Legfordulatosabb történet díj

Sziasztok! :)
Néhány nappal ezelőtt egy különdíjjal jelentkeztem, most is itt vagyok, ám ezúttal egy másik díjat nyertem el ugyanazon a blogversenyen. 
Köszönöm, a Criticism of you szerkesztőségének, ha jól látom, a blogot már törölték. Nem tudom miért....
Köszönöm nektek, hogy támogattatok, és ezáltal nem hagytam abba a történet írását, és elnyertem ezt a díjat. Sokat jelent. :)

Különdíj

Hellooo! :)
Remélem, még van kinek írnom erre a blogra. Nem, nem hoztam új részt, hiszen nem lesz második évad. De garantálom, hogy lesznek még bejegyzések, mint ahogy most is. Szólni fogok, ha indul új blogom, meg minden... :)
Ezúttal egy díjjal jövök, hiszen egy blogverseny "legszebb design" kategóriájában különdíjat kapott a blog! :)
Nagyon szépen köszönöm, a 'Criticism of you' szerkesztőségének! :) 
És ismét meg kell, hogy említsem Dorothy S.-t, akinek a csodálatos munkája nélkül nem lenne ilyen szép blogom. Köszönöm, hogy fáraszthatlak a rendeléseimmel és számíthatok rád! :)
Köszönöm azoknak is, akik kritikát írtak a blog külsejéről, legyen az akár rossz, akár jó. 

És nektek is köszönöm, az összes olvasómnak! :)

Ne feledjétek, ma Story Of My Life klippremier, és pénteken Angel prológus! :)

Puszi: Nessa xx.

Búcsú

Sziasztok! :)
Harmadjára írok ilyen bejegyzést, azt hiszem, hogy ezt az egy dolgot nem szeretem abban, hogy írok. Nem igazán szeretem, amikor le kell zárnom egy történetet, de már kezdek megbarátkozni vele, mert bár lezárok valamit, ugyanakkor elkezdődik valami új is. És ez most sem lesz másképp. Izgatottan várom, hogy novemberben elkezdjem az új blogom, ami az 5. lesz. Egy ideje rágódom azon, hogy ideje lenne befejeznem az írást, vagy legalább kis időre eltűnnöm, hogy helyet adjak másoknak is. Talán már öregnek számítok ehhez, nem nagyon találkoztam még olyan bloggerrel, aki ennyi 1D fanfiction-t írt/ír. Sokan támadnak minket, mert tény, hogy rengeteg 1D fanfiction kering az interneten, de nem értem, hogy ez miért baj. Engem sosem zavart, nem értem, hogy másokat miért idegesít, szúrja a szemem, amikor támadnak és szidnak minket, de aztán rájövök, hogy engem ez nem tántorít el, hiszen szeretek írni és szerintem fanfiction-ön kívül mást nem is tudnék. Elhatározásom, hogy írok az összes fiúról történetet, tehát még legalább 2 blog erejéig itt leszek, aztán majd eldöntöm, hogy mi legyen.
Két blogot írtam Harry főszereplésével, és ez az első, amiben nem ő volt a főszereplő, ugyanakkor ez az első olyan blogom, amit nem boldog véggel képzeltem el. Sok dologban különbözik ez az előző blogjaimtól, a felénél abba akartam hagyni, mert úgy éreztem, pont ezek miatt nem tetszik nektek. De nem hagytam abba, és ennek nagyon örülök. Nem túl sok önbizalommal büszkélkedhetek, de mióta itt vagyok, és "ismerlek" titeket, lényegesen bátrabb és nyitottabb lettem. Rengeteg köszönettel tartozom nektek.
Nem írom le az egész történetet röviden, hiszen olvastátok, tudjátok, hogy mik történtek.
Köszönöm az összes díjat, az oldalmegjelenítéseket, a rendszeres olvasókat, és az összes kommentet. 
Köszönöm a fejlécet, drága Dorothy S. hihetetlen munkáid vannak, sosem csalódtam még benned. Nem igazán tudom, hogy mi lenne velem és a blogjaimmal nélküled. :)
Twitteren továbbra is megtaláltok, kérdezzetek, írjatok: twitter.com/Nessa_Blog
Továbbá ezt itt is megtehetitek: ask.fm/NessaOfficial

Néhány adat:

Ennyi lettem volna itt, ezen a blogon. 

A következő történetem főszereplője Niall Horan lesz, azt a blogot megtekinthetitek, ide kattintva: Angel.

Köszönök mindent, remélem velem lesztek ott is, és a másik blogomon is. :)

Szeretlek titeket! Nessa. xx

Epilógus - Last First Kiss

Sziasztok! :)

Hát, eljött a kedd. Az utolsó kedd, amikor új résszel jelentkezem. Még nem mondok/írok beszédet, azt majd pénteken/szombaton megkapjátok, viszont én most is szeretnék megköszönni nektek mindent. Talán van köztetek olyan, aki az elejétől fogva velem van, olvasta az Elloptad a szívemet és a My Best Friend Harry Styles, or not?-ot is, és talán velem van a Secret, Which Changed My Life című jelenleg futó blogomon. Én remélem, hogy vannak olyan hű olvasóim, akik még itt vannak, és remélem, hogy olyanok is vannak, akiknek fogalmuk sincs a másik 3 történetről. Mindenkinek köszönöm, hogy velem van, több, mint 1 éve vagyok jelen Nessaként a bloggerben, de köszönöm annak is, aki tegnap találta meg az oldalam/oldalaim, és annak is, aki végig velem volt. Tudom, hogy másabb volt ez a történet mint a többi, de én szerettem minden szavát írni, és remélem, hogy ti pedig szerettétek olvasni, és az epilógust is szeretni fogjátok. 

Kérek mindenkit, hogy ha nem nagy gond akkor írjon pár szót megjegyzésben, szeretném tudni, hogy ti mit gondoltok a blogomról.

Hétvégén jövök egy kis összefoglalóval! :)

Szeretlek titeket! Nessa. xx

U.i:  A fent említett blogokat megtaláljátok, ha a nevemre kattintotok vagy bal oldalt a "Blogjaim" modulnál. 

U.i. 2: Ezután sem ragadok le 1 futó blognál, novemberben indul a következő. :) 

~Alexis Elwood~

Elhangzott a mondat - kérem kapcsolják be a biztonsági öveiket, a gép hamarosan megkezdi a felszállást - én bekapcsolás helyett felugrottam George mellől, és az ajtóhoz rohantam. Már becsukták, egy magas, vékony fiú állt mellette hülye ruhában, valószínűleg ő az egyik stewardess. 
-Kisasszony, kérem üljön le!-ragadta meg a kezem.

-Nem.-ráztam hevesen a fejem, most először próbáltam meg egy idegennel udvariasan viselkedni.-Kérem, nyissa ki az ajtót, muszáj leszállnom! Értse meg, valamit nagyon elrontottam és muszáj itt maradnom!

-Alexis.-lépett mögém George.-Gyere, ülj vissza, hagyd Harry-t.

-Nem Harry!-néztem rá.-Kérem, értsen meg!-toporzékoltam.

-Hölgyem, már nem lehet, mindjárt felszállunk.

-Engedje le.-húzta elő a pénztárcáját George.

Amint meglátta a bankjegyeket felsóhajtott, és egy szőke lányhoz lépett, hamarosan a repülő leállt, a csomagjaim már nem tudtam volna elhozni de nekem nem is lett volna rá szükségem.

-Köszönöm!-hálálkodtam, az ajtó kinyílt és ismét ott volt a lépcső. 

A repülőgép felszállópályájára még nem jutottunk ki, felemeltem a fejem, hogy George-ra nézzek.

-Menjünk.-fogta meg a kezem.

-Te maradj.-motyogtam.-Menj haza.

-Nem hagylak itt.

-De, de igen itt hagysz.-mosolyodtam el.-Majd utánad megyek, ha még egyszer elrontom.

-Alexis...

-Menj haza.-öleltem át.-Köszönöm.

Átölelt, zavart köhögéseket hallottam, többen minket szidtak, de voltak megható sóhajtások is. Nem érdekelt.

-Mi lesz a cuccaiddal?

-Hazaviszed? Nincs szükségem rájuk. Lehet, hogy a következővel már megyek utánad.-sóhajtottam.

-Nem tudom, hogy itt hagyjalak-e.

-Muszáj lesz, van ott hátrébb egy zsémbes öreg nyanya, ha nem megyek le 20 másodpercen belül, szerintem elver valamelyikünket a táskájával.

-Hívj fel később.-szorított magához.

-Szeretlek.-suttogtam.

-Hölgyem, igyekezzen már.-szólt rám egy középkorú nő.

-Fogja be a száját, a húgommal beszél.-szólt rá élesen George. Kuncogva néztem rá.

-Ezek a mai fiatalok...

-Én is szeretlek.-mosolygott rám.-Na, menj! 

Fogtam a hátizsákom és anélkül, hogy hátrafordultam volna elindultam lefelé a lépcsőn. Amint a talpam a földet érintette megfordultam, az ajtó becsukódott és engem félretolva elkezdték elhúzni a lépcsőt, futásnak eredtem. Nem tudtam, hogyan jutok el London leggazdagabb részébe a Heathrow repülőtérről. Cikkcakkban átrohantam az emberek közt, átfurakodtam köztük és kijutottam az utcára. Az első nap itt mindenkit és mindent utáltam, hideg volt, az emberek kényesnek és bunkónak tűntek, most hidegen hagyott minden, rohantam, nem törődtem azzal, hogy kinek megyek neki vagy lépek rá a lábára. Elértem egy éppen begördülő taxit, melyből egy öreg nő szállt ki.

Szem forgatva, enyhén remegő ajkakkal vártam, hogy a járókeretével kikászálódjon a kocsiból, plusz pont nekem, mert legalább nem szóltam oda neki, hogy 'Siessen már mama'.

Alig lépett el, beugrottam a kocsiba, hallottam valami motyogást, de pont nem érdekelt. Becsaptam az ajtót és elhadartam a címet, ahogy elindultunk a torkom elszorult és hirtelen azt kívántam, bárcsak inkább Geogre is jött volna velem vagy megakadályozta volna, hogy leszálljak. Nem csinálhattam vissza, vagyis de, viszont akartam is, meg nem is ezt az egészet. Annyi dolgom lett volna, hogy szólok a taxisnak, hogy álljon meg, de nem tettem. A városban kialakult dugó miatt lassan araszoltunk, nem bírtam, így pénzt nyomtam a taxis elé és kiugrottam a kocsiból, dudáló autók közt rohantam fel a járdára, nagyjából behatároltam magam, majd futásnak eredtem az általam jónak vélt irányba. Nem tudtam, hogy valóban jó irányba megyek-e, de nem érdekelt, egyszerűen csak látni akartam őt. Nem voltam túl messze, a város közepétől tudtam, hogyan juthatok apám házához, onnan pedig simán eltalálok Louis házához, nem ügy. A fejembe éles fájdalom hasított, de nem álltam meg, csak futottam. Az oldalam szúrni kezdett, végigszaladtam az utcánkon anélkül, hogy a házra pillantottam volna, jobbra fordultam, majd balra, aztán egyenesen és végül ismét jobbra. Már alkonyodott, és én rohantam, valószínűleg ezért nem vettem észre a felém közeledő autót, a szemeim először tágra nyíltak, leblokkoltam az út közepén, az autó pedig éles fékcsikorgással megállt, anélkül, hogy elütött volna. Döbbenten álltam, lassan kezdtem felfogni, hogy néhány másodpercen múlt az életem, már nem először. A sofőr kiszállt, a szemem sarkából láttam, hogy hadonászik, közben kiabált velem, a hangra felkaptam a fejem, nem hittem el, hogy ő az. Még nem vett észre engem, a fejét fogva hadart, a kezem elindult felé és megérintettem az arcát, makacsul összezárta az ajkát és ijedtségtől, dühtől lángoló kék szemekkel nézett rám, arcáról egy pillanat alatt szinte leolvadt a harag és a helyébe döbbenet költözött. 
-Alexis?-motyogta.
Közelebb húzódtam hozzá, lábujjhegyre álltam, éreztem, ahogy élesen beszívja a levegőt, majd előrehajoltam és megcsókoltam. Egy pillanatra mindketten ledermedtünk, majd visszaestem a talpamra és ő körém fonta mindkét karját, a szívem talán most először lódult meg igazán a mellkasomban, az utcán álltunk, az utcán álltam Louis Tomlinson karjai közt és csókolóztam vele. Tudtam, hogy jól döntöttem. 
Homlokát az enyémnek döntötte, ajka elszakadt tőlem és néhány másodpercig lehunyta a szemeit, amikor kinyitotta nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék neki, és ő is zavartan pislogott.
-Mit keresel itt?-kérdezte halkan.
Körbepillantottam, ő is azt tette, néhányan minket bámultak, bátortalanul megkerestem a kezét és összefontam az ujjainkat.
-Menjünk innen.-motyogta.
-Már úgy is késő.-vontam meg a vállam.-Nem mentem el.
-Miért? 
Nem akartam, hogy ezt kérdezze, nem tudtam volna válaszolni rá, így nem is tettem. Zavartan sütöttem le a tekintetem, furcsa volt érezni a karjait a derekam körül, sosem tartott így senki.
-Voltam nálatok.-nyelt nagyot.-Apukád azt mondta, 2 órája elment a repülőd.
-Elment, de én nem ültem rajta, vagyis az elején igen de aztán leszálltam, mert...-kezdtem hadarni, de félbeszakított.
-Leszálltál?
-Nem, Louis.-forgattam a szemeim.-Most is épp a repülőn ülök, valószínűleg van valami baja az agyadnak, hogy engem itt látsz.
Elmosolyodott, már megszokhatta tőlem ezt.
-Hol a csomagod?
-Úton Los Angeles felé.
-Nem értelek.-nevetett, közben a fejét jobbra-balra ingatta.-Hazamehettél volna, de leszálltál, valószínűleg akkor amikor már nem hozhattad le a cuccaid?
-Úgy tűnik.-mosolyodtam el.
-Őrült vagy.
-Tudom.-vontam meg a vállam.-Sosem állítottam az ellenkezőjét. 
-Alex.-motyogta.-Tényleg nem értelek. Miért vagy itt?
-Mert felszállás előtt rájöttem, mekkora idióta vagyok. Bocsánatot akartam kérni mindenért. Azt hittem nem szeretlek, végig azt akartam, hogy Harry észrevegyen, hozzád is azért mentem oda, hogy féltékennyé tegyem. De nem tudtam, hogy ez lesz.-tártam szét értetlenül a kezeim.-Még mindig félek tőled.
-Félsz tőlem?-nyíltak nagyobbra a szemei, arcomat a kezei közé fogta és a szemembe nézett.
-Félreérted.-harapdáltam idegesen az ajkam.-Én attól félek, hogy veled legyek.
-Sajnálom, hogy kiabáltam.
Értetlenül néztem rá, nem igazán értettem, hogy jön ez ahhoz, amit mondtam neki. Mutatóujjával az állam alá nyúlt és megemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. Előrehulló sötét, hullámos tincseim kisöpörte az arcomból és közelebb hajolt.
-Sosem bántanálak.-suttogott. És én hittem neki.
Először csak az arcom csókolta meg, majd ajkait bátortalanul a számra nyomta, életemben először csimpaszkodtam azért egy fiúba, mert a lábaim megroggyantak alattam és tartania kellett. Ez volt az első igazi csókom.

~*~*~*~

Rózsaszín szandálom talpa miatt minden lépésem egy hülye hang kísérte, a bőröndömet húztam magam után, fehér, csipkés ruhám minden lépésemnél megmozdult, a hangok gyakoribbakká váltak, miközben gyorsítottam a lépteim a folyosón. Még pár lépés választott el attól, hogy hosszú idő után kilépjek azon a bizonyos ajtón, és remélhetőleg soha többé ne lépjek be rajta. 

Magamtól jöttem ide, és most fél év után teljesen tisztán és egészségesen léphetek ki rajta, Louis rávilágított arra, hogy a szekrényemben rejtegetett bogyókat már nem csak akkor vettem be, amikor rossz kedvem volt, hanem szinte mindig, és már nem csak bogyókat, függő lettem. Előtte nem tudtam titkolni, egy házban éltünk és bár nem kutakodott a dolgaim közt, nehéz lett volna anélkül tovább folytatni, hogy észrevette volna. Néhány hét után, közös megegyezéssel eljöttem ide, egy féléves rehabilitációra, vagy nem is tudom mi ez. A lényeg az, hogy itt sikerült leállnom, és most, fél év után újra láthatom. 

Úgy érzem teljesen más ember lettem, ezt talán az öltözködésem és az új külsőm mutatja a legjobban, mocskos tornacipő helyett rózsaszín, pántos szandál, szűk nadrág és valami kinyúlt zenekaros póló helyett fehér, csipkés ruha és apró, rózsaszín mellény, a hajam hosszú tincsek helyett, most körülbelül az államig ér. Szeretem. 

Louis most fog először így látni.

-Viszlát!-intettem sugárzó mosollyal. Korábban már elbúcsúztam mindenkitől, már nem kellett senkihez sem odamennem ölelkezni, kilöktem az ajtót. 

A napszemüvegem az orromra tettem, kíváncsian tekintettem körbe, majd a szemem megakadt a parkolóban egy fekete autón, aminek nekidőlt egy felzselézett, barna hajú fiú. Idiótán álltam és néztem őt, hosszas bámulás után rájöttem, hogy valóban az a srác áll ott, akitől pontosan 6 hónapja, ugyanott búcsúztam el. Haját most nem fésülte a homlokába, fekete, mintás pólót viselt sötét farmernadrággal, zavartan pislantott körbe, akkor tudatosult bennem igazán, hogy tényleg ő az, amikor kék tekintete megakadt rajtam, ajkai pedig résnyire nyíltak a döbbenettől. Nem hiszem, hogy azonnal rájött kit lát. Ha egyetlen percre is azt hittem, hogy nem fog itt állni és várni rám, az most mind szertefoszlott.

A napszemüvegem a fejemre toltam, száját összezárta és mosolyra húzta, a bőröndöm kicsúszott a kezemből és a lábaim maguktól indultak meg felé. A talpam csattogott, átszeltem kettőnk közt a távolságot és szinte ráugrottam, kezei a derekamra csúsztak és szorosan ölelt magához, arcát rövid tincseim közé fúrta, fejemet a vállára hajtottam és mélyen magamba szívtam az illatát. Könnyek lepték el a szemem, nagy levegőt vett és felemelte a fejét, a szemembe nézett, büszkén mért végig és ujjai közé vette az egyik rövid tincsem. Attól, ahogy rám nézett gyönyörűnek és szerencsésnek éreztem magam, ha gyönyörű nem is, de szerencsés voltam.

-Hová lett?-célzott a hajamra. A hangjára megborzongtam, annyira régen hallottam már.

-Elhagytam.-szólaltam meg halkan. 

-Tetszik.-mosolygott.

Nem tett megjegyzéseket a ruhámra, kezét a derekamon pihentette és néha letekintett rám, mosolyogva mért végig, nagy levegőt vettem és bizonytalanul pislogtam rá. Nem tudtam, mi járhat most a fejében, csak mosolygott, majd vállai hirtelen leesetek és az arcomhoz hajolt.

-Hiányoztál, Gyönyörűm.

A hajamba túrt, karjaim a nyaka köré fontam és feszülten vártam, hogy megcsókoljon. Ajka az enyémhez ért, bátortalanul pusziltam meg a száját, orrát az enyémhez dörgölte és egy pillanatra elhúzódott. Nevetve pillantott a tőlünk odébb heverő bőröndömre, majd megcsókolt, úgy, ahogy szerintem még egyetlen lányt sem csókoltak meg. Abban a pillanatban elengedtem a múltat, elengedtem minden rosszat és egy új emberként csókoltam vissza Louis-t.
-Hé!-hallottam egy ismerős hangot, Louis zavartan rebbent el tőlem, mosolyogva engedett el és lépett hátrébb, tökéletes rálátásom nyílt a közeledő fiúkra, köztük a kalimpáló, kiabáló Harry-re.
-Ki a barátnőd, Louis?-viccelődött, majd szaladni kezdett és felkapva engem megpörgetett a levegőben.
Döbbenten néztem rá, majd kitört belőlem a nevetés. 
-Szóval, Lexi...
-Nincs Lexi!-csaptam gyengéden Louis vállára. 
-Oké.-nevetett, és átkarolta a vállam.-Szóval, szerintem most már itt van az ideje, hogy megismerd a barátaim, mármint, tudom, hogy már találkoztatok de ez most más.
Félve pislogtam, a rám félve pislogó fiúkra, azt tudtam, hogy korábban Zayn nem igazán kedvelt engem, viszont a többiek semlegesek voltak, Niall azt hiszem egyszer megölelt, de egyikőjükkel sem beszélgettem még.
-Milyen egér szabadult rá a hajadra?-nyúlt Harry a hajamhoz, mit sem törődve azzal, hogy Louis épp megpróbálna bemutatni a többieknek. A kezére csaptam, Louis a derekamra tette az egyik kezét és gyengéden magához vont. Szerettem volna kicsit kettesben maradni vele, rengeteg mesélni valóm volt az elmúlt hónapokról, de még tudtam várni, hónapokat vártam, pár óra már nem készít ki. 
-Szia, Niall vagyok.-ugrott elém a szöszi srác, és átölelt. Kedvesen megszorongatott, majd puszit nyomott az arcomra és aranyosan csillogó szemeit végigvezette rajtam, majd kedvesen elmosolyodott.
-Liam Payne.-mutatkozott be kissé hivatalosan, mosolyogva pislogtam rá, ő is átölelt, kevésbé játékosan, mint Niall, de kedvesen.
Meg akartam szólalni, hogy én is bemutatkozzak, de akkor megállt előttem Zayn. A kezdeti lelkesedésem és bátorságom elszállt, félve néztem rá, egészen addig, amíg ő is mosolyogni nem kezdett.
-Na, végre.-bökte ki, majd bátortalanul elém lépett és miközben a kezét nyújtotta Louis felé, átölelt engem is.
Akartam neki mondani valamit arról, hogy köszönöm, hogy pátyolgatta Louis-t miattam és nem hagyta, hogy ő hülyeséget csináljon, de csak zavart mosolygásra futotta, miközben átölelt. 
-Már csak én maradtam.-tárta szét a karját Harry.-Örülök, hogy Louis ilyen helyes barátnőt talált magának. Harry Styles vagyok.-nyújtotta felém a jobb kezét.
Sóhajtás szakadt fel belőlem, mosolyogva néztem a zöld szemekbe, majd előrenyújtottam én is a kezem és hagytam, hogy magához húzzon. 
-Alexis Elwood.

~Louis Tomlinson~

Rengeteget beszélt, és én csendben hallgattam, csak akkor szólaltam meg, amikor kérdezett valamit, vagy éppen elfúlt a hangja és vigasztalásra szorult. Távolinak tűnt az, amikor kölcsönösen szenvedtünk egymás miatt, mégis olyan volt, mintha csak tegnap történt volna, mert miután tisztázódtak köztünk a dolgok és végre igennel válaszolt a kérdésemre, szinte azonnal el kellett engednem, de jól döntöttem, tudtam, hogy ezek után minden rendben lesz. 

A mellkasomon pihent, rövid, rózsaszín hálóinge felcsúszott a combján, óvatosan lesimogattam, majd felhúztam rajta a takarót. Mióta a barátnőm, nem voltunk együtt úgy, én pedig türelmesen várok rá, aznap mindent újrakezdtünk. Furcsa volt, hogy korábban a hosszú haja beterítette a mellkasom, most pedig éppen csak néhány centiméterre terült el. Teljesen más volt, nem csak a külseje és stílusa változott meg, hanem belülről is más lett, vidámabb, barátságosabb, nyitottabb mindenre. Valósággal letaglózott, amikor kilépett azon az ajtón, szégyen vagy nem, először nem ismertem rá, aztán itthon tovább fokozta ezt, mert folyamatosan beszélt, néha csak úgy hozzám ért és cicásan közelebb bújt. Korábban sosem tett volna ilyet. Olyan csókok csattantak el kettőnk közt, amikről talán még álmodni sem mertem, végre olyanná vált, amilyennek egy normális 18 éves lánynak lennie kell, bár én előtte is szerettem, nem zavart volna, ha megmarad olyannak, amilyen volt. Mert az is ő volt, és ez a lány is, és én őt szeretem. Ha most valaki olyan megpillantaná, aki nem tudja, hogy ki ő, szerintem nem gondolná, hogy ez a lány mennyi mindenen ment keresztül. Most már tudok mindenről, és teljesen biztos vagyok benne, hogy teszek róla, többé senki ne bántsa őt. Lejjebb csúsztam hozzá, karjaim köré fontam és az arcom a rövid tincsek közé fúrtam, mozgolódni kezdett, majd egyik keze felcsúszott a hátamon, akaratlanul is felsóhajtottam, apró csókot nyomtam a szája sarkába, csodáltam és tiszteltem őt. Volt egy közös, zűrös időszakunk, aztán újra megtaláltuk önmagunkat, ezúttal egymás mellett. Ő más, mint Eleanor, de a mai napig hiszem, hogy annak a kapcsolatnak másképp kellett volna véget érni, viszont már tudtam tisztázni Eleanor-val. Ha lehet azt mondani, minden rendben köztünk.

Végigsimítottam a derekán, lustán felemelte a fejét, szemeit résnyire nyitotta és mielőtt megszólalhattam volna ajkát az enyémhez nyomta, gyengéden csókoltuk meg egymást, testével hozzám simult, majd kuncogva fúrta arcát a nyakamba.

-Szeretlek.-motyogta alig hallhatóan. Most először mondta ezt, nem vártam el tőle, annak ellenére sem, hogy én már többször is kimondtam.

Sokat jelentett, a füléhez hajolva, csak neki suttogtam el ugyanezt a szót, puszit nyomtam a homlokára, keze megkereste az enyém és ujjaink összefonódtak a takaró alatt, hittem benne, hogy ezentúl tényleg minden a legnagyobb rendben lesz. Ami talán a legnagyobb meglepetés, szeptemberben egyetemre megy, pszichológiát fog tanulni nem máshol, mint itt Londonban, mellettem.

 ~VÉGE~

A történetet teljes mértékben ez a dal ihlette:

50.rész Búcsú, vagy nem...

Sziasztok!

Furcsa úgy írni, hogy a következő rész már az epilógus lesz. Ez már a 3. blogom, amit hamarosan befejezek, valamint az 1. aminek nem (csak) Harry a főszereplője, több szempontból is nagyban különbözik az előző történeteimtől, de ezt már az elejétől tudom. Úgy, mint a többit, ezt sem igazán így terveztem, Alexis-t végig szerettem volna megtartani egy kibírhatatlan, nagyszájú lánynak, ennek ellenére rengeteget változtattam rajta. Nem bánom, azt hiszem ez kellett ahhoz, hogy legyen valami ebből a kissé zavaros történetből. Még nem búcsúzkodok, itt is lesz majd egy olyan bejegyzés, viszont még nem most.

Hamarosan megtudjátok, hogy várhatólag mikor jövök új bloggal. Jövőhét kedden hozom az epilógust! :)

Nessa. xx

~*Alexis Elwood*~

Majdnem 2 hónap telt el. Azt hiszem sikerült összerakni magam, visszatért az az Alex, akit az ideköltözésem után valahol elhagytam, kemény maradtam, ontottam a frappáns beszólásokat, csak este, amikor egyedül maradtam tört elő minden. De erről senki nem tudott, csak én, mert már rájöttem, hogy az a biztos, ha magamban tartok mindent. Hiányzott Harry, viszont ő ittlétem háromnegyedében hiányzott, ha ez egyáltalán lehetséges, már hozzászoktam az ő hiányához. De Louis is hiányzott, elviselhetetlenül. Az ő hiányához nem voltam hozzászokva, sőt, sosem hittem volna, hogy az a fiú, akiből sokszor elegem lett és a hátam közepére se kívántam, majd hiányozni fog. Meglepően sokat gondoltam a szülinapomra, nem voltam a legjobb állapotban, sőt, de emlékeztem minden percére és azt kívántam, hogy megint ott feküdjek a karjai közt. Lehet, hogy akkor már nem hagynám ott.
Megkönnyebbülten nyitottam ki a szemeim, még fáradt voltam és tisztában voltam vele, hogy ez a nap lesz a leghosszabb. Múlthéten írásbeli volt, ezen a héten szóbeli, ez az utolsó nap, ma hazamegyek. Hazamegyek, elpakolok és továbbállok, nem megyek főiskolára, nem lenne értelme, majd találok valami munkát és megleszek egyedül. Nem igazán tudom elképzelni magam úgy, mint egy lelkes egyetemi hallgató valami idióta szakon. Ez soha nem ment, mindig a magam útját akartam járni és nem úgy csinálni valamit, ahogy azt egy valószínűleg nagyon okos ember kitalálta. A plafont bámulva hagyom, hogy mindenfelé kalandozzanak a gondolataim, még nem tudom mi lesz, ha ma végre elmehetek innen, az ötletem, miszerint ma a cuccaimmal  együtt elindulok valahová, még George sem tudja. Jobb is. Nem aggódok, nyáron könnyen lehet munkát találni Los Angeles-ben, ha bemegyek az első kevésbé lepukkant étterembe vagy kávézóba és elég csinosnak találnak, akkor simán felvesznek, talán viszek magammal némi pénzt és kibérelek valahol egy szobát, bár apa pénzéből tudnék venni egy luxusvillát is, de nincs rá szükségem. Nem túl vonzó gondolat, hogy egyedül éljek egy hatalmas házban, jó nekem egy szoba is. Az ajtóm lassan nyitódott és George dugta be rajta kissé kócos fejét, magamra húztam a takaróm és halvány mosollyal az arcomon pillantottam rá, a fejem enyhén lüktetett, de ez már olyan megszokottá vált, hogy teljesen hidegen hagyott.
-Szia.-motyogta.-Elpakoltál már?
A bőröndjeim egészen pontosan kettő hete álltak indulásra készen a szekrényemben, csak azokat a ruhákat viszem magammal, amiket eddig is hordtam, a szekrénybe belökött drága darabok felét nem is vettem fel. Csendben bólintottam, lerúgtam magamról a takarót és megvártam, míg elmúlik az enyhe szédülés, csak azután helyeztem a földre a lábaim és húztam fel magam, George furcsán méregetett, az állapotom valószínűleg csak a fáradtságra fogta, az igazság az, hogy semmi köze nem volt ahhoz. Ma már csak spanyolul kell hablatyolnom a tanároknak és túl leszek mindenen, egyáltalán nem érdekel, a szóbeli vizsgáim zöme abból állt, hogy a tanáraim lesajnálóan néztek és beszéltek hozzám, majd amikor elkezdtem beszélni az arcukra folyamatosan kiült a döbbenet. Valószínűleg a spanyol tanárom se gondolná, hogy folyékonyan beszélem a nyelvet, a dolgozataimra is azt hihette, hogy valamilyen észrevehetetlen módszerrel puskázok, ezért mindig furcsán és gyanakvóan bámult. Ma őt is meglepem, még így utoljára Az évzáróra én már nem jövök vissza, teljesen felesleges. A szekrényhez léptem és elővettem a megszokott ruhadarabokat, fekete szoknya, fehér ing és saru, magassarkú kellene de nem fogom abban végigszenvedni az érettségim.
-Alex.-simította meg a vállam George. Hangja kissé még rekedt volt, de hallottam benne azt, amit később kimondott.-Nagyon büszke vagyok rád, ott foglak várni az iskola előtt, amikor végzel.
Hümmögve fordultam meg, számat mosolyra húztam de nem igazán volt kedvem mosolyogni, felrángattam magamra a szoknyát és elégedetlenül pillantottam le vékony lábaimra, az utóbbi időben sokat fogytam.
-Köszi.-motyogtam.-Végre...
Végigsimított a hajamon, kezét a tarkómra tette és magához húzva puszit adott a homlokomra.
-Elkísérjelek?
-Menj nyugodtan, nem túl különleges esemény ez.-vontam meg a vállam.
-Végigcsináltad.-mosolygott.-Most már elmehetünk innen.
Igen, csak már nem biztos, hogy annyira akarok. Magam sem tudom mi történt, utolsó találkozásunkkor Harry megígértetett velem valamit, amiből nem lett semmi, mert Louis nem keresett, én pedig nem akartam és nem mertem keresni őt, megelégedtem azzal, hogy néha felidéztem a szavait. Egyszer engem is szeretett valaki, de én jól elcsesztem, most már tudom. Már késő és jobb is így, talán majd rendbe jönnek Eleanor-ral vagy talál valakit aki olyan, mint ő. Én nem illek hozzá, Harry-hez sem, nem is tudom, hogy kihez illek én, senkihez. Nem találom vonzónak a hozzám hasonló lúzereket, pedig egy olyan természetű fiút, amilyen én vagyok könnyű lenne megkapni, de nem akarom, én magam sem akarok ilyen lenni, de már késő, eddig csak ritkán, aztán egyre gyakrabban nyúltam a bogyókhoz a fiókom mélyében, aztán jött a cigi, amit dugiban néha elővettem és elszívtam 1-2 szálat, majd jött talán a legrosszabb, vékony csíkokban a fehér por. Úgy voltam vele, hogy nekem már mindegy, sosem leszek olyan, amilyen lenni akarok. Eljutottam arra a pontra, amikor már simán átsétáltam a zebrán, mikor piros volt a lámpa, nem érdekelt az sem, ha elcsap egy száguldó autó, viszont ahhoz egyelőre még túl gyáva voltam, hogy én magam, saját kezűleg lezárjam az életem szánalmas történetét. Gyáva voltam, féltem a fájdalomtól és attól az érzéstől, amiről már annyiszor hallottam, hogy majd az utolsó másodpercekben rájövök, hogy nem akarom ezt, viszont akkor már nem lesz esélyem arra, hogy visszafordítsak mindent. Inkább szánalomra méltóan, céltalanul tengettem az életem szerencsétlen napjait.
Remegve fújtam ki a levegőt, mosolyt erőltettem az arcomra és ránéztem, ha ő nincs, nem tudom most mi lenne velem, mennyivel lennék még ennél is lejjebb. Néhány perc alatt felöltöztem, hajam szabadon hagytam és enyhe sminket vittem fel az arcomra, a szobát úgy hagytam, ahogy a beköltözésemkor volt. Nem dekoráltam ki sehogy sem a falakat, az ágyneműt lehúztam, hogy majd később levigyem, elpakoltam az apróságaim, a könyveim és iskolás dolgaim eltettem egy külön táskába, nem érezem nehéznek a pakolást, nem ragaszkodtam túlságosan ehhez a szobához, sőt, semmihez sem. Üres kézzel indultam az iskolába, George ezúttal máshogy köszönt el tőlem, ő izgatott volt, neki voltak barátai akikkel jól érezhette magát nyáron, Amy majd egyszer eljön, tőle sem kellett búcsút vennie. Velem ellentétben ő szerette ezt a várost, viszont azért vágyott vissza a meleg, homokos tengerpartra és LA. különleges városába.
Útközben, szokásomtól eltérőn inkább bájolódtam, nem pedig lehajtott fejjel siettem. Másik iskolában érettségiztünk, fogtam egy taxit és onnan néztem a várost. Logikus, hogy az utolsó napon kezd érdekelni, hogy hol is éltem ezidáig. Csendesen érkeztem meg, senki nem köszöntött vigyorogva, illetve sehogy sem köszöntöttek, nem csak azért nem, mert annyira idegesek. Én nem voltam ideges, tudtam, hogy tudom amit kell, de ha nem tudnám se lennék ideges, mert teljesem hidegen hagy, hogy van-e felsőfokú nyelvvizsgám spanyolból vagy nincs. Jellemző, hogy én azt a gyomorszorító idegességet sem tapasztalhatom meg, amit a többiek ilyenkor éreznek. Leültem az egyik padra, míg mellettem a többiek egymás szavába vágva hevesen lapozgatták a spanyol könyvet, én a telefonomat kezdtem nyomkodni, nem vártam semmi különösre, viszont amikor megérintettem a középső gombot és felvillant a kijelző, egy kis boríték nézett vissza rám. A szám nem volt ismerős, így megnyitottam.

Ma hazamész? H.

A szemeim egy pillanatra elkerekedtek, minden erőmmel azon voltam, hogy a tőlem távolabb ülő Hayley ne lássa ezt a pár szót, elmélyült a könyvében és halkan motyogta az igeidőket. Bár nem beszéltem sem vele, sem Harry-vel, tudtam, hogy mi történt velük. Harry jó ideje nem várta a megszokott helyen, nekem ez jobb volt, mert nem szenvedtem a látványuktól, de gyanítottam, hogy nekik ez nem túl jó. Nem tudom, hogy ezen kívül beszéltek-e, igazság szerint engem már nem is igazán érdekelt. Rövid, egyetlen szavas választ küldtem neki, gyanítom, hogy nem telt el 2 másodperc a válaszig.

Mikor végzel? Mikor megy a repülőd? Találkozunk? 

A szemeim még jobban elkerekedtek, már-már attól tartottam, hogy kiesnek a helyükről. Ebben a pár szóban éreztem a sürgetést, a szívem megőrült a mellkasomban és a szám hirtelen kiszáradt, abban a pillanatban megszólalt a csengő és a folyosón feltűnt egy tanár.

2.-kor végzek.-pötyögtem be gyorsan a választ.

-Audrey Benett.-szólította az első vizsgázót, és kitárta a terem ajtaját. Nem ismertem ezt a tanárt, sem az utána belépő másik kettőt, de a spanyol tanárunk, aki utoljára belépett nagyon is ismerős volt.
Audrey egy kissé telt alkatú, de nagyon szép arcú lány volt, velem nem beszélt soha egyetlen szót sem. A kezei remegtek és idegesen pillantott egy csoport lányra, valószínűleg a barátnőire.

Érted megyek.-rezzent meg a telefonom, jelezve, hogy Harry válaszolt.-Hol vizsgázol? 

Rövid szavakban, rövidítésekkel küldtem el az iskola nevét és az utcát, reméltem, hogy kikövetkezteti, hogy ez mi akar lenni.

A közelben van egy Starbucks. Oda tudsz jönni? 

Egy pillanatra elgondolkoztam, tudtam, hogy hol van az a kávézó, eljöttem már előtte az utóbbi pár napban.
Ha nem tudnám, akkor is elindulnék megkeresni, még utoljára szeretném látni őt, talán vele lesz Louis is... Bár az elég valószínűtlen lenne, mégis jó lenne elbúcsúzni tőle is, bocsánatot kérni mindenért. Ennyivel tartozom neki.

Ott leszek.-küldtem el.

Összerezzentem, amikor egy rég nem hallott éles, már-már természetellenesen nyávogós hang megcsapta a fülem, túl közel volt, egyenesen az arcomba hajolt és a telefonom kijelzőjét figyelte.
-Húzz innen.-motyogtam ellenségesen. Magamban reménykedtem azért, hogy ne mondjon semmit.
Kajánul vigyorgott rám, gondoltam szüksége van még egy kis kötekedésre, mielőtt hülyét csinál magából néhány idegen tanár elől, Daisy nem túl okos lány, egyszóval hülye. Összerezzent, amikor elhangzott a neve, szemei tágra nyíltak, felegyenesedett és a magassarkújában elbillegett az ajtóig. Nem érdekelt, hogy sikerül-e levizsgáznia vagy nem, a sajátom sem érdekelt nemhogy az övé, csendben ültem, míg a többiek egymás után járkáltak ki-be. Engem szólítottak. A többiek, kivétel nélkül mindannyian rám néztek, nyugodtan sétáltam be az ajtón, ahol az idegen tanárokon kívül önelégülten, amolyan "most bebuksz" nézéssel várt a már ismerős spanyol tanár. Spanyolul köszöntem, majd húznom kellett egy témát, amiről percekig kellett beszélnem, még akkor sem voltam ideges, amikor már a kezemben tartottam a papírfecnit. A téma, amit húztam a zene volt. Micsoda véletlen...
Nagy levegőt vettem és gyorsan, ám érthetően és artikulálva kezdtem beszélni a húzott témáról. Elégedetten néztem, ahogy az önelégült arckifejezés eltűnik Mr. Harrods arcáról és döbbenten bámul rám, a többiek elmosolyodtak, és néha bólogatva elnyögtek néhány "sí'-t. A levegőm elfogyott, befejeztem a monológom. Könnyen ment, megvan, elmehetek.
-Hamarosan indul a repülőm, muszáj megvárnom a többieket?-kérdeztem spanyolul, csendesen az egyik számomra ismeretlen tanártól.
-Menj nyugodtan.-váltott angolra.-Gratulálok, az eredményedről postán fogunk értesíteni.
-Köszönöm.-bólintottam, immáron én is az anyanyelvemen szólaltam meg.
Elköszöntem, majd kiléptem az ajtón, vállamra vettem a táskám és vissza sem nézve a (nem) szeretett osztálytársaimra, elindultam végig a folyosón. Nem akartam tőlük drámai búcsút venni, tudtam, hogy nem szeretnek engem, én sem szerettem őket, egyikőjük sem fog hiányozni. Aki nem kötött belém legalább egyszer, az sosem szólt hozzám.
Kitártam az ajtót, langyos szél csapott az arcomba, felkapta a tincseim és hátrafújta, a parkoló üres volt, elővettem a telefonom és írtam egy sms-t George-nak, hogy végeztem és még ne jöjjön értem, mert van egy kis "elintézni valóm". Rántottam egyet a táskámon, a kabátom lecsúsztattam a vállaimról és az üres táskámba gyűrtem, a lágy napsugár melengette a bőröm, sóhajtva indultam el. Hát, mégis csináltam valami mások számára értelmes dolgot, érettségiztem, nyelvvizsgáztam. Hurrá.
Rántottam egyet a táskámon, a pántja kellemetlenül dörzsölte a vállam, mégis jó volt az a tudat, hogy ezzel a nappal vége a borzalmas diákéveknek, több okból nem megyek főiskolára, részben azért, mert talán ismét egy olyan társaságba kerülnék akik kipécéznek maguknak, talán összefutnék egy olyannal, aki ismer régebbről. Nem, semmi pénzért nem megyek újra iskolába. A kávézó közelébe érve már felfedeztem az ismerős fekete autót, valószínűleg szándékosan azzal jött, mert én abban a kocsijában ültem a legtöbbet, felismertem a járgányt. A torkom elszorult, miközben belöktem a Starbucks ajtaját, megpillantottam őt az egyik asztalnál, néhány lány között. A kis csengő hangjára felkapta a fejét, mondott valamit a rajongóinak és utat tört magának, feszengve ácsorogtam a tekintetek kereszttüzében egészen addig, amíg szája szélénél bujkáló mosollyal meg nem fogta a kezem és elindult velem egy másik, leghátul húzódó asztalhoz. Keze az enyémbe simult, döbbenten pislogtam rá, ahogy nagy tenyere szinte elnyelte az ujjaim, lecövekelt az asztal mellett, szemben állt velem, gyanítottam, hogy magas alakjával engem teljesen eltakar egy olyan ember számára, aki hátulról néz minket. 
-Szia.-motyogta.
-Szia Harry.-emeltem fel a fejem. A szívem tájékán valami megmozdult bennem, ismét feltűnt sok idő után, természetesen a legváratlanabb pillanatban. Legutóbb azt hittem látni fogom még, miatta egyeztem bele abba, hogy adok egy esélyt Louis-nak, de sem ő, sem a barátja nem jelentkezett, így már lemondtam róla, hogy valaha is látni fogom még. Ezúttal teljesen biztos voltam benne, hogy ha ma elmegyek akkor utoljára látom, talán barátként válunk ma el, talán majd előfordul köztünk néhány sms vagy telefonhívás, aztán vége lesz, így van ez a barátok többségével. Ha egyáltalán hívhatom őt a barátomnak.
Zöld tekintetét végigvezette rajtam, makacsul álltam a pillantását, elmosolyodott és leült, majd intett, hogy üljek le én is, ám mielőtt megtehettem volna előrehajolt és két puszit nyomott az arcomra. Ismét megdöbbentett.
-Válassz valamit.-tolta elém az itallapot.-A vendégem vagy.
Nem volt szükségem arra, hogy helyettem fizessen, viszont nem szálltam vele vitába, tudtam milyen makacs és ha most nem ellenkezik, akkor a fizetésnél fog. Nem értettem, hogy mit akar még tőlem.
-Köszönöm.
Ő is elvett egy lapot, néhány percig bogarászta, majd miután látta, hogy én is kiválasztom a kávém és sütim, kedvesen odaszólt az egyik pincérlánynak, hogy rendelni szeretnénk.
-Sikerült?-kérdezte. Némi gondolkozás után rájöttem, hogy a vizsgára érti, válaszul csak bólintottam.-Gratulálok.-mosolygott, és picit megszorította a kezem.
-Köszi.-húztam felfelé a szám.
-Szóval hazamész.-sóhajtott.-Örülsz?
-Nem tudom.
A válaszomra nem titkolta a meglepettségét, szemeiben láttam azt a milliónyi fel nem tett kérdést. A pincérlány elénk tette a sütiket és a két kávét, majd feszengve megállt az asztalunknál és vágyakozva figyelte Harry-t, aki mosolyogva pillantott rá és szó nélkül előhalászott egy tollat.
-Hova kéred?
Zavartan lapozgatni kezdett a jegyzetfüzetében, majd elé tolta és ámulva figyelte, ahogy nyomtatott betűkkel aláírja a papírt, kezei közt idegesen forgatta a telefonját, majd Harry felállt és elvette tőle a fényképezős mobilt. Kivettem a kezéből és amint mindketten elmosolyodtak rányomtam a kis ikonra és elkészült a fénykép.
-Köszönöm.-ölelte át a kissé remegő lányt, aki hevesen hálálkodni kezdett. 
Kezét a hátamra tette és ahelyett, hogy szembe ültem volna vele, lehúzott maga mellé és elém tolta a kávét és sütit.
-Örülnöd kellene.-folytatta a beszélgetést ott, ahol félbemaradt.
-Tudom.-vontam meg a vállam.-Nem azt mondtam, hogy nem örülök...
-Sajnálom, ami Louis-val történt.
-Miért, mi történt?-érdeklődtem halkan.
Nem szólt, így hát beleharaptam a sütimbe és elmélyülten figyeltem a lehulló apró morzsákat, nem éreztem jól magam ennyire közel hozzá, a jelenléte iszonyatosan feszélyezett.
-Mit fogsz csinálni?-kortyolt bele a kávéjába.-Főiskola?
-Úgy nézek ki, mint akit felvennének főiskolára?-kérdeztem cinikusan, akaratlanul ütöttem meg ezt a hangszínt, egyáltalán nem akartam így visszaszólni neki, de nem tűnt megbántottnak.
-Miért, nem?-vonta fel a szemöldökét.
Keserűen elmosolyodtam, ő nem tudta, hogy ellentétben minden más valamire való emberrel, én nem akarok főiskolára menni. Nem hibáztattam ezért, ahogy mondta, ő még képes hinni a csodákban. Az ő álmai valóra váltak, persze, hogy hisz bennük. 
-Nem.-ráztam a fejem.-Magam sem tudom, hogy mi lesz velem, de őszintén szólva nem is érdekel.
-Ne mondd ezt.
-Hazudjak? Pont neked? Harry, én érettségizni sem akartam.
-Miért?
-Örülök, hogy végre vége.-túrtam a hajamba.-Önszántamból nem vagyok hajlandó még 5-6 évet eltölteni az iskolapadban, köszönöm, elég volt belőle. Majd lesz valami...
-Tudod, furcsa ezt egy olyan lány szájából hallani, aki már elég sok mindent elviselt. Bármi lehetne belőled, csak egy kicsit akarnod kellene. Látom, hogy nem sikerült leállni azzal, amiről beszéltem a múltkor.-közölte csendesen, és ujjait a csuklóm köré fonta, majd maga felé fordítva alaposan végigmérte a kezem.
-Mondtam, hogy nem lövöm magam.-susogtam.
Kezét az arcomra tette és ezúttal a szemeim figyelte, elkaptam a pillantásom, zavarba jöttem attól, ahogy nézett rám.
-Lehet, hogy azt nem. Aggódom érted.
-Nem úgy tűnt az utóbbi néhány hétben.-szaladt ki a számon, ezúttal tényleg nem volt az szándékos. Nem vettetem azt a szemére, amit már többször is megtett. Ő nem holmi nevelő vagy bébiszitter, hogy állandóan ott legyen a sarkamban.-Sajnálom...
-Maradj itt.
-Nem. Biztos, hogy nem.-ráztam hevesen a fejem.-Harry, nem tudom elmondani, mennyire elegem van már ebből, jobb lesz, ha...
-Mi? Mi lesz jobb?-csattant fel, bár a hangja halk maradt. Szemei idegesen csillogtak és hirtelen a hajába túrt.-Kikészítetek...
-Miért beszélsz többesszámban? 
-Menjünk el innen.-pattant fel, kis híján felborítva a hirtelen mozdulattal mindkettőnk poharát. Nem mertem ellenkezni vele, az órámra pillantva nyugtáztam, hogy még van időm, a repülő csak este indul, mivel Los Angeles-ben akkor kezd majd hajnalodni. Hagyott némi pénzt az asztalon, tisztában volt vele, hogy követni fogom, felkaptam mindkettőnk félbehagyott sütijét és kiszaladtam utána. Kulcsaival a kezében csörtetett a kocsija felé, nem lepett meg ez a hevessége, láttam már ennél rosszabb kedvében is.
-Most legszívesebben elvinnélek ahhoz az idiótához.-pördült meg és a szemembe nézett.-Szállj be!
-Nem megyek hozzá.
-Nem is viszlek oda.-szorította össze az ajkát. 
Megkerültem az autót és beültem, az illata, az ülés, minden felidézett bennem 1-1 emléket, főleg úgy, hogy a kezemben Starbucks-os sütik voltak, beugrott mellém, ő egy sütit vett el tőlem, én egy poharat tőle. Kísértetiesen olyan volt ez a pillanat, mint néhány hónappal korábban. Ugyanaz az autó, ugyanazok a dolgok, ugyanaz a két személy, mégis mindketten mások lettünk. Talán ő jobban megváltozott, mint én. Mielőtt beindította volna az autót, fejét a kormánynak döntötte, melyet elfehéredő ujjakkal markolt, fogalmam sem volt, hogy hirtelen miért húzta fel magát ennyire. 
-Harry...
-Azt mondod, hogy nem működne, mert nem bírnátok elviselni egymást.-nézett a szemembe.-Szerintem inkább mindkettőtöknek szüksége van egy legalább akkora idiótára, mint amilyenek mindketten vagytok. Tudod, Louis valahol pont ott van, ahol te, de neki nem engedjük, hogy bármit is tegyen magával. Néha rajtakapom, hogy cigizik, már ezt sem teszi mert tudja, hogy akkor hallgatnia kell a duzzogásom. Nem kerestelek, mert azt hittem, hogy a bátyád észreveszi a te dolgaid, míg mi Louis-val vagyunk. Nem tudok egyszerre két helyen lenni, de majd egyszer rájössz, hogy nem rám van szükséged. Magadtól még nem jöttél rá?
-Nem.-néztem rá makacsul.-Különben is, nem mindegy már? Hazamegyek. Louis majd rendbe jön, ott vagytok neki ti.
-És veled ki van?
-Nincs szükségem senkire.
-Hát persze.-sóhajtott.-Egyértelmű.
-Harry.-motyogtam.-Vigyél haza, jó? Kérlek...
-Rendben.-sóhajtott.-Nem találkozunk többet, ugye?
-Nem valószínű.-nyeltem nagyot.-Jobb is.
-Nem.-rázta a fejét.-Életem végéig küzdeni fogok azzal a bűntudattal, hogy nem segítettem neked.
-Ne tedd.-simítottam meg a karját. Bizonytalanul, félve értem hozzá.
-Annyira sajnálom, ami velünk történt.-hajtotta le a fejét.
-Már mondtad.-mosolyodtam el.-Mondd el ezt a nevemben Louis-nak.
Aprót bólintott, vállai egy pillanatra megfeszültek, majd elfordította a kulcsot és beindította az autót, utoljára ültem a kocsijában, utoljára ültem mellette. Nem beszélgettünk, a félig teli poharat az ujjaim közt szorongattam, a nógatása ellenére nem ettem meg a sütit, nem akartam összemorzsázni a kocsiját. A gyomrom apróra szűkült, amikor befordult az utcánkba, majd leparkolt a ház előtt. Velem együtt ő is kiszállt a kocsiból, felkapta a táskáját és valamit kotorászott benne, bizonytalanul álltam a kapuba, nem tudtam mit fog csinálni.
-Sokáig nem akartam, hogy ezt bárki is hallja, legfőképp te, de azt hiszem enélkül  nem hagyhatom, hogy elmenj.-nyomott a kezembe egy CD-t. Nem volt borítója, egy átlagos CD volt, rányomott kép nélkül.-Azt csinálsz vele amit akarsz. Nem neked írtam, hanem rólad, a te érzéseidről.
Értetlenül pislogtam először rá, majd a kezemben tartott CD-re, szóval írt egy dalt rólam... Megfogadtam, hogy csak akkor fogom meghallgatni, ha már nem vagyok itt, mert lehet, hogy nem tudnám magam mögött hagyni ezt a várost.
-Köszönöm.-súgtam, majd előredőltem és bizonytalanul átöleltem. 
Nagyot sóhajtott, karjait körém fonta és arcát egy pillanatra a fejemhez nyomta, fürtjei megcsiklandozták az arcom és hirtelen könnyek gyűltek a szemembe. Sosem volt az enyém és már sosem lesz, de ez talán így jobb, széles mellkasához simult az arcom és később nagyon nehezen engedtem el. Végigsimított a hajamon, majd megfordult és beszállt a kocsijába, ez volt a mi búcsúnk. Semmi nyálas monológ, semmi sírás, ő itt marad, én elmegyek, így lesz a legjobb.

~*Louis Tomlinson*~

Szükségem volt egy utolsó lökésre ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról, már semmi nem lesz a régi. Talán ezért száguldottam Eleanor lakása felé, a szívem a torkomban dobogott, bármi történjék is, ha időben odaérek még nem lesz késő. Néhány háztömbbel arrébb parkoltam, hogy biztosan ajtót nyisson nekem. Lábaimat kapkodva végigszaladtam a túlzottan ismerős úton, kinyitottam a kaput és felkocogtam a lépcsőre, majd rátenyereltem a csengőre.

-Jövök már!-hallottam tompán a hangját. A torkom elszorult, a gyomrom liftezett. Most vagy kapok még egy esélyt vagy örökre kirúg, valószínűleg mazochista vagyok, mert egyszer már megtette és én most mégis itt állok megint. 

Lélegzete elakadt, amikor valaki más helyett velem találta szemben magát, finom vonásai megkeményedtek és szigorúan csillogó tekintettel nézett rám.

-Mit keresel itt?-szegezte nekem a kérdést.

Összerezzentem, sosem beszélt még hozzám ilyen hangsúllyal, ezzel is tudomásomra hozta, hogy nemkívánatos személy vagyok az életében. Nagyot nyeltem, ajkaim szólásra nyitottam, a mozdulatából láttam, hogy képes lenne bármikor bevágni az ajtót. Keserűen tört rám a felismerés, a "szakításunk" után alig gondolta rá. Mégis úgy éreztem, anélkül hogy tudnám, őt már sosem kapom vissza, nem tehetek semmit. Csak nem tudom miért éppen most tört rám ez az érzés, miért nem hamarabb jöttem rá, hogy annyi küzdelem és csalódás után is vágyok Alexis-re. Talán pont azért, mert eljött az a nap, amikor végleg elveszíthetem őt is. 

A hajamba túrtam, küzdöttem a szavakkal, nem tudtam mit mondhatnék neki, szerencsétlenül ácsorogtam az ajtóban, barna haját kisöpörte az arcából és várakozva nézett rám.

-Szia.-intettem hülyén. Kínomban kis híján elröhögtem magam, lehetek még ennél is szerencsétlenebb? Nem hiszem...

-Szia.-szaladt fel a szemöldöke.

-Én... azért jöttem mert...
-Ki az, kicsim?
A hangra elkerekedtek a szemeim, határozottan nem Eleanor apukája volt, rajta és régebben rajtam kívül más nem szólította őt így. A hanghoz társult egy test is, nem csak Eleanor fölé, de fölém is magasodott, a teljes ellentétem volt. Rövid, majdhogynem kopasz tüsi haj, túlzottan kigyúrt testalkat, szigorú, mély hang. Nem tűnt olyan típusnak, akivel hülyére lehet röhögni magunkat, úgy éreztem magam mellette, mint egy megrugdosott kiskutya.
-Semmi.-motyogtam, majd hátat fordítottam nekik és elrohantam. Eleanor nem kiáltott utánam, én pedig nem fordultam meg, elég egyértelmű volt, hogy ő már túllépett rajtam.
Bevágódtam a kocsiba, tudtam, hogy mit kell tennem, nem törődtem semmivel és rátapostam a gázra, annyira reménykedtem még abban, hogy nem késtem el. Miért vagyok ilyen hülye?
Figyeltem az útra, mert ha nem teszem akkor nem érek oda épségben, félreértés ne essék, nem magam miatt aggódok, nem szeretnék másokat veszélyeztetni, bár nehezemre esett nem úgy hajtani, mint egy őrült. A gondolataim fájdítóan zakatoltak a fejembe, Eleanor és egy izomagy, én, hogy milyen szerencsétlenül nézhettem ki mellette, és Alexis, hogy ezt mennyire elrontottam, hallgatnom kellett volna Harry-re. Ha reggel nem beszélnek a tévében az érettségiről, akkor nem tör rám ez az érzés, hagyom elmenni. Biztos, hogy elmegy, ezt várja mióta itt van. A bátorságom elszállt, amikor bekanyarodtam az ismerős utcába, ha ő is kidob nem tudom mi lesz velem, márpedig nagy valószínűséggel kidob, többször is megtette már. Leállítottam a kocsit, valami miatt úgy néztem az ablakra, hogy azt reméltem még bent van és beszélhetek vele néhány szót. A sötétítő takarta, hogy belássak, tényleg nem tudtam, hogy már elment-e vagy még ott van valahol a házban. Összeszedtem magam és kiszálltam a kocsiból, bizonytalanul nyomtam le a kilincset és látványos lassúsággal araszoltam az ajtó felé, már mindegy a gyorsaságom, itt vagyok. A hajamba túrtam, nem tudtam sehol sem megnézni magam de gyanítottam, hogy eléggé szenvedő fejem van, az utóbbi hetekben mást nem igazán lehetett látni rajtam, mint az elkeseredett, világfájdalmas arckifejezést. 
Lenyomtam a csengőt, a szívem kiugrani készült a torkomon, fontolóra vettem, hogy megfordulok és elrohanok, mielőtt bárki is ajtót nyitna. A zár csörögni kezdett, és egy középkorú férfi nézett rám furcsán, láttam a szemében a felismerést, de nem tudtam, hogy úgy ismert-e fel, mint Louis Tomlinson-t a One Direction-ből, vagy úgy, mint azt a gyereket aki nem hagyja békén a lányát.
-Jó napot.-böktem ki.-Én Alexis-t keresem.
-2 órája elment a gépe.-közölte érzelemmentes hangnemben, majd sarkon fordult és bevágta az ajtót.
Döbbenten álltam. Elkéstem. Ha nyálasan akarnám kifejezni magam, azt mondanám, hogy ha valaki elég közel jön hozzám, akkor meghallja, ahogy a szívem hangos reccsenéssel darabokra törik. Igazából csak álltam, a torkom elszorult és éreztem, ahogy a szemem égni kezd, valahogy elvonszoltam magam a kocsihoz és beültem, a fejemet hátradöntöttem és üres tekintettel bámultam a jobbra-balra mozgó autóillatosítót. 2 órát késtem, ha nem megyek Eleanor-hoz és akármilyen gyorsan hajtok sem értem volna ide, túl későn jöttem rá, hogy a rengeteg csalódás, szenvedés, veszekedés és visszautasítás ellenére is őt akarom. Az én hibám, feladtam, amikor már lett volna esélyem. Észre se vettem, hogy sírok, csak akkor, amikor az arcomon egyre több forró könnycsepp szánkázott le, nem az én műfajom, hogy lányok után sírjak, de már kezdd szokásommá válni.
Kimehettem volna a repülőtérre, valami nagyon gyenge reménnyel magamban, de akkor csak még egyszer szembesülnöm kellett volna azzal, hogy elkéstem. Hagytam elmenni azt a lányt, akinek egy kis szeretetre lenne szüksége, hagytam elmenni azt a lányt, akire nekem lenne szükségem...

49.rész Váratlan események

Sziasztok! :)

Megint itt vagyok, már egészen kezdek hozzászokni, hogy ébrenlétem alatt általában csak tanulok. Most nem erről szeretnék beszélni, úgy érzem tartani fogom az 50 rész + prológus, epilógus tervem, már nem igazán tudom ezt tovább bonyolítani, tehát jövőhéten hozom az 50. részt és pontosan 2 hét múlva befejezem ezt a történetet. Nem tudom egyelőre, hogy azonnal indítom-e az új blogom vagy csak később, talán várni kell még rá, ha nem lenne ennyire kevés időm, akkor indítanám, de most nem tudom, hogy mi lesz. Mindenesetre a Secret, which changed my life ugyanúgy futni fog, és nem az az utolsó blogom! Még mindig vannak ötleteim, nem fogok eltűnni. :) 

Nessa. xx

~Harry Styles~

Talán mindenkivel, talán csak velem van az úgy, hogy arra rögtön vissza tudtam emlékezni, amire nem akartam. A fejem fájdalmasan lüktetett, a számnak borzalmas íze volt, nyitott szemekkel, az idegesítően beáradó erős fénytől hunyorogva pásztáztam a szobám fehérre festett plafonját, csak feküdtem, tisztán emlékeztem az este szinte minden percére. Pedig erre nem akartam. A fejem lüktetett, ezért nem találtam jónak lefejelni valamit, ezért csak a kezeimet az arcomra szorítottam és szorosan összezártam a szemeim, hátha csak most fogok felébredni, hátha minden csak egy idióta álom. De nem keltem fel. Tegnap jól eláztam, ennek köszönhetően nem éreztem túl fényesen magam, de nem bírtam egy helyben maradni, ha jól számoltam összesen 3-4 embertől kellett bocsánatot kérnem. Illetve Hayley-vel muszáj volt beszélnem, egyszerűen tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, valamit jól elcsesztem, szeretem, nagyon, de csak most tudatosult bennem, hogy mennyire lezáratlan "ügyem" van. Kell egy kis idő, ha nem akarom még jobban felhalmozni ezeket. Ha nem mondanám el, akkor ugyanabba a hibába esnék, mint Louis. Ezt nem akarom, inkább magyarázkodom és térden állva könyörgök, de ezt nem, nem fogok hazudozni. 

Fájdalmas nyögések közepette vergődtem ki az ágyból, a tegnapi pólóm volt rajtam, ami bűzlött az alkohol, izzadtság és dezodorom szagától, fintorogva dobtam a földre, majd azzal együtt levetettem az alsóm is és elvonszoltam magam a fürdőszobámig. Szerettem volna, ha belefekhetek egy nagy kádba és órákig pihenhetek, de nem állt kád a rendelkezésemre, meg amúgy sem tudtam volna nyugodtan pihenni. Megnyitottam a hideg vizet, kellemetlen és nem tetsző kiáltás hagyta el a szám, ahogy a hátamra csapódott a jeges víz. Összeszorítottam a fogaim és szemeim, az üvöltésem után csendben tűrtem a hideget, majd szép lassan váltottam forróra, az izmaim kellemesen ellazultak és már elégedettebb nyögés hagyta el a szám, a hátamat a csempének vetettem, hagytam, hogy teljesen eláztasson a meleg víz. Néhány percet állhattam ott, majd erőt vettem magamon és lustán átdörzsöltem a testem a tusfürdőmmel, hajat mostam, mert göndör tincseim és kellemetlen szagúak voltak, letöröltem az arcomról a fehér habot és szomorúan sóhajtva fordítottam a fejem a vízsugár felé. Az emlékek cikáztak a fejemben, bűntudatot éreztem minden miatt, undorító dolgokat gondoltam, mondtam és tettem, magam előtt láttam Alexis-t, ajkaim abban a pillanatban kellemetlenül égni kezdtek, emlékeztem a csókunk hevességére, és arra is, ahogyan megnyugtatóan simogatta az arcom. Ha Zayn nem lép közbe, akkor valószínűleg ennél is nagyobbat hibázok. Elzártam a vizet, lehalásztam egy tiszta törülközőt a polcról és körbetekertem a derekam, fogat mostam, komótosan öltözködtem, nem foglalkoztam a hajammal, hagytam, hogy megszáradjon és természetes rendezetlenségben maradjon.

Mielőtt kiléptem volna a szobámból még beletúrtam, kissé nedves volt, viszont már nem áradt se a fejemből, sem a testem többi részéből az alkohol bűze, a szemeim kissé pirosak voltak, talán még sosem történt velem ez, nem ennyire. A nappaliban megtaláltam Niall-t, bűntudatosan néztem rá, nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudja, hogy tudom amit kell.

-Jól vagy?-kérdezte halkan.

Erőtlenül biccentettem, majd megindultam a konyha felé, mielőtt viszont beléptem volna még megfordultam.

-Kösz.-motyogtam rekedten, majd megfordultam és bementem a másik helységbe. 

Liam az asztalnál kávézott, pirítóst rágcsált és egy újságot lapozgatott, attól féltem, hogy talán már lehoztak rólam valamit, de csak egy cikket olvasott valami környezetvédő programról. Ez persze nem jelentette azt, hogy rólam nem készültek képek, amiket megjelentettek.

-Szia.-sóhajtottam.

Felnézett az újságból, félrecsúsztatta és belekortyolt a kávéjába, idétlenül ácsorogtam egy darabig, majd kihúztam magamnak egy széket és leültem, az államat megtámasztottam a tenyeremben és néhány másodpercig csak meredtem magam elé.

-Éhes vagy?-kérdezte halkan.

-Mindjárt csinálok valamit.-dörzsöltem meg az arcom.

Elém csúsztatta a pirítóst, mármint azt, amihez még nem fogott hozzá, hálás pillantással haraptam bele, nem tudtam volna ennél többet legyűrni, ha esetleg maradt még  a gyomromban alkohol, akkor azt felszívta.

-Mi bajod van, Harry?-kérdezte.

-Fáj a fejem.-motyogtam.

-Nem, nem úgy értem.-intett nemet.-Miért csináltad azt tegnap?

-Ja.-sóhajtottam.-Nem tudom, tényleg.

-Nem fogom megmondani, hogy mit kellene csinálnod, én nem osztom az észt, arra már rájöttünk, hogy fölösleges. De valamit kezdened kell ezzel, bekattansz. 

-Tudom.-nyeltem le az utolsó falatot is, majd felálltam és a gyógyszeres fiókból elővettem egy levél fájdalomcsillapítót. A kis fehér bogyót lehúztam egy nagy pohár vízzel, az ingem ujjával megtöröltem a szám és fáradtan nekidőltem a szekrénynek.

-Azt nem tudom eldönteni, hogy kihez menjek először.

-Szerintem Louis még alszik. 

-Zayn?

-Vele van.-simított végig rövid haján.

-Fent?-böktem a plafon felé. Fejével nemet intett, vállaim megereszkedtek, volt egy olyan rossz érzésem, hogy Louis talán sose foglalja már el a fenti szobáját, pedig eredetileg ez a mi házunk, a többiek csak becsöveltek hozzánk. Nem mintha nem lenne saját házuk, csak Alexis felbukkanása előtt egészen jól megvoltunk így, öten. Liam-nek egész utcája lenne, ha a lakásai nem elszórtan lennének a városban.-Akkor őt inkább békén hagyom. Még...

-Jó.-bólintott.-Hayley?

Ezúttal én bólintottam, a mellkasom hirtelen nehézzé vált, mintha egy mázsás valamit ejtettek volna rá. Gyomrom kicsire szűkült, miközben arra gondoltam, hogy ma megbántom, megint csalódni fog bennem, ha nem dob ki. Bár, nem tudom mit akarok...

-Majd jövök.-sóhajtottam.-Szerinted már vezethetek?

-Már nem áll keresztbe a szemed.

-Jó ég.-motyogtam, és óvatosan megérintettem az arcom.-Biztató.

-Haz.-szólt utánam, mielőtt kiléptem volna. Kérdőn fordultam vissza.-Ne csinálj több hülyeséget.

-Nem fogok.-ígértem, és ezúttal a lehető legkomolyabban is gondoltam. Egyszerűen elegem lett.

A kocsikulcsot az ujjaim közt forgatva léptem ki az ajtón, de gyorsan visszahajoltam egy kabátomért, mert nagyon hideg volt kint annak ellenére, hogy itt a tavasz. Behúzott nyakkal, zsebre dugott kezekkel szaladtam el a garázsig, kiálltam a legészrevétlenebb autómmal, sajnos ez is feltűnőbb volt a kelleténél, de megfelelt. Útközben próbáltam összeszedni a gondolataim, természetesen sikertelenül. Így amikor Hayley-ék utcájába bekanyarodtam, még nem tudtam, hogy mit fogok neki mondani. Becsöngettem, persze csak azután pillantottam az órámra, az anyukája már elmehetett, mert már elmúlt 10 óra, hétvége lévén Mike sem volt iskolában, így nem lepődtem meg, amikor a kis srác nyitott előttem ajtót.

-Szia.-nézett rám huncutul vigyorogva.

-Szia.-erőltettem meg egy mosolyt, majd kinyújtottam a kezem amibe ugrándozva belecsapott.

-Ki az, Mikey?

-Harry!-kiabálta el magát.

Hayley fehér mamuszban, köntösben és egy bögrével a kezében csoszogott elő, arcába lógó szőke tincseit az ujjaival kisöpörte a szeméből és elmosolyodott. Gyönyörű volt.

-Kész a reggelid, menj és egyél.-küldte el a kisöccsét, aki brümmögve szaladt el a konyha irányába.

-Szia.-motyogtam, és becsuktam magam mögött az ajtót. A pánik nem kifejezés arra, amit akkor éreztem, mégis tudtam, hogy akkor cselekszek helyesen ha őszinte leszek.-Zavarok?

Rosszalló arckifejezéssel nézett rám, majd a bögréjét az asztalra tette és hozzám lépett, karjait a nyakam köré fonta és közelebb hajolt, arcát a kezeim közé fogtam és óvatosan csókoltam meg. Szemeim lecsukódtak és bűntudattal tele, erősen magamhoz szorítva csókoltam.

-Hayley.-suttogtam halkan. Bosszús hümmögéssel fúrta arcát a nyakamba, és ajkait hozzáérintette a bőrömhöz.-Beszélnünk kell.

-M ez a komolyság?-emelte rám szemeit.-Haz.-szólítgatott.

-Mondani akarok valamit.

-Harry.-lépett hátrébb.-Amikor legutóbb ijed mondtál...

Erőtlenül bólintottam, arcára kiült a döbbenet, nem kellett semmit sem kiböknöm ahhoz, hogy rájöjjön a dolgokra. Ezt rohadtul elcsesztem.

-Ki volt az?-szorította össze az ajkait.

-Alexis.

Kezeit amolyan "ezt nem hiszem el" mozdulattal kitárta és hátrébb lépett, nem kezdtem mentegetőzni, szemeimmel szinte könyörögtem azért, hogy csapjon egy erőset az arcomra. De ő nem olyan.

-Mikey.-lépett a konyhába, ahol az asztalnál elégedetten ette a nutellás kenyerét a kisfiú.-Fönt leszünk, jó?

-Jó.-mosolygott.-Ehetek a tévénél?

-Felőlem.-sóhajtott.-Majd felporszívózok. 

Karon ragadott, lehajtott fejjel követtem fel a szobájáig, ujjaim a kézfeje köré fontam de most nem kulcsolta át a kezem, nem csinált semmit. Csendben maradtam, még mindig azon igyekeztem, hogy összeszedjem magam, belökte a szobájának ajtaját, arcán láttam azt a zaklatottságot, amit eddig talán még soha. Lehuppant az ágyra és kérdőn nézett rám, az arcomat dörzsölgetve leültem az ágy szélére.
-Hayley.-sóhajtottam.-Nem akarom elmondani.
-Talán jobban teszed, nem érdekelnek a részletek. Csak annyit akarok tudni, hogy miért csináltad.
-Nem!-haraptam az ajkamba.-Félreértesz, nem... történt meg az.-kerestem zavartan a szavakat.-Én... kicsim...
-Harry!-kiáltott rám dühösen.Majd rögtön az ajkába is harapott és idegesen túrt a hajába, felpattant és megállt előttem, kezeim felcsúsztak a derekára és könyörögve próbáltam az ölembe húzni. Kezeim lefejtette magáról és hátrált.
-Nem tudom miért.-motyogtam.-Hayley, esküszöm, hogy a világon téged szeretlek az egyik legjobban.
-Ne esküdözz, oké? Elegem van! Elegem van abból a lányból, hittem nektek, megpróbáltam neki segíteni, és most...
-Nem az ő hibája. Semmi köze hozzá.-motyogtam.-Itt egyedül én voltam idióta, nagyon berúgtam.
-Aha, pont olyan vagy te is, mint mindenki. Imádlak, csak berúgtam, többet nem lesz ilyen.-ironizált elmélyítve a hangját.
-Pont ez az.-suttogtam.-Szünetet kellene tartanunk. Nem tudom mi van velem mostanában, viszont nem akarok neked fájdalmat okozni.
-Elkéstél.-fordult az ablak felé.-Voltak idők, amikor nagyon boldog voltam veled. Amikor éppen anélkül foglalkoztál velem, hogy közben nem másra gondoltál.
Feltápászkodtam, bátortalanul léptem oda hozzá és öleltem át a derekát, ő volt az, aki visszaterelt a jó útra, amikor nagyon szükségem volt már rá.
-Sajnálom.-suttogtam.-Szeretlek, ne haragudj, kérlek. Szükségem van egy kis időre, amíg elrendezek mindent, szeretném veled újrakezdeni Alexis nélkül. Teljes mértékben nélküle.
-Haz, nem tudom, hogy akarok-e még veled lenni.
A lábaim földbe gyökereztek és a karjaim erőtlenül csúsztak le a derekáról.
-Én is szeretlek, de már nem tudom mit gondoljak.-fordult felém.-Állandóan Alexis, kezd sok lenni, én vagyok a barátnőd, nem?
-Tudom.-túrtam a hajamba.-Adj egy kis időt.
-Rendben.-bólintott.-Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mit csináltál tegnap, egyáltalán nem érdekel. Most nekem is kezd elegem lenni, tanulnom kell, jobb lesz így, majd megkeresel, ha úgy érzed akarsz még tőlem valamit.-hadarta el, szavai teljesen hidegek voltak, nem volt benne semmi kedvesség.-Bátor vagy, hogy elmondtad.
-Ja.-húztam el a szám.-Nem valamit akarok tőled, hanem téged. Elrendezem amit kell, és megkereslek.
-Úgy legyen.-mosolyodott el szomorúan.-Szeretlek, Haz. Tényleg.
-Ezt jól elcsesztem.-túrtam a hajamba.-Én is, sajnálom, hogy egy idióta vagyok. Jobbat érdemelsz.
-Jobb lesz most így.-nyelt nagyot.-Menj, mielőtt sírni fogok.
Egy pillanat alatt szeltem át a köztünk lévő távolságot, gyűlöltem magam minden miatt, valahogyan én mindig mindent elrontok. Pedig ezt nem akartam.
-Ne.-kértem halkan, arcát a kezeim közé fogtam, abban a pillanatban szánkázott végig egy könnycsepp az arcán.-Hayley.-fúrtam az arcom a hajába, szorosan átöleltem, fejét a mellkasomra hajtotta és halkan szipogott.
-Néha azt kívánom, bárcsak még mindig a tévéből nézhetnélek. Annyira más vagy, Harry.
-Egy nagy csalódás.-sóhajtottam.
-Nem.-szipogott, majd felemelte a fejét és könnyes arccal nézett rám.-Csak... felháborítóan aranyos tudsz lenni, olyanokat mondasz amiket más fiú nem tenne.-nevetett szomorúan.
-Aztán elrontom.-suttogtam.
-Örülök, hogy kimondtad helyettem.
-Rendbe hozom, megígérem. Most elmegyek és rendbe hozom, Hayley, veled akarok lenni, senki mással. Alexis soha nem jelentett számomra semmit, egyszer azt hittem barátok vagyunk, de a legjobb barátom tette tönkre. Nem érdekel többé, bocsánatot kérek tőle és aztán végleg lezárok magamban mindent, amihez neki köze van. Elviszlek valahová és csak ketten leszünk.
-Erről beszélek.-simított végig az arcomon.-De most elmész hozzá...
-És nem teszek semmi hülyeséget.-túrtam a hajába.-Pár napot kérek tőled, hogy bezárkózzak és mindenki békén hagyjon, talán anyával fogok telefonálgatni, lehet, hogy felhívom a nővérem és végighallgatom, ahogy leszid. Aztán megvárom amíg leérettségizel és utána elmegyünk innen legalább 2 hétre.
-Nekem is kell pár nap.-törölte meg az arcát.
Egy pillanatra lehunytam a szemeim, mindkét karom köré fontam és magamba szívtam az illatát. Nem akartam elengedni, ugyanakkor tudtam, hogy jobb lesz, ha most néhány napig nem találkozunk. Arcát felém fordította, egyik kezemmel végigsimítottam rajta, majd lehajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam. Olyan volt, mint az első csókunk. Félénk, gyengéd, bátortalan. Nagyon reméltem, hogy ez nem az utolsó, ujjai a hajamba csúsztak, homlokát az enyémnek döntötte és a szemembe nézett. Végigsimított az arcomon, lágyan elmosolyodott és ezúttal ő húzta végig az ujját a szemem környékén.
-Soha nem akartalak megbántani.
-Tudom.-simogatta türelmesen az arcom.-Próbálok rád haragudni de nem megy.
-Én helyetted is gyűlölöm magam.
-Nem kell. Tudom, hogy sajnálod és azt is, hogy komolya gondolod amit mondasz.
Aprót bólintottam, puszit nyomtam a szájára és még utoljára végigsimítottam az arcán, egyetlen szó nélkül engedtem el, a hajamba túrva kiléptem a szobájából, ledübörögtem a lépcsőn és a házból kilépve a lábaim kapkodva mentem a kocsihoz, homlokom a kormánynak döntöttem és rámarkoltam, amíg az ujjaim teljesen el nem fehéredtek. Majd hátradőltem az ülésben, felpillantottam a házra, Hayley nem állt az ablakban, előhalásztam a kulcsom és beindítottam az autót. Határozottan tudtam, hogy rajta kívül nem akarok mást, ezen Alexis sem változtat.

~Alexis Elwood~

Lábaim remegtek, pedig nem is álltam rajtuk, óvatosan a hasamra fordultam és lecsúsztam az ágy szélére, szemeim szorosan lehunytam, nem volt túl fényes a helyzet. Látogatónk nem szándékozott leszállni a csengőről, majd lábdobogást hallottam a folyosóról, feltételezem George-nak lett előbb elege, egy kis enyhe másnaposság nem lehetett annyira durva, mint ez. Nem tudom hány szál/doboz cigit ettem meg tegnap, a bogyók számát sem tudom, pláne nem azt, hogy mennyi kis fehér porcsíkot juttattam magamba. Örülök, hogy felébredtem, illetve nem igazán, de mindegy. A lényeg, hogy még mindig élek. 

Erőt vettem magamon, lábaim a papucsomba bújtattam, az egész szoba forgott velem. Megkapaszkodtam az éjjeliszekrényben és felhúztam magam, bizonytalan léptekkel hagytam el a szobám, a lépcső komoly akadálynak számított, leültem a legfelső lépcsőfokra és szép lassan haladtam lefelé. Még nem értem le, amikor már hallottam a hangokat.
Az a mély hang volt az, mely elég sok mindent kiváltott már belőlem, az a mély hang, ami miatt hevesebben kezdett dobogni a szívem, ugyanakkor elszorult a torkom. Meg kellett bizonyosodom arról, hogy nem hallucinálok és a hang tulajdonosa tényleg nálunk van. Nem voltak hangosak, George hangját is hallottam, de ő lényegesen kevesebbet beszélt. Az utolsó néhány lépcsőfokhoz érve elgondolkoztam azon, hogy visszafordulok, de kinyílt a nappaliba vezető ajtó és George háta mögött lassan rám talált egy fáradt, gyönyörűen zöld szempár. Ez a zöld a kedvenc színem.
-Alex, mi a fenét csinálsz?-kérdezte fáradtan George. Zavartan nézett rám, lassan pillantottam le magamra, egy férfi pólót viseltem, határozottan nem az én pólóm volt, nem is az övé.
Hümmögve hajtottam le a fejem, kinyújtóztattam a lábaim, akkor fedeztem fel, hogy egy rózsaszín bugyin kívül nincs rajtam semmi, azaz a lábaim teljes mértékben fedetlenek.
-Látogatód van.-közölte.
Felemeltem a fejem, Harry nem szentelt nekem túl sok kiemelt figyelmet, ajkait összezárva rezzenéstelen arccal figyelt, szemei viszont sokkal több érzelmet tükröztek.
George közelebb lépett hozzám, ahogyan lehajolt felszisszent, majd megragadta a kezeim és felhúzott a lépcsőről.
-Öltözz fel.-utasított halkan, majd az állam alá nyúlt-Milyen a szemed?
-Milyen lenne?-motyogtam, de azért lesütöttem a tekintetem.
-Alexis...
-Semmi bajom.-közöltem remegő hangon.
-Fönt leszek.-mutatott a lépcsőre.
Kétségbeesettem rezzentem össze, nem akartam kettesben maradni Harry-vel. Elképzelésem sem volt arról, hogy mit keres itt. Nyomott egy puszit a homlokomra és teljesen nyugodtan elment, egyedül hagyva engem azzal, akiért tulakdonképpen szinte már betegesen ragaszkodtam.
-Szia.-motyogta halkan. Hangjára végigfutott rajtam a hideg, nekem intéze a szavait, nem sütött belőle a megvetés. Csendes volt, kissé talán fáradt és szomorú.
Döbbenten emeltem fel a fejem és néztem rá, alsó ajkamba haraptam és magam köré fontam a karjaim, annyira jó lett volna eltűnni onnan.
-Csak azért jöttem, hogy...-kereste a szavakat.-Alexis, az Isten szerelmére, ne nézz már így!
-Bocsánat.-suttogtam megszeppenten, idegesen kezdtem gyűrögetni a pólóm.
-Leülhetnénk?-sóhajtott. Aprót bólintottam, amennyire tudtam a kanapéhoz menekültem, az egyik pokrócot magamra húztam és elbújva benne kihúzódtam az egyik sarokba. Ő a másik végében ült, jó távol tőlem.
-Szóval, tegnap este én...
Nagyot nyeltem, összébb húztam magam és arcomat elrejtettem előle, fájt a fejem, de emlékeztem a tegnap estéből mindenre.
-Sajnálom.-motyogta, majd idegesen a hajába túrt.-Alex, nem tudom összeszámolni, hogy hányszor okoztál már fejtörést nekem. Azt akarom, hogy ennek köztünk végleg vége legyen. Csak rád kell néznem, hogy tudjam mennyire szükséged van valakire, aki nem én vagyok. Egy időben bepillantást engedtél nekem az életedbe, meg voltam győződve arról, hogy te egy lázadó, nagyszájú lány vagy. Nem tudom miért beszélek erről.-motyogta idegesen.-Azt hiszem, egy időben sejtettem, hogy Louis és közted van valami, de nem érdekelt mert ott körül találkoztam először Hayley-vel. Bevallom, azután is csak azért érdekelt, mert a barátaimról volt szó, Louis-val együtt Eleanor-t is kikészítetted.
Szóval a barátaim nem takar engem is. Nem akartam közbeszólni, hogy bár én kettőjüket taszítottam szét, ő egyedül is tönkretett engem.
-Azért jöttél ide, hogy londoni pályafutásom történetét elmondd a saját szemszögedből?-kérdeztem, de a hangom inkább volt szánalomra méltó, mint ironikus.
-Nem.-rázta a fejét.-Azért jöttem, hogy ezt végre lezárjuk.
Ez a mondat szíven ütött, szóval akart még belém döfni néhányat. Mindegy, befogom a szám és csendben végighallgatom, aztán lesz, ami lesz. Néhány másodpercig, talán percekig csendben ült, én pedig nem bírtam ki, hogy ne nézzem az arcát, ajkának különleges, tökéletes vonalát, szemeit, melyek az összekulcsolt kezeit pásztázták, magával ragadott hajának édes bongyorsága.
-Nehéz úgy belefogni, hogy közben így nézel.-emelte fel hirtelen a fejét.
Az ajkamba harapva összekucorodtam, emlékek villantak át a fejemben, melyektől elpirultam és elöntött a forróság, magamban ismét Hayley-t hibáztattam mindenért. Lesütöttem a szemem, az arcom szinte lángolt és a közelsége eltiport, nem értettem, George hogyan hagyhatott egyedül vele. Pont vele.
-Nem értem, hogy miért pont én.-rázta hevesen a fejét.-Ha nem viselkedtem veled csúnyán legalább ötször, akkor egyszer sem, de már elég sokszor bebizonyítottad, mennyire kitartó vagy. Ebben rohadtul összeillesz Louis-val.
Hirtelen közelebb ült, ösztönösen próbáltam hátrébb csúszni tőle, de nem volt tovább, a kanapé sarkának legvégén kuporogtam, ő meg teljesen mellém ült és tekintetével megkereste az enyém. Egyik kezét az arcomra csúsztatta, végtagjaim ellágyultak és bár az érintésére összerezzentem, valami furcsa megnyugvás lett rajtam úrrá a hirtelen jött gyengédségtől. Felemelte a fejem, zöld szempárjával értetlenül fürkészte az arcom, ajkai nem húzódtak mosolyra és a tekintete sem a megszokott volt. Nem lángolt az irántam érzett düh-től vagy épp vágytól, jókedvtől, az biztos, hogy vegyes érzései voltak irántam.
-Amikor megismertelek még nem volt ennyire durva a helyzet.-nyelt nagyot.-Én voltam, ugye? Miattam van, hát persze, hogy miattam.-cirógatta a arcom.
-Nem tudom miről beszélsz.-suttogtam.
Szomorúan simított végig a szemem alatt az arccsontomon, a karjaiba akartam mászni, hogy örökké ezt csinálja, nagy kezét furcsa volt az arcomon érezni, de tetszett. Valószínűleg ő még egyszer sem volt velem ilyen gyengéd.
-Senki nem szólt előre, hogy ilyen leszel.-húzta kedvetlen mosolyra a száját, hüvelykujja még mindig mozgott az arcomon.-Abban sem voltam biztos, hogy vannak érzéseid.
Lehunytam a szemeim, a mellkasom szorított és annyira szerettem volna odabújni hozzá. Ha tudta volna, hogy most mennyi mindent vált ki belőlem, nem kételkedett volna többet.
-Soha nem értettelek, de most végképp nem. Nem emlékszel a tegnapra?
-De.-motyogtam alig hallhatóan.-Mit akarsz? Mit csináljak, Harry?-fakadtam ki, bár a hangom alig volt több suttogásnál.
-Gyűlölj, az elejétől fogva gyűlölnöd kellene.
-Szeretlek.-böktem ki, talán most először valaki olyannak, aki nem a bátyám.
Szabad kezével a hajába túrt, zöld szemei az arcomat kutatták, makacsul néztem rá, nem vártam, hogy bármit is mondjon, ez a szó csak egy baleset volt tőlem, soha nem akartam szemtől szembe ezt mondani nemhogy neki, hanem senkinek sem.
-Menj el, jó?-motyogtam.
-Nem.-sóhajtott nagyot, kezét lejjebb csúsztatta és mutatóujja megállapodott egy ponton a nyakamon. Mióta felfedeztem én is sokat nézegettem azt a kis piros foltot.-Még.
-Mit akarsz tőlem?-harapdáltam az alsó ajkam.
-Bocsánatot kérni.-hajtotta le a fejét.-Világéletemben egy idióta voltam, de veled túl messzire mentem. Te is hibás vagy, nekem viszont semmi jogom nem volt ahhoz, hogy felelősségre vonjalak vagy pont én magyarázzak neked. Sajnálom.
-Semmi baj.-suttogtam meglepetten.-Soha nem haragudtam.
-Tudom, és ez bosszant is.
Megvontam a vállam, nem tudtam mit mondani erre. Mondjam, hogy sajnálom, amikor nem? Nem hazudok neki...
-Valahogyan nekünk sosem jött volna össze, hogy barátok legyünk.-ejtette le a kezét.
Erre sem mondtam semmit, fáradt voltam, még takaróba bugyolálva is fáztam. Lenyűgözött, hogy így beszél hozzám, bár szívesebben hallgattam volna a piszkálódásait vagy ahogy kinevet, bár én már akkor is többet éreztem, volt egyszer egy Harry Styles nevű barátom, valahogy úgy, ahogy a Barátság Extrákkal-ban van, annyi különbséggel, hogy ennek nem valószínű, hogy boldog vége lesz.
-Sokkal több volt egy rendes barátnál.
-Ja.-horkantott rosszkedvűen.-Azt is sajnálom.
-Én nem.-dőltem hátra.-Fogalmad sincs róla, hogy rövid idő alatt mennyi mindent adtál.
-Alex...
-Már belenyugodtam, hogy én is csak egy maradok a csodálóid közül, pedig mielőtt idejöttem volna azt hittem, hogy csak egy hülye gyerek vagy nagy mázlival. Van benned valami.-tártam szét tehetetlenül a karom.-Legalább majd beleírhatom az életrajzomba, hogy egyszer nekem is volt valami barátféleségem.
Elmosolyodott, egyikünk sem repesett a boldogságtól, de tudtunk mosolyogni.
-Ha nem hiszik el, majd megmutatom az sms-eket vagy híváslistám, minden ugyanúgy van.
-Megnézhetem?
-Kínos lenne.-sóhajtottam.-Jobb, ha nem.
-Talán igazad van. Mi lesz veled?
-Mi lenne? Ami eddig, megmaradok és tovább idegesítek mindenkit, szerdánként az iskola agykurkásznak van szerencséje hozzám, leérettségizek és elmegyek innen, majd lesz velem valami. Nem érdekel.
-Remélem, hogy ezt nem gondolod komolyan.
-Mi lehetne belőlem?-néztem a szemébe.-Semmi normális.
-Modell.-tűnődött.
-Ezt te se hiszed el.
-Egyébként nem erre gondoltam.-sóhajtott nagyot. Feltűnt, hogy felváltva sóhajtozunk.-Louis és te?
-Nem.-zártam össze az ajkaim. Utáltam erről beszélni.-Hayley és te?
-Talán.-hajtotta le a fejét.-Tudja, hogy itt vagyok. Kértem tőle pár napot, amíg elrendezem magamban ezeket. Louis-val kellene lenned, ő segítene neked.
-Nem szorulok segítségre.
-De!-kapta fel a fejét.-Alexis, rád nézek és tudom mit csinálsz, nyújtsd ide a kezdet!
-Miért?-szorongattam magamon a takarót.
-Ha nem nézhetem meg, akkor biztos vagyok benne, hogy lövöd magad.
-Nem lövöm magam.
-Akkor szedsz valamit.-rázta hevesen a fejét.-Fogytál, a szemed sem túl normális, az arcod beesett és fekete karikák vannak a szemed alatt. Aki nem ismer, az elhiszi, hogy csak kialvatlan vagy, de én nem.
-Te sem ismersz.
-Lehet, de én tudom, hogy milyen az, amikor normálisan vagy nagyszájú.
-Olyan is van?-ironizáltam.
-Mutasd meg a kezed!-kért halkan, de határozottan.
-Nyugodj le.-húztam elő a kezeim, és engedtem, hogy a kezébe véve tanulmányozza mindkét csuklóm.
-Biztató. Ne szólj közbe és hallgass végig, menni fog?
-Nem garantálom.
Elmosolyodott, a szám magától húzódott mosolyra, ez a helyzet arra emlékeztetett, amikor a kocsijában ülve beszélgettünk hosszú percekig.
-Én sosem érdemeltem, hogy szeress, de ő megérdemli. A maga módján eléggé normális és ha hagynád, akkor valószínűleg jól kijönnél vele, ő alapjában hülye, neked meg megvannak a vicces beszólásaid, tudom, hogy tudnád szeretni.
-Furcsa, hogy ezt pont te mondod nekem.-motyogtam.-Nincs igazad, szét gyilkolnánk egymást.
-Miért hittem, hogy 1 percig csöndbe tudsz maradni?-vetett rám jelentőségteljes pillantást.
-Neked is vannak fura dolgaid.-fojtott el egy mosolyt.-Lehetetlenekben is hiszel.
Mosolyogva pillantott rám, biztos voltam benne, hogy egyetlen másik fiú sem tud így mosolyogni, Harry ismét megmutatta nekem azt a csibészes vigyorát.
-Hiszek a csodákban.
-Én is.-mosolyodtam el.-Hayley nagyon szerencsés lány.
-Alex...
-Ne.-motyogtam.-Minden rendben.
-Nem tudod mennyire sajnálom, hogy ezt úgy elrontottuk. Ha másképp megyek oda hozzád vagy ha soha nem történik meg köztünk minden másképp alakul.
-Az én hibám.
-Nem.-simított végig a hajamon.-Sírtál miattam valaha is? Mondd el.
Aprót bólintottam, egyik témáról a másikra ugráltunk, kezdtem összezavarodni.
-Alex, ha valaha is szerettél, térden állva kérlek, hogy adj egy esélyt Louis-nak!
-Miért, ha nem szeretem. Az elmúlt hetekben tudod mit csináltam akárhányszor összefutottunk? Összehasonlítottalak kettőtöket, mindent. Semmi értelme nem lenne, szerintem elégszer okoztam már fájdalmat neki.
-És én neked? Most mégis itt ülsz velem.
-De én nem akarom.-jelentettem ki.-Úgyis elmegyek innen.
-Egyetlen esély.-folytatta kitartóan.-Próbáld megismerni, kedvelni fogod. Nézd, ha úgy alakul mi is rendbe hozhatunk mindent, szeretnék jóba lenni Lou barátnőjével.-mosolygott.
-Ne bízd el magad.
-Semmit nem veszíthetsz.
-Biztos vagy benne?-néztem a szemébe. Végül is igaz volt, őt már nem veszíthetem el mert sose volt az enyém.
-Nem fogod megbánni. Úgy ismerem őt, ahogy talán még a szülei sem, ha tévedek én magam foglak elvinni innen még a vizsgáid előtt.
Aha, Styles beveti az Adu-Ászt.
-Legyen.-ráztam a fejem.-Nem tanulok többet.
-Nem fog az ártani.-mosolygott.-Rendben vagyunk?
-Nem tudom.-motyogtam, visszatérve az eleji félénkséghez.-Szerinted?
-Idővel.-töprengett.-Megyek, még van egy kis dolgom.
-Oké, Cupido.-mosolyodtam el, lassan kibontakoztam a plédből és kinyújtóztattam a lábaim.
-Ez az én pólóm.
Döbbenten pillantottam magamra, sejthettem volna, Louis nem hord kinyújtott nyelves Rolling Stones pólót.
Kérdőn pillantottam rá, így, hogy már biztosra tudtam, hogy ez kinek a tulajdona, nem akartam levenni vagy visszaadni.
-Tartsd meg.-legyintett.
Csendesen megköszöntem, majd elballagtam vele az ajtóig, egyik lábamról a másikra állva pislogtan fel rá.
-Megölelsz vagy szerencsétlenkedsz még?
Habozás nélkül vetődtem a karjai közé, nevetve fonta körém a karjait. Egyetlen dolog miatt nyugodtam bele és adtam meg magam Louis-t illetően, mert akkor még láthatom Harry-t. Ha nemet mondok, biztos vagyok benne, hogy most lépne ki utoljára az ajtón, nem látnám többet.

~Louis Tomlinson~

Viszonylag kipihenten ébredtem, sokat is aludtam az elmúlt napokhoz képest. Hangok szűrődtek fel, kíváncsiságom úrrá lett rajtam és lefordulva az ágyról kissé még kómásan botorkáltam végig a folyosón, egyenesen a lépcsőig. Akkor már felismertem a hangokat, Zayn, halványan emlékeztem rá, hogy ő eddig is itt volt, és Harry, aki határozottan nem volt itt tegnap.
Ahogy megpillantottak a lépcső tetején Zayn felállt és hagyva egy bögre kávét a dohányzóasztalon bement a konyhába. Harry a térdein járó ujjakkal nézett rám, egyikünk sem szólalt meg egy ideig, végül ő törte meg a csendet.
-Beszéltem Alexis-vel.
-Ha te azt beszélgetésnek hívod...
-Nem, tényleg beszéltem vele. Tőle jövök.
Felvont szemöldökkel a kezembe vettem a meleg bögrét és leültem az egyik fotelba.
-Mielőtt belefognál, Hayley tudja mi történt tegnap, elmondtam neki.
-Jól tetted.-bólintottam, miközben belekortyoltam a kissé túlcukrozott kávéba.
-Szünetet tartunk.
Kérdőn pillantottam rá, hangja szokatlanul komoly volt.  Nem tetszett ez a komolyság kettőnk között, mi nem ilyenek vagyunk.
-Aha.-hümmögtem.-Mi közöm nekem ehhez?
-Bocsánatot kértem Alexis-től és neked is jövök eggyel. Hülye voltam.
-Hülye vagy.-mosolyodtam el.
-Lehet.-vonta meg a vállát.-De beszéltem vele, hívd el randizni.
-Nem.
-Mi? Miért nem?-hitetlenkedett.
-Beszéltél vele. Mégis miről?
-Rólad, hogy adjon neked egy esélyt.
-És?
-Hívd el randizni.
-Nem hívom. Valószínűleg csak szót fogadott neked, mert te azt mondtad neki, hogy randizzon velem. Hülyeség lenne, csak miattad tenné. Kösz, de inkább nem, nem akarom semmire sem kényszeríteni.
-Tudod, hogy nagy valószínűséggel szed valami szart?
-Előbb tudtam, mint te.
-Segíthetnél neki leállni, Louis, ne most kezdj makacskodni, csak hívd el megint valahová és viselkedj magadhoz képest normálisan, ne ez a világfájdalom legyen a fejeden. Az nem túl vonzó.
-Nem, és nem miattad nem fogom. Belefáradtam és nem is esett túl jól, hogy akármit csináltam sose értékelte. Harry, ő nem engem szeret, hiába erőlködök, ha nem akarja. Már nem is akarok igazán erőlködni, belefáradtam ebbe, perpillanat az a legnagyobb gondom, hogy Lottie haragszik rám.
-Most akarod feladni?
-Most.-vontam meg a vállam.-Előbb kellett volna, sőt...
-Idióta vagy.-rázta a fejét.

-Egyetértek. Sosem kellett volna belemennem ebbe, ha akkor nem vagyok részeg vagy van egy kis eszem Eleanor még itt lenne velem.
-De nincs, viszont van valaki akinek szüksége van rád.
-Nem rám van szüksége, sokkal inkább rád. Hagyjuk ezt, nem, engem már nem érdekel.-ráztam meg a fejem és megittam az utolsó korty kávét is. Sokkal könnyebb volt kimondani, mint hittem, viszont fájt. Tudtam, hogy jól döntöttem, ezzel megkímélem saját magam a szenvedéstől, talán majd szép lassan rendbe jön minden, biztos nem olyan rossz szinglinek lenni. Majd elmegyek csajozni Niall-vel.
-Mégsem vagy annyira kitartó, mint hittem.-tápászkodott fel.-Délután próbálnunk kell, remélem tudsz róla.
-Jó.-vontam meg a vállam.-Maradsz?
-Nem.-rázta a fejét.-Nem hiába kértem szünetet Hayley-től, de ahhoz képest, hogy rendbe akarok hozni mindent magamban, egyre inkább kezdek összezavarodni.
-Ezzel nem kell foglalkoznod, Haz. Az én dolgom, nézd, ő sem veszít semmit, ez nem olyan, mintha elutasítanám.
-Biztos igazad van.-bólintott.-Majd találkozunk.
Bólintottam, csendben figyeltem, amint bemegy elköszönni Zayn-től, majd a cipőjét magára rángatva intett egyet és szó nélkül kilépett az ajtón. Jó dolog, hogy megjött az esze és tudott bocsánatot kérni, de ez tényleg nem az ő dolga, Alexis valószínűleg csak örülni fog neki, hogy békén hagyom.