalább te menj vissza, hogy megnyugodjanak.
-Nem fognak, mert te nem leszel ott, én meg nélküled nem megyek fel.-ráztam a fejem.
-Nem kell ez, Harry. Tudom, hogy haragszol, menj vissza, jól vagyok.
-Nem.-ráztam a fejem.-Szeretném, ha visszaköltöznél.
Szemei nagyra nyíltak, érdeklődve nézett rám.
-Sajnálom, az egészet. Hogy kiabáltam, megsértődtem, mindent, rossz barát vagyok.
-Semmi baj.-mosolygott.-Én is sajnálom...
-Tudom.-hajtottam le a fejem.-Én is csináltam egy nem túl helyes dolgot.
-Igen?-fürkészett.
-Megcsókoltam, izé... Eleanor-t.
-Tessék?-döbbent le.
-Elmentem hozzá, hogy egy kicsit felvidítsam. Elakartam vinni a Starbucks-ba meg sétálni, de aztán elkezdett sírni és inkább otthon maradtam vele, filmet néztünk, közben meg felhívtad...
-Állj!-emelte fel a kezét. Megszeppenten elhallgattam.-Rendben, láttam, hogy Hayley-vel jöttél. Elmondtad neki?
-Igen.-bólintottam.
-Oké, jól tetted.
-Nem haragszol?-néztem rá döbbenten.
-Nekem ehhez már semmi közöm.-tördelte az ujjait.-Elcsesztem, szakított velem, de inkább veled csókolózzon, mint Tom Parkerrel.
Egyszerre nevettünk fel. Nevettünk. Együtt.
-Sajnálom, hogy hazudtam nektek, Haz. Én is utálom magam minden miatt.
-Hazajössz?
-Nem.-rázta a fejét.-Még nem.
-Miért?-kérdeztem szomorúan.
-Jobb, ha még ott maradok. De ha ennek vége, akkor gyertek el mindannyian hozzám, van sör, rendelhetünk kaját és ismétlik a Barca-Manchaster meccset.
-Oké.-vigyorodtam el.
-De!-mutatta fel a mutatóujját.-Menj vissza és énekelj.
-Lou...
-Haz, ők a One Direction-t akarják.
-De nélküled nem vagyunk One Direction.-hajtottam le a fejem.
-Lehet, de a 4/5 több, mint a 3/5.
-Matematikus lettél?-nevettem.
-Megyek veled, azután lejövök és oldalról végignézem a koncertet, oké?
-Jó.-sóhajtottam, majd felálltam és fiúsan megöleltük egymást.
Egymás mellett léptünk ki, a fiúk hangja máshogy csengett, a visítás is inkább volt rémült, mint vidám. A Same Mistakes végén léptünk be, a visítás felerősödött és egy pillanat alatt megváltozott.
-Sziasztok!-emelte a szájához a mikrofonját.
Mindhárman kérdőn néztek rám, mosolyogva bólintottam és végignéztem a megkönnyebbült közönségen. A többiek is, egy olyan ,,na, végre" mosolyt villantottak, körbeálltuk Louis-t, kezemet a vállára tettem és biztatóan mosolyogtam rá, amíg azt vártuk, hogy csillapodjanak a hangok.
-Sajnálom, hogy megijesztettelek titeket.-szólalt meg.-Nem direkt volt.-mosolygott, ezt a mondatot könnyed nevetés kísérte.-Én most lemegyek, mert Paul nem engedi, hogy itt maradjak és énekeljek, pedig jól vagyok. Az utóbbi hetekben nem viselkedtem túl felnőttesen, mostanában nem figyeltem az étkezésre és ezért lettem rosszul. Sajnálom, hogy megijesztettelek titeket, igyekszem majd jóvá tenni, és kárpótolni a nem egész One Direction koncertet. Oldalt leszek és nézni fogom a srácokat, érezzétek jól magatokat, később találkozunk!-intett, majd pacsizott velünk és hangos visongással kísérve lesétált a színpadról.

~*Louis Tomlinson*~


Mintha egy hatalmas követ vettek volna le rólam, Harry beszélt hozzám, nem kiabált, nem illetett csúnya jelzőkkel, beszélt mindenféle hülyeségről, buta, kissé disznó vicceket mesélt amin a fiúkkal együtt nevettem. Egyel kevesebb gond, mert velünk már minden rendben. Ha nem leszek rosszul, talán ez nem történt volna meg, talán úgy ülne, mint amikor jöttünk. Csendben, egyedül. Most minden más volt, néhány óra alatt megváltozott minden, mert együtt nevettünk, egyetlen lány sem került szóba mert ahelyett, hogy mindenki ment volna a maga dolgára, a csajok együtt hazamentek, mi meg beszálltunk a buszba és úti célként az én lakásomat adtuk meg. Fogalmam sincs, mikor volt utoljára olyan, hogy egyszerűen csak elnyújtóztunk a kanapén, söröztünk és tévéztünk. A fejem tompán lüktetett, de kaptam fájdalomcsillapítót és ez a fájdalom csupán valami enyhén bezavaró dolog volt, nem foglalkoztam vele. Harry mellettem ült, nem vetett rám utálatos pillantásokat, zöld szemeiben szórakozottság és vidámság csillogott, nem úgy sikerült ez a koncert, ahogy kellett volna, de történt valami az este folyamán, ami minket kárpótolt. Újra együtt volt a kis társaságunk, nagyjából minden olyan volt, mint régen. A koncertet oldalról néztem végig, kaptam kaját és két üveg vizet, amíg ők énekeltek, én jobban szemügyre vettem a közönségünket, az utolsó két számra felmehettem, és leültem a színpad egy ,,lépcső" részére a zenekarunkhoz, természetesen nem két dalt énekeltem, majdnem kihagytam a fél koncertet, annyival tartoztam, hogy maradok néhány ráadás dalra. 
-Fiúk!-kiabált hátra Paul.-Szálljatok ki!
Egyszerre pattantunk fel, Niall-t dobta fel a legjobban, hogy nem vitatkozunk egymással, és ezt az estét nálam töltjük. Elhúzta a kisbusz ajtaját és kiugrott a kocsiból, egymás után szálltunk le, a fejem miatt egy kis segítségre szorultam, Harry és Liam segített kiszállni, majd elköszöntünk Paul-tól és miután kinyitottam a kaput kisgyerekek módjára rohamoztuk meg a bejárati ajtót.
Niall és Harry a tévéhez indultak, Liam a konyhába, Zayn maradt mellettem és felvont szemöldökkel, mosolyogva várta, hogy mondjak valamit.
-Mi volt?-kérdezte.
-Megbeszéltük.-vontam meg a vállam.
-Ideje volt.-bólintott, majd a kezembe csapott és bement a nappaliba, ahol Niall és Harry egymás kezéből kikapva a távirányítót, fetrengett a kanapén. Harry a focit akarta nézni, kapcsolgatás közben viszont Niall kiszúrta az egyik zenecsatornán Justin Bieber egyik klipjét, így ő értelemszerűen azt akarta nézni. Az sem érdekelt volna, ha szétszedik a nappalit, mert végre minden a régi volt.
Bementem Liam után a konyhába, a hűtőből kivett 5 üveg sört és 5 kis dobozos Pepsi-t. Én előszedtem a szekrényből az összes chipset, majd bedobtam egy csomag popcorn-t a mikróba, és míg az kipattogott, leültem az egyik székre.
-Nem fáj a fejed?-kérdezte.
-Kicsit.-tapogattam meg a fájó pontot.-Nem baj, majd elmúlik.
-Látnod kellett volna magad.-rázta a fejét.-Félelmetes volt, ahogy eldőltél, utána meg mindenki megőrült, az emberek üvöltöztek és elkezdtek lökdösődni, Harry meg sírt és kiabált.
-Nem direkt volt.-biggyesztettem le a szám.
-Gondoltam.-forgatta a szemét, majd nevetni kezdett.-Ezt nem akarom még egyszer átélni.
-Mi volt azután, hogy engem levittek?
-Harry-t is cipelték magukkal, nekünk meg fent kellett maradni a színpadon és valahogy megnyugtatni a közönséget, két kislány megsérült, őket ellátták, páran meg annyira sírtak, hogy elszédültek és őket ki kellett vinni. 
-Megint én leszek a téma.-sóhajtottam.
-Majd megunják egyszer és leszállnak rólad, addig meg ne foglalkozz velük.
Bólintottam, majd felálltam és kivettem a mikróból a forró popcorn-os zacskót. Kiborítottam egy tálba, azután a chipsekkel felpakolva bementem a nappaliba. A Harry vs Niall meccs végeredménye az lett, hogy Niall megnézhette a Justin Bieber klip utolsó 30 másodpercét, azután Harry némi morgolódás után átkapcsolt a sportcsatornára, Zayn meg jót röhögött rajtuk.
-Rendelünk kaját?-pislogott rám Niall.
Az asztalra böktem, ahol volt néhány szórólap különböző éttermekről, amik vállalnak kiszállítást. Természetesen egyikünk sem akart garnélarákot enni focimeccs közben, inkább maradtunk egy közeli pizzéria kínálatánál, és tekintettel Niall hatalmas étvágyára, rendeltünk 7 pizzát, majd elfoglaltuk a nappalit. Sokáig csak a chipses zacskók csörgését és a tévében magyarázó pasas hangját lehetett hallani, háttérzajként pedig, hogy Niall tátott szájjal ropogtatott. Ritka pillanatok egyike, amikor együtt vagyunk és ekkora a csend. Nem kínos csend volt, hanem csak mindannyian a tévét néztük, a meccs végére értünk haza, addigra az állás 3-1 egy volt, az utolsó 20 percet viszont látni akartuk. Egyszerre dőltünk előre, amikor az egyik játékos piros-kék mezben megindult a másik kapu felé, hatalmasat rúgott a labdába és az egyenesen bevágódott a hálóba.
-Mekkora gól!-üvöltött fel Harry és felpattant, majd nagyot húzott a saját üveg söréből.
Csengő hangja zavarta meg az örvendezésünket, azt hittem a pizza érkezett meg, felkaptam a pénztárcám és vidáman mentem ajtót nyitni, becsuktam magam mögött a nappalit és az előszobát elválasztó ajtót, hogy ne rémisszék halálra a pizzás srácot, de a várva várt ételt kihozó tizenéves helyett egy sötét hajú lány állt a házam ajtajában. Döbbenten néztem rá, megfordultam, hogy megnézzem rendesen becsuktam-e az ajtót. A lehető legrosszabbkor jött ide, ha most Harry kijön és itt találja...
-Szia.-mosolygott.
-Alex...-hebegtem idegesen.
Szemeit füstös, fekete sminkkel dobta fel, pupillái hatalmasra tágultak, és innen tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Ez nem normális. Ajkait vörös rúzs takarta, haja lágy hullámokban keretezte az arcát, mélyen kivágott felsője kilátszott a rövid farmerkabát alól, és a dekoltázsa egy pillanatra elterelte a figyelmem.
-Mit keresel itt?-néztem hátra idegesen.-Alex, most nem a legjobbkor jöttél.
-Miért?
-Itt vannak a srácok.-harapdáltam idegesen az ajkam.
-Harry is?-vonta fel a szemöldökét.
-Igen-bólintottam.-Egyáltalán, mit keresel te itt?
-Unatkoztam.-biggyesztette le vörösre rúzsozott alsó ajkát, és megvonta a vállát.
Az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy jobban megnézhessem a szemét. Közelebb húzódott, dereka hozzám ért és mosolyogva fonta karjait a nyakam köré.
-Alex.-toltam el magamtól.-Mit vettél be?
-Semmi különöset.-mosolygott.-Na, beengedsz?
-Menj haza.-túrtam a hajamba.-Kérlek.
-Kihagysz a buliból?-rebegtette hosszú szempilláit.
-Gyere vissza holnap.-suttogtam.
-Jó.-sóhajtott.-De holnap nem rázhatsz le.
Bólintottam, a háta mögött láttam a ház előtt megálló robogót, melyről leszállt a pizzás srác, és a kezében egyensúlyozva a 7 dobozt közeledett felénk.
-Hazatalálsz?-kérdeztem halkan, az előttem álldogáló lánytól.
Nem kellene hagynom, hogy ilyen állapotban egyedül hazamenjen. 
-Igen.-mosolygott, majd lábujjhegyre állt és mielőtt tiltakozhattam volna, ajkait az enyémre nyomta, majd megfordult és nevetve elment.
-Mennyi lesz?-túrtam a hajamba, és elővettem néhány fontot. Kifizettem a pizzát, majd becsuktam az ajtót és nekidőltem, a tükörben megnéztem magam, feltűnő rúzsa hagyott némi nyomot az ajkaimon. megtöröltem a szám, nagy levegőt vettem és a pizzákkal a kezemben visszamentem a kanapén elnyúló társasághoz. Ezt jobb, ha inkább nem mondom el nekik...

~*Alexis Elwood*~


Ki kellett találnom hogyan jutok vissza a házba, nem így terveztem ezt az estét, de hát ez most nem sikerült. Sóhajtozva, kissé fájó fejjel, kábán léptem be a kapun, kifelé a szobám ablakán át jöttem, befelé nem tudom hogy megyek, nem vagyok Pókember, hogy felmásszak a ház oldalán. Arra számítottam, hogy George már alszik, így halkan a zárba dugtam a kulcsom és elfordítottam, a házban sötétség volt, levettem a tiszta, fekete Converse cipőm, a kezembe fogtam és miután visszazártam az ajtót lábujjhegyen osontam fel a lépcsőn. Mindjárt éjfél, apa még nincs itthon, gondolom van valami szeretője akinél az éjszakát tölti, George szobájából nem szűrődött ki sem fény, sem hang, halkan settenkedtem el előtte, majd bemenekültem a szobámba. Nyugodt voltam, a pulzusom a megszokottnál gyengébb volt, de én nem éreztem magam rosszul, csak fáradt voltam, ennek ellenére nem éppen aludni indultam Louis-hoz.
Kibújtam a ruháimból, majd fehérneműben mentem a fürdőszobába és megnéztem magam a tükörben. Erős smink, kissé zilált, hullámos haj, a pupilláim árulkodtak a lenyelt fehér pirulákról, a fejem nehéz volt, és már egyáltalán nem volt jó kedvem. Szívesen maradtam volna Louis-nál egy kicsit mókázni, de hát lerázott. Viszont holnap... a holnap az egy különleges nap lesz.
Egy pillanatra megszédültem, megkapaszkodtam a mosdókagylóban és lehunytam a szemeim, vettem egy nagy levegőt, majd elmosolyodtam és megszemléltem a tükörképem. Láttam rajta, hogy tetszik neki amit lát, mégis lerázott és olyan furcsa volt. Ott volt a házban Harry, ha kijön és meglát engem valószínűleg kiakadt volna, nem túl jó értelemben. Jobb is, hogy beleegyeztem a holnap éjszakába, és elmentem, ki tudja miket vágott volna a fejemhez.
Felgumiztam a hajam egy kócos kontyba, úgy döntöttem, majd holnap reggel zuhanyozok, mert félő, hogy most felébreszteném George-t, és kérdőre vonna, hogy miért zuhanyozok másodjára, ráadásul az éjszaka közepén. Nem utolsó sorban, ő azonnal észrevenné az árulkodó szemeim. A fejemet a csap alá dugtam, hideg vizet folyattam az arcomra, ujjaimmal megdörzsöltem a szemem, ezzel elkentem a fekete szemceruzát és szempillaspirált, ajkaimról lemostam a vörös rúzst, majd megtöröltem az arcom egy törülközővel és a maradék fekete sminket eltávolítottam egy kis sminklemosóval. A víztől kissé kitisztult a fejem, a pupilláim sem voltak már annyira hatalmasak. A ruháim bedobtam a szennyes tartóba, levettem a melltartóm és felhúztam egy bő pólót. Az ablakpárkányra ültem, felhúztam a lábaim és kibámultam Londonra. Mindenhol fények voltak, pedig ez nem a belváros, az utca néhány része sötétségbe burkolózott, a lámpák alatt viszont teljes volt a világosság. Elmúlt éjfél, de én nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek, a gyomrom megkordult, jelezve, hogy jó régen volt már az a vacsorára megevett szendvics. Leszálltam az ablakpárkányról és kinyitottam a szobám ajtaját, csendesen osontam le a lépcsőn, felkattintottam a konyhában a villanyt, a fény elvakított egy pillanatra, nagyokat pislogva próbáltam visszanyerni a látásom. Megdörzsöltem a szemem és a hűtőhöz léptem, kivettem a tejet, a szekrényből pedig a müzlis dobozt, majd egy tányérral és kanállal a kezemben leültem az asztalhoz. Halkan ettem, egyáltalán nem csaptam zajt, miután végeztem a mosogatóba tettem a tányért, visszapakoltam a szekrénybe és a hűtőbe, mielőtt viszont visszamehettem volna a szobámba, egy kar fonódott a derekam köré. George fáradt arccal nézett rám, haja kócos volt és bágyadtan mosolyogva vont a mellkasára.
-Boldog Szülinapot!-suttogta a fülembe, és végigsimított a hátamon.
Egy pillanatra elszorult a torkom, a fejemet a vállára hajtottam és magamhoz öleltem. Várható volt, hogy ő nem felejti el, de apa... ő itthon sincs. Nem baj, nem is kell, hogy itt legyen, évek óta nem játszik túl nagy szerepet az életemben, igazán nem számít, hogy elnyög-e két szót vagy nem.
-Kösz.-sóhajtottam, és az arcomat a nyakába fúrtam.
Eltolt magától, lesütöttem a szemem, ő pedig puszit adott a homlokomra majd ismét átölelt. 

2013. augusztus 18., vasárnap

42.rész Broken

Hey Lovely Readers!
Megérkeztem az új résszel, és... köszönöm szépen a rengeteg díjat amivel az utóbbi napokban megajándékoztatok! Már csak 5 bloglovin feliratkozó, és meglesz a 100! *-* Esetleg szeretnétek valami játékot? Amikor az Elloptad a szívem-nél megvolt ez a kerek szám akkor két versenyt hirdettem, novella, illetve videóversenyt, de ebből csak a novellára jött össze elég jelentkező. Ezúttal - ha szeretnétek - én most a szerkesztőknek kedveznék egy versennyel, fejléckészítőre gondoltam, de persze ez csak akkor lesz ha ti is szeretnétek és lennének jelentkezők. Ötleteket várok! :) 
Remélem tetszeni fog az új rész! :) 
Nessa. xx

~*Louis Tomlinson*~


A szemhéjaim még nehezek, a hasamra fordultam, vagyis csak fordultam volna, ugyanis a hasam helyett egy fájdalmas nyögéssel a padlón kötöttem ki.
-Rohadj meg.-motyogtam, majd megragadtam a takarót és lehúztam a földre.
A fejem lüktetett, lehunytam a szemeim és próbáltam tovább aludni a hideg padlón, sikertelenül. A hasam megkordult, jelezve hogy szüksége lenne valami megemészthető kajára, talán tegnap délben ettem utoljára. Sóhajtva ültem fel, eltartott néhány percig amíg elmúlt az émelygés, imbolyogva álltam fel, a világ forgott velem, a látásom először elhomályosult, majd minden feketébe burkolózott előttem. A kezeim felemeltem és elhúztam ott, ahol a szememet sejtettem, nem láttam semmit. Kezdtem pánikolni, zihálva szedtem a levegőt és megmarkoltam az ágyat, erősen szorítottam össze a szemeim, reménykedve nyitottam ki újra, de még egy kósza napfényt sem láttam. A legrosszabb jutott eszembe: megvakultam. Leestem az ágyról, megsérült a fejem és megvakultam.
-Zayn!-kiáltottam, remélve, hogy a bébiszittert játszó barátom a lakásban tartózkodik.-Zayn!
Észleltem, hogy kinyílt a szobám ajtaja, majd megragadta a kezem.
-Louis, miért nézel így? Mi a frász bajod van?!
-Hol vagy?-tapogatóztam.
-A picsába, te nagyon hülye! Itt állok ellőtted.
-Zayn, nem látok.-nyeltem nagyot.
-A rohadt életbe veled, te idióta!
-Kedvességed határtalan.
-Maradj itt! -vágta a fejemhez, majd hallottam, hogy elviharzott.
Csak üldögéltem az ágy szélén, lehunytam a szemeim, mert zavart, hogy bár nyitva vannak, nem látok semmit.
Hamarosan Zayn visszajött, az arcomba valami hideg csapódott, majd az ujjaim egy pohár köré fonta.
-Igyál!-emelte fel a kezem.
-Mi ez?
-Mondom, igyál!
A poharat a számhoz irányította, belekortyoltam a hideg kólába, kábán pislogtam egyet, a világ először még sötét és homályos volt, majd a napfény elérte a retináim. Zayn dühösen bámult rám.
-Bazdmeg!-kiáltott.-Most lett elegem! Szedd össze magad, rendelek kaját és enni fogsz!
-Nem vagyok éhes.
-Akarod, hogy leüsselek egy serpenyővel és bevigyelek egy csapat anorexiás közé a kórházba? Nem? Akkor eszel, azt és annyit, amit mondok!
-Zayn, hagyjál már békén.-sóhajtottam.
-Igen? Felvilágosítalak, ha én most nem vagyok itt, hogy őrizzelek, akkor a napodat vaksiskodva töltötted volna! Néha gondolkozhatnál, nem ártana.
-Nem vagyok éhes, nehéz megérteni?-vontam fel a szemöldököm.
-Nem állok le veled ilyen óvodás dolgon vitatkozni, rendelek normális kaját, és megeszed, ha kell akkor ledugom a torkodon. Este koncertezünk, és nem akarom, hogy rosszul legyél a színpadon. A rajongóink számítanak rád!
-A rajongóink utálnak engem, meglesznek nélkülem is.
-Mikor voltál fent utoljára twitteren, vagy bármilyen oldalon, ahol kapcsolatba tudnak lépni velünk?
-Nem tudom.
-Akkor pótold be sürgősen.-utasított, majd megfordult és visszanézett rám az ajtóból.-20 percet kapsz, hogy letold a segged, ha nem jössz lecipellek. Ja, és felejtsd el, hogy piálni fogsz!
Válaszul morogtam valami érthetetlent, miután kiment eldőltem az ágyon és a tenyereim a homlokomhoz nyomtam. Kétségtelen, hogy borzasztó volt úgy kinyitni a szemem, hogy nem láttam semmit. Nagyokat pislogtam, a fejem az ablak felé fordítottam, a sötétítő teljesen eltakarta előlem a kilátást, ugyanakkor a kint tartózkodók sem láttak be. Ma emberek közé kell merészkednem, Harry-vel kell egy légtérben lennem.
Sóhajtva tornáztam fel magam, nem volt kedvem leállni veszekedni Zayn-nel, reménytelen lenne, ha nem bírna lecipelni - tisztázzuk,  fél kézzel levinne a lépcsőn - akkor felhozná a kaját és ha kell megkötözne és úgy tuszkolná belém. Elég akaratos. Erőt vettem magamon és felvettem egy pólót meg egy eléggé viseltes melegítőt, fogat mostam, majd mezítláb, zombifejjel vergődtem le a lépcsőn. Sóhajtva levetettem magam az asztalhoz, rögtön elém tett egy poharat, és szigorú tekintettel várta, hogy megigyam. Lehúztam azt a pohár vizet, majd felvont szemöldökkel néztem rá.
-Most boldog vagy?
-Repesek.-vigyorgott gúnyosan.-Mindjárt jön Liam, és hoz normális kaját.
-Mi? Nem az volt, hogy rendelsz?
-De, az volt, de inkább megkértem Liam-et, hogy ugorjon be valahová, ő tud normális kajáldákat.
-Csodálatos.-túrtam a hajamba.-Ketten fogtok csesztetni?
-Senki nem csesztet, csak azt akarjuk, hogy összeszedd magad.
-Egyszóval csesztettek.
-Annak nevezed aminek akarod.-legyintett.-Tisztázzuk, este fellépsz és nem kezdtek el veszekedni Harry-vel, a rajongóink előtt vigyorogtok, mint a tejbe tök, ölelgetitek egymást, vagy legalább úgy viselkedtek, mint akik barátok. És nem vágsz ilyen fejet!
A gyomrom ismét megkordult, Zayn olyan ,,megint igazam volt" fejet vágott, elégedetten lépett a hűtőhöz, majd letett elém egy müzlit (?).
-Kösz.-motyogtam, majd kibontottam és két harapással eltüntettem. Nem igazán laktam vele jól, de ennyivel letudnám a napi étkezést, ha nem ülne itt az óvóbácsi haverom és nem parancsolgatna.
Hangokat hallottam kintről, majd az ajtó kitárult és Liam mögött egy csapat vakuzó fényképezőgép jelent meg, ha nem tudnám, hogy azokat emberek fogják, azt hinném, egy csapat életre kelt fényképezőgép és kamera üvöltözi a nevem. Becsapta az ajtót és nekidőlt, pupillái ijesztően kitágultak, vett két nagy levegőt, majd ellökte magát az ajtótól és  odajött hozzánk.
-Sziasztok.-köszönt, és ő még megpróbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne.-Hoztam kaját.-tett le elém az asztalra egy zacskót. Kibontotta, és egy műanyagdobozt csúsztatott elém. Fintorogva bontottam ki, a várt hamburger és sültkrumpli helyett találkoztam egy nagy adag zöldségsalátával és natúr csirkemellel. Elvettem a műanyag villát és fintorogva túrtam bele a salátába.
-Ezt nem gondoljátok komolyan.-motyogtam.
-Jó étvágyat.-mosolygott Zayn.
Liam kipakolt még egy dobozt, azt hittem abba megtalálom a megszokott gyorskaját, de amikor kibontotta ismét elfintorodtam. Egy hatalmas adag gyümölcs szemezett velem, mindenhol banán, narancs, alma meg szőlő, és ki tudja micsodák még.
-Köszönöm, nem vágyok vitaminmérgezésre.
-Az a desszert.
-Megeheted.-motyogtam, majd a figyelmem az eléggé ízetlen hús felé fordítottam. Annyira éhes voltam, hogy nem törődtem vele mit eszek, 5 perc alatt eltüntettem mindent, majd magam elé húztam a gyümölcssalátát és komótosan felszurkáltam a villámra a gyümölcsöket. A banánkarikákról eszembe jutott Harry, ő most valószínűleg kilopkodná belőle az összeset. Míg én ettem, addig ők a laptopom képernyőjéhez hajoltak és bőszen nyomkodták a billentyűzetet, nem tulajdonítottam ennek nagy figyelmet. Felálltam, kidobtam a kukába  a dobozokat, majd a hűtőhöz léptem és kinyitottam, remélve, hogy most már békén hagynak és elvonulhatok egy üveggel a szobámba, hát nem így történt.
-Mit keresel?-kérdezte Zayn, és fel sem nézett rám.
-Hova tüntetted a piáim?!-háborodtam fel.
-Megittad. Igyál tejet vagy kólát, szolgáld ki magad.
Becsaptam a hűtőajtót, Liam rám pillantott, a szeméből tükröződött az, amit mástól egyelőre még nem kaptam meg. Sajnálat, együttérzés és aggodalom.
-Beszéltél már Harry-vel?-kérdezte.
Zayn felhorkantott, ezzel helyettem is válaszolt a kérdésre.
-Nem, miért?
-Csak úgy.-sütötte le a tekintetét.
Aha, csak úgy, Liam szokott csak úgy érdeklődni, mert ő mindenkivel kedves, mindenkiért aggódik és mindenkinek a sorsát a szívén viseli. Ő a tökéletes példakép.
Zayn felém fordította a laptopot, amin elindult egy videó. Érdeklődve pillantottam a képernyőre, twitter bejegyzések az elmúlt pár nap dátumával, trendek, közös képek velem és ugyanazok a képek fent a twitteren, mellékelve hozzá egy rövid szöveget, aztán a képeket rövid videók váltották fel. Lányok, akik rólam beszélnek, lányok akik elsírják magukat, majd a videónak egy rövid, nekem szánt bejegyzéssel lett vége.

Az én példaképem nem tökéletes, vannak hibái és csinál butaságokat, ezért a példaképem. Szeretlek @Louis_Tomlinson!

A kép elsötétült, majd felvillant a hátterem, amin mindannyian szélesen vigyorgunk. Leültem az egyik székre és percekig bámultam magam elé. Kihagyták azokat a bejegyzéseket, amikben rohadéknak és hasonlónak neveznek, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy még vannak akik szeretnek.
-Menj fel és írj ki valamit, megijeszti őket, hogy napok óta nem jelentkezel.
Elhúztam tőle a laptopot, a fejemet megtámasztottam az egyik kezemmel és lustán, egy ujjal pötyögtem be a felhasználónevem és a jelszót, végignéztem néhány nekem szánt üzenetet, vegyesek voltak, néhányan vitatkoztak egymással, sikeresen elértem, hogy a rajongóink két csoportra szakadjanak. Az egyik csoport utált és Eleanor-t sajnálta, védte - személy szerint én jobban egyetértek ezzel a ,,párttal" - a másik engem, néhányan azt hitték depressziós lettem. Hát... ez érdekes.
Csak egy rövid mondatot írtam ki.

Még élek, köszönök mindent, ne aggódjatok értem. Még mindig ti vagytok a legjobb rajongók a világon!

Nem válaszoltam kérdésekre, csak azt akartam, hogy tudják mit érzek, hogy hálás vagyok azért, amiért mellettem vannak, még ha nem is érdemlem meg. Bárcsak azt mondhatnám, az elmúlt napokban gondolkoztam a történteken, és tudnám, hogy ezek után mit fogok tenni, mi lesz Harry-vel, Alex-vel, mit kellene tennem, hogy legalább őt békén hagyják. De nem, nem gondolkoztam sőt, el akartam tompítani az agyam, hogy még véletlenül se agyaljak ezen.
-Ugye nem hagyod ki a koncertet?-kérdezte Liam.
-Muszáj lesz ott lennem. Gondolom Paul nem támogatná, ha itthon maradnék.
-Egyelőre el van havazva azzal, hogy minden újságot körbetelefonáljon, testőröket küldjön Eleanor-hoz, hozzánk, ide, és eltakarítsa ezeket a piócákat. Nem értem miért jó nekik az, hogy egész nap itt lebzselnek a környéken.
-Beszéltetek már vele?
-Mi nem, Harry-vel üvöltött. Téged is hívott volna.
-Tényleg?-húzom elő a zsebemből a kikapcsolt telefonom.
Még anyáékat se hívtam vissza...
48 nem fogadott hívás, Paul, Niall, Anya, Fizzy és Lottie, Nagypapa és jó néhány ismeretlen.
-Mindjárt jövök.-tápászkodtam fel, és rányomtam anya ikonjára. Átmentem a nappaliba és becsuktam a konyhaajtót, leültem a kanapéra és felhúztam a lábaim, a második csöngésre vette fel.
-Louis? Jól vagy, drágám?
-Szia.-motyogtam.-Fogjuk rá.
-Mi történt?
-Hát, nem az amit elterveztem.-nyeltem nagyot.-Mielőtt elmondhattam volna neki lehozták az újságba, és nem tőlem tudta meg.
-Sajnálom, kicsim.-sóhajtott.-Minden rendben?
-Nem egészen. Mindenki utál, riporterek sátoroznak a házam előtt, Harry legszívesebben megverne és Alexis nem engedi, hogy segítsek neki.
-Anya?-hallottam a háttérből Lottie hangját.
-Kérlek, ne mondd meg neki, hogy én vagyok.
-Anya, Louis az?-kíváncsiskodott tovább, mielőtt anya válaszolhatott volna a húgom átvette a telefont, és anyu hangja szorult háttérbe.-Hallo? Louis?!
-Szia.-hajtottam le a fejem.
-Louis, igaz ez? Igaz amit mondanak rólad?
Minek hazudnék neki? Úgyis tud mindent, és neki sem én mondtam el...
-Igaz.
Néhány másodpercig hallgatott, majd recsegést hallottam és újból anya szólt bele.
-Haragszik rám, ugye?
-Majd beszélek vele, miatta ne aggódj.
-Sokan írnak neked rólam?-harapdáltam az alsó ajkam.
-Nem olvasom el amiket kapok, nem különösebben érdekel. Szeretnéd, ha odautaznék Londonba? Megoldhatom.
-Nem szükséges.-dörzsölöm meg az orrnyergem.-Zayn pesztrál.
-Beszélhetnék vele?
-Hogyne.-motyogtam, majd felálltam és visszamentem a konyhába.-Anya az.-nyomtam Zayn kezébe a telefonom, majd felmentem a szobámba.
Furcsa szag csapott meg, nyitva hagytam az az ajtót, majd az ablakhoz léptem és résnyire nyitottam, a beszűrődő hangoktól frászt kaptam, legszívesebben visszacsuktam volna, de már annyira áporodott volt a levegő, hogy félő volt, mire hazajövök a szobám lakhatatlanul büdös lesz. Pedig csak vasárnap jöttem. A levegő minden volt, csak oxigéndús nem. Liam jelent meg az ajtóban, felhúzta az orrát, de belépett és körbenézett, azon kívül, hogy büdös volt, az ágy mellett üres dobozok és egy üveg hevert, nem voltam büszke magamra.
-Nem akarsz hazajönni?-kérdezte csendesen.
-Harry-vel nem a legjobb most a viszonyunk, csak rosszabb lett.
-Mert?-nyitotta nagyra a szemeit.
-Mert természetesen neki okoskodnia kellett.-pufogtam.-Mindegy, mondjunk úgy, hogy ő lett Eleanor szóvivője és az agya.
-Értem.-tördelte az ujjait.
Furcsán viselkedett, gyanakodva néztem az arcát, úgy döntöttem nem kérdezek rá semmire, nem akarok semmit sem megtudni és belekeveredni még valamibe, pont elég ennyi.


~*Harry Styles*~


-Miért kell egy kocsival mennünk?-motyogtam bosszúsan, amikor lassítani kezdtünk Louis lakásának közelében.
-Fogd be a szád, Harry!-szólt rám élesen Paul.-Próbálj meg normálisan viselkedni és ne hisztizz.
-Majd igyekszem.
Niall szomorú, kérlelő pillantással nézett rám, felsóhajtottam és átültem az ablakhoz, a fejemet elfordítottam és halk hello-t motyogtam, amikor beszállt Zayn, Liam és hátamközepéresekívánom Louis Tomlinson. Vakuk villództak mögöttük, és hallottam a kérdéseket, de két nagydarab testőr segítségével bejutottak. Úgy döntöttem, a két épségben megmaradt barátságom miatt nem fogok csípős megjegyzéseket tenni, inkább befogom a szám és csendben maradok. Soha nem telt még ilyen csendben egy utunk se, főleg nem koncertre. A levegő érezhetően vibrált köztünk a visszafojtott feszültségtől, bár Niall és Liam próbált beszélgetni, hogy oldják ezt, nem igazán vált be. Az aréna előtt hatalmas volt a tömeg, pedig még órák voltak hátra a koncertig. Elmosolyodtam, a telefonommal készítettem egy képet és postoltam mindenhová. Minimális életkedvvel ugrottam ki a fotósok közé, a távolból sikoltozást hallottam és valahol a What Makes You Beautiful-t énekelték, boldog lennék, ha nem üvöltözne mindenki Louis-ról és a hülyeségeiről. Elsőként léphetett be az épületbe, mi is bementünk és mivel itt már otthonosan mozgunk, néma csendben, együtt indultunk az öltözőnkhöz. Lou mosolyogva köszöntött, vele volt Lux is, a bosszúságom elpárolgott és amíg a hajamat igazgatták én elvoltam a keresztlányommal. 
-Harry tedd le Luxot.-utasított Louise.-Így nem tudlak sminkelni.
-Menj oda Niall-höz.-nyomtam puszit Lux arcára, majd az ölemből a földre tettem, a kislány pedig elszaladt az öltözködő fiúk irányába.
Csendben tűrtem, hogy lealapozza az arcom, majd az ujjaival a hajamat a homlokomba fésülte és mosolyogva engedett utamra. Az ajtó kinyílt, és én felfedeztem az ismerős hajzuhatagot, nagy léptekben siettem oda hozzá, a karjaimba zártam és az arcom a hajába temettem. Ez az első koncert, amin ő is itt lesz.
-Végre.-fontam a karjaim a dereka köré, és megcsókoltam.-Szia.

-Szia Harry.
Pirulva nézett körbe, intett a többieknek, majd a pillantása Lux-ra esett.
-Gyere!-fogtam meg a kezét, és leguggoltam felvenni Luxot.-Hay, ő a keresztlányom, és Lux, ő a keresztanyukád, de ne mondd neki, hogy néni.
-Keresztanya?-pislogott.-Én?
-A barátnőm vagy.-vontam meg a vállam, majd Luxal a kezemben hajoltam hozzá.
-Oké-oké fiatalok!-vette ki a kislányt Lou a kezemből.-Lux még kicsi ehhez!
Miután elvette nem zavartattam magam, és apró csókot nyomtam a barátnőm hívogató ajkaira. Louis észrevétlenül próbált elsuhanni mellettünk, jól teszi, de Hayley túl kedves ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.
-Szia Louis.-köszönt mosolyogva.
Rosszallóan néztem rá, az ölelésemből mosolygott a megszeppent Louis-ra, az eddigi hangzavarnak akkor szakadt vége, amikor mindenki felfedezte, hogy egymás előtt állunk.
-Szia Hayley.-motyogta, és elmosolyodott.
-Hogy vagy?-kezdeményezett könnyed beszélgetést a barátnőm. Louis egyszerre nézett rám szomorúan és reménykedve, elengedtem Hayley-t és elcsörtettem. Átvettem a kezdéshez kikészített ruhákat, szűk farmert, fehér pólót és sötétkék zakót, a bejárt Converse cipőm felhúztam és elindultam fogat mosni. Mindig megteszem, de Zayn ezúttal nem csatlakozott hozzám. Rossz érzés kerített hatalmába, szomorúan néztem végig a banda másik 4 tagján, a barátaimon. Niall és Zayn egymás mellett ültek, ők nyugodtan beszélgettek valamiről, Liam a haját igazgatta a tükör előtt. A pillantásom Louis-ra esett, csak most tűnt fel, mennyire máshogy néz ki, nem vigyorog, ugrál vagy röhög, a testtartása is megváltozott, a fejét lehorgasztja és a vállai is megereszkedtek. Nélküle otthon is minden más, már Zayn sincs ott, és hárman nem az igazi. Megvagyunk, de nincsenek hatalmas röhögések, poénkodások és vicces piszkálódások, egy unalmas, begyepesedett társasággá váltunk. Akármennyire is nehéz beismernem, hiányzik. 

Sóhajtva léptem a mosdóba, lehajtottam a fejem és 3 percen át egymagamban súroltam a fogaim. Senki nem köpött a nyakamba, senki nem lökdösött és röhögött ki fogkrémes szájjal. Kedvetlenül öblítettem ki a szám, majd visszamentem, Hayley mosolyogva ölelte át a nyakam, majd az ujjával megdörzsölte az arcom.
-Fogkrémes vagy.-nevetett ki.
Hümmögve fúrtam arcomat a nyakába, végigsimított a hátamon és megpuszilta az arcom.
Időközben megérkezett Perrie és Danielle is, Eleanor nem volt itt és a hiánya borzasztóan szembetűnő volt. 

-Gyere, sétáljunk egyet.-fogtam meg a kezét.
A folyosóra mentünk, nem lett volna biztonságos kimerészkedni az utcára. Magamhoz húztam, hüvelykujjammal a kézfejét simogattam, rossz érzéseim voltak a koncerttel kapcsolatban, de az, hogy ő itt van valamelyest megnyugtatott. 
-Mi újság az iskolában?-kezdeményeztem beszélgetést. Szándékosan nem kérdeztem Louis-ról, nem érdekel mit beszéltek.
-Hmm, semmi.-dőlt a vállamnak.-Minden a régi.
-Hogy érted?-öleltem át.
-Alex újra jött iskolába, Daisy nagyszájúbb volt mint valaha, kapott is tőle.
Alexis említésére megfeszült az állam, nem szeretnék Hayley-vel róla beszélni, de úgy tűnt, őt nem zavarja a téma és nekem is felkeltette az érdeklődésem az utolsó mondatrész.
-Kapott tőle?
-Ühüm.-hümmögött.-Egymás hajának estek.
-Te jó ég.-forgattam a szemeim.-Kicsapták?
-Nem.-rázta a fejét.-Úgy volt, hogy 1 hét felfüggesztést kap, de a tesója elintézte, hogy az érettségi miatt ne maradjon ki még többet, nem tudom mit kapott, de ma jött iskolába.
-Hát persze.-motyogtam.-George...
-Mielőtt ez történt volna, egész jól elvoltam vele.-mosolyodott el.
-Nem szeretném, ha vele barátkoznál.-ráztam meg a fejem, és szembefordítottam magammal a tündéri szőke barátnőm. Ő mindenkihez kedves, néha túlságosan is naiv, Alexis pontosan az ellentéte.
-De hát te is barátkoztál vele, Haz.
-Hiba volt.-túrtam a hajamba.-Nézd meg mi lett belőle, én barátkoztam vele, és ezt a banda szívta meg.
-Van valami, amiről nem tudok?-vizsgálta az arcom.-Te vitted haza a kórházból, azóta mi történt?
-Megtudtam, hogy a legjobb barátnőm vele csalja meg a barátnőjét, és előttem kezdett ki Lou-val egy pubban. Hay, ő nem a megfelelő társaság neked.
-Nem csak ő tehet róla.-motyogta.
-Tudom.-simítottam meg az arcát.-És azt is tudom, hogy nem én leszek az, aki megmondhatja, hogy kivel barátkozz. 
Az alsó ajkát rágcsálta, magamhoz húztam és gyengéden puszit nyomtam szőke hajára. Alexis már pont elég dologba belerondított, ráadásul tudom, hogy mennyire gyűlöli Hayley-t, semmi jó nem sülhet ki abból, ha hagyom, hogy együtt lógjanak.
-Menjünk vissza.-sóhajtottam.
Kézen fogtam, csendben lépdeltünk vissza az öltözőhöz, körülöttünk mindenki rohangált, de olyan volt, mintha mi ketten egy kis burokban lennénk.
-Hay, jössz velünk?-lépett mellénk a hangból ítélve Danielle. Felemeltem a fejem és halványan rámosolyogtam a göndör hajú lányra, megsimította a karom és kedvesem köszöntött.
-Menj csak.-simítottam meg Hayley arcát.
-Megvárunk.-szólt Danielle és a Zayn mellett álldogáló Pezz felé intett.
-Szeretlek Haz.-sóhajtott, és átölelt.
-Én is téged.-suttogtam a fülébe, majd az álla alá nyúltam és megcsókoltam.
Az utolsó 1 óra lassan telt, valaki 10 percenként szólt az időről, csendben ücsörögtünk és hagytuk, hogy igazgassanak minket. A hangulatunk mindenkire átragadt.
-Indulás, srácok.-nyitott be egy ismeretlen srác.
Kiléptünk az öltözőből, csendben mentünk végig a folyosón, az előzenekar nagyszerű hangulatot csinált, oldalról, a dobok mögül Josh pillantott ránk, tekintete idegesen szaladt végig rajtunk, majd felemelte a hüvelykujját.
-2 perc.
Egyvalami maradt a régi, színpadra lépés előtt, mikrofonnal a kezünkben ölelkeztünk össze mindannyian. A terem sötétségbe burkolózott, sikoltozás hallatszott, Josh néha szívatásként ütni kezdte a dobját, olyankor felerősödtek a hangok. Elindult a kivetítőn a videónk, besorakoztunk egymás mögé, majd egyszerre robbantunk ki a színpadra a Na na na-t énekelve.
Minden úgy volt, ahogy egy normális, rendezett koncerten lennie kell, ezzel csak az a baj, hogy mi nem adunk normális koncerteket. Ugráltunk, énekeltünk, de nem költöttük át a szövegeket, nem kezdtünk hülyén táncolni vagy fetrengeni a színpadon, kanapén, nem voltak hatalmas röhögések, sétálgattunk, de csak Niall és Liam lökdösték egymást, hárman szétszóródtunk a színpad különböző pontjain, legtávolabb egymástól. Félő volt, hogy ha egy csoportban állunk, de ilyen távolságtartóan viselkedünk akkor a rajongóink még jobban pánikolni kezdenek, vagy egy esetleges veszekedés robban ki köztünk, hiszen napok óta most először vagyunk öten ismét egymás közelében. Normális pillanatainkban soha nem veszekednénk ennyi ember előtt, olyan emberek előtt akik a One Direction miatt vannak itt, de most már nem kételkedek benne, hogy bármire képesek vagyunk. Néhány nappal ezelőtt komolyan elgondolkoztam azon, hogy betöröm a legjobb barátom orrát, ezek után már nem lepne meg, ha háromezer ember előtt kezdenénk őrülten üvölteni egymással. 

A beszélgetések is csak annyiból álltak, hogy köszöntöttük a rajongóinkat, elmondtuk milyen csodásak és hangosak, aztán kifúlt, minden ment tovább. Szégyelltem, hogy Hayley nem azt az oldalunkat látja, amilyenek igazából vagyunk, bár a közönség még így is hihetetlen volt. Aztán történt valami olyan, amire senki nem számított, és mindenki halálra rémült, Louis az egyik pillanatban még énekelt, a másikban eldőlt, mint egy zsák vagy egy darab fa. Az elégedett, vidám sikoltozás átment rémültbe és mindenki dulakodni kezdett, semmivel sem törődve hajítottam el a mikrofont, ami éles hangot hallatva esett a földre, a lábaim maguktól indultak meg Louis irányába.