Epilógus - Last First Kiss

Sziasztok! :)

Hát, eljött a kedd. Az utolsó kedd, amikor új résszel jelentkezem. Még nem mondok/írok beszédet, azt majd pénteken/szombaton megkapjátok, viszont én most is szeretnék megköszönni nektek mindent. Talán van köztetek olyan, aki az elejétől fogva velem van, olvasta az Elloptad a szívemet és a My Best Friend Harry Styles, or not?-ot is, és talán velem van a Secret, Which Changed My Life című jelenleg futó blogomon. Én remélem, hogy vannak olyan hű olvasóim, akik még itt vannak, és remélem, hogy olyanok is vannak, akiknek fogalmuk sincs a másik 3 történetről. Mindenkinek köszönöm, hogy velem van, több, mint 1 éve vagyok jelen Nessaként a bloggerben, de köszönöm annak is, aki tegnap találta meg az oldalam/oldalaim, és annak is, aki végig velem volt. Tudom, hogy másabb volt ez a történet mint a többi, de én szerettem minden szavát írni, és remélem, hogy ti pedig szerettétek olvasni, és az epilógust is szeretni fogjátok. 

Kérek mindenkit, hogy ha nem nagy gond akkor írjon pár szót megjegyzésben, szeretném tudni, hogy ti mit gondoltok a blogomról.

Hétvégén jövök egy kis összefoglalóval! :)

Szeretlek titeket! Nessa. xx

U.i:  A fent említett blogokat megtaláljátok, ha a nevemre kattintotok vagy bal oldalt a "Blogjaim" modulnál. 

U.i. 2: Ezután sem ragadok le 1 futó blognál, novemberben indul a következő. :) 

~Alexis Elwood~

Elhangzott a mondat - kérem kapcsolják be a biztonsági öveiket, a gép hamarosan megkezdi a felszállást - én bekapcsolás helyett felugrottam George mellől, és az ajtóhoz rohantam. Már becsukták, egy magas, vékony fiú állt mellette hülye ruhában, valószínűleg ő az egyik stewardess. 
-Kisasszony, kérem üljön le!-ragadta meg a kezem.

-Nem.-ráztam hevesen a fejem, most először próbáltam meg egy idegennel udvariasan viselkedni.-Kérem, nyissa ki az ajtót, muszáj leszállnom! Értse meg, valamit nagyon elrontottam és muszáj itt maradnom!

-Alexis.-lépett mögém George.-Gyere, ülj vissza, hagyd Harry-t.

-Nem Harry!-néztem rá.-Kérem, értsen meg!-toporzékoltam.

-Hölgyem, már nem lehet, mindjárt felszállunk.

-Engedje le.-húzta elő a pénztárcáját George.

Amint meglátta a bankjegyeket felsóhajtott, és egy szőke lányhoz lépett, hamarosan a repülő leállt, a csomagjaim már nem tudtam volna elhozni de nekem nem is lett volna rá szükségem.

-Köszönöm!-hálálkodtam, az ajtó kinyílt és ismét ott volt a lépcső. 

A repülőgép felszállópályájára még nem jutottunk ki, felemeltem a fejem, hogy George-ra nézzek.

-Menjünk.-fogta meg a kezem.

-Te maradj.-motyogtam.-Menj haza.

-Nem hagylak itt.

-De, de igen itt hagysz.-mosolyodtam el.-Majd utánad megyek, ha még egyszer elrontom.

-Alexis...

-Menj haza.-öleltem át.-Köszönöm.

Átölelt, zavart köhögéseket hallottam, többen minket szidtak, de voltak megható sóhajtások is. Nem érdekelt.

-Mi lesz a cuccaiddal?

-Hazaviszed? Nincs szükségem rájuk. Lehet, hogy a következővel már megyek utánad.-sóhajtottam.

-Nem tudom, hogy itt hagyjalak-e.

-Muszáj lesz, van ott hátrébb egy zsémbes öreg nyanya, ha nem megyek le 20 másodpercen belül, szerintem elver valamelyikünket a táskájával.

-Hívj fel később.-szorított magához.

-Szeretlek.-suttogtam.

-Hölgyem, igyekezzen már.-szólt rám egy középkorú nő.

-Fogja be a száját, a húgommal beszél.-szólt rá élesen George. Kuncogva néztem rá.

-Ezek a mai fiatalok...

-Én is szeretlek.-mosolygott rám.-Na, menj! 

Fogtam a hátizsákom és anélkül, hogy hátrafordultam volna elindultam lefelé a lépcsőn. Amint a talpam a földet érintette megfordultam, az ajtó becsukódott és engem félretolva elkezdték elhúzni a lépcsőt, futásnak eredtem. Nem tudtam, hogyan jutok el London leggazdagabb részébe a Heathrow repülőtérről. Cikkcakkban átrohantam az emberek közt, átfurakodtam köztük és kijutottam az utcára. Az első nap itt mindenkit és mindent utáltam, hideg volt, az emberek kényesnek és bunkónak tűntek, most hidegen hagyott minden, rohantam, nem törődtem azzal, hogy kinek megyek neki vagy lépek rá a lábára. Elértem egy éppen begördülő taxit, melyből egy öreg nő szállt ki.

Szem forgatva, enyhén remegő ajkakkal vártam, hogy a járókeretével kikászálódjon a kocsiból, plusz pont nekem, mert legalább nem szóltam oda neki, hogy 'Siessen már mama'.

Alig lépett el, beugrottam a kocsiba, hallottam valami motyogást, de pont nem érdekelt. Becsaptam az ajtót és elhadartam a címet, ahogy elindultunk a torkom elszorult és hirtelen azt kívántam, bárcsak inkább Geogre is jött volna velem vagy megakadályozta volna, hogy leszálljak. Nem csinálhattam vissza, vagyis de, viszont akartam is, meg nem is ezt az egészet. Annyi dolgom lett volna, hogy szólok a taxisnak, hogy álljon meg, de nem tettem. A városban kialakult dugó miatt lassan araszoltunk, nem bírtam, így pénzt nyomtam a taxis elé és kiugrottam a kocsiból, dudáló autók közt rohantam fel a járdára, nagyjából behatároltam magam, majd futásnak eredtem az általam jónak vélt irányba. Nem tudtam, hogy valóban jó irányba megyek-e, de nem érdekelt, egyszerűen csak látni akartam őt. Nem voltam túl messze, a város közepétől tudtam, hogyan juthatok apám házához, onnan pedig simán eltalálok Louis házához, nem ügy. A fejembe éles fájdalom hasított, de nem álltam meg, csak futottam. Az oldalam szúrni kezdett, végigszaladtam az utcánkon anélkül, hogy a házra pillantottam volna, jobbra fordultam, majd balra, aztán egyenesen és végül ismét jobbra. Már alkonyodott, és én rohantam, valószínűleg ezért nem vettem észre a felém közeledő autót, a szemeim először tágra nyíltak, leblokkoltam az út közepén, az autó pedig éles fékcsikorgással megállt, anélkül, hogy elütött volna. Döbbenten álltam, lassan kezdtem felfogni, hogy néhány másodpercen múlt az életem, már nem először. A sofőr kiszállt, a szemem sarkából láttam, hogy hadonászik, közben kiabált velem, a hangra felkaptam a fejem, nem hittem el, hogy ő az. Még nem vett észre engem, a fejét fogva hadart, a kezem elindult felé és megérintettem az arcát, makacsul összezárta az ajkát és ijedtségtől, dühtől lángoló kék szemekkel nézett rám, arcáról egy pillanat alatt szinte leolvadt a harag és a helyébe döbbenet költözött. 
-Alexis?-motyogta.
Közelebb húzódtam hozzá, lábujjhegyre álltam, éreztem, ahogy élesen beszívja a levegőt, majd előrehajoltam és megcsókoltam. Egy pillanatra mindketten ledermedtünk, majd visszaestem a talpamra és ő körém fonta mindkét karját, a szívem talán most először lódult meg igazán a mellkasomban, az utcán álltunk, az utcán álltam Louis Tomlinson karjai közt és csókolóztam vele. Tudtam, hogy jól döntöttem. 
Homlokát az enyémnek döntötte, ajka elszakadt tőlem és néhány másodpercig lehunyta a szemeit, amikor kinyitotta nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék neki, és ő is zavartan pislogott.
-Mit keresel itt?-kérdezte halkan.
Körbepillantottam, ő is azt tette, néhányan minket bámultak, bátortalanul megkerestem a kezét és összefontam az ujjainkat.
-Menjünk innen.-motyogta.
-Már úgy is késő.-vontam meg a vállam.-Nem mentem el.
-Miért? 
Nem akartam, hogy ezt kérdezze, nem tudtam volna válaszolni rá, így nem is tettem. Zavartan sütöttem le a tekintetem, furcsa volt érezni a karjait a derekam körül, sosem tartott így senki.
-Voltam nálatok.-nyelt nagyot.-Apukád azt mondta, 2 órája elment a repülőd.
-Elment, de én nem ültem rajta, vagyis az elején igen de aztán leszálltam, mert...-kezdtem hadarni, de félbeszakított.
-Leszálltál?
-Nem, Louis.-forgattam a szemeim.-Most is épp a repülőn ülök, valószínűleg van valami baja az agyadnak, hogy engem itt látsz.
Elmosolyodott, már megszokhatta tőlem ezt.
-Hol a csomagod?
-Úton Los Angeles felé.
-Nem értelek.-nevetett, közben a fejét jobbra-balra ingatta.-Hazamehettél volna, de leszálltál, valószínűleg akkor amikor már nem hozhattad le a cuccaid?
-Úgy tűnik.-mosolyodtam el.
-Őrült vagy.
-Tudom.-vontam meg a vállam.-Sosem állítottam az ellenkezőjét. 
-Alex.-motyogta.-Tényleg nem értelek. Miért vagy itt?
-Mert felszállás előtt rájöttem, mekkora idióta vagyok. Bocsánatot akartam kérni mindenért. Azt hittem nem szeretlek, végig azt akartam, hogy Harry észrevegyen, hozzád is azért mentem oda, hogy féltékennyé tegyem. De nem tudtam, hogy ez lesz.-tártam szét értetlenül a kezeim.-Még mindig félek tőled.
-Félsz tőlem?-nyíltak nagyobbra a szemei, arcomat a kezei közé fogta és a szemembe nézett.
-Félreérted.-harapdáltam idegesen az ajkam.-Én attól félek, hogy veled legyek.
-Sajnálom, hogy kiabáltam.
Értetlenül néztem rá, nem igazán értettem, hogy jön ez ahhoz, amit mondtam neki. Mutatóujjával az állam alá nyúlt és megemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. Előrehulló sötét, hullámos tincseim kisöpörte az arcomból és közelebb hajolt.
-Sosem bántanálak.-suttogott. És én hittem neki.
Először csak az arcom csókolta meg, majd ajkait bátortalanul a számra nyomta, életemben először csimpaszkodtam azért egy fiúba, mert a lábaim megroggyantak alattam és tartania kellett. Ez volt az első igazi csókom.

~*~*~*~

Rózsaszín szandálom talpa miatt minden lépésem egy hülye hang kísérte, a bőröndömet húztam magam után, fehér, csipkés ruhám minden lépésemnél megmozdult, a hangok gyakoribbakká váltak, miközben gyorsítottam a lépteim a folyosón. Még pár lépés választott el attól, hogy hosszú idő után kilépjek azon a bizonyos ajtón, és remélhetőleg soha többé ne lépjek be rajta. 

Magamtól jöttem ide, és most fél év után teljesen tisztán és egészségesen léphetek ki rajta, Louis rávilágított arra, hogy a szekrényemben rejtegetett bogyókat már nem csak akkor vettem be, amikor rossz kedvem volt, hanem szinte mindig, és már nem csak bogyókat, függő lettem. Előtte nem tudtam titkolni, egy házban éltünk és bár nem kutakodott a dolgaim közt, nehéz lett volna anélkül tovább folytatni, hogy észrevette volna. Néhány hét után, közös megegyezéssel eljöttem ide, egy féléves rehabilitációra, vagy nem is tudom mi ez. A lényeg az, hogy itt sikerült leállnom, és most, fél év után újra láthatom. 

Úgy érzem teljesen más ember lettem, ezt talán az öltözködésem és az új külsőm mutatja a legjobban, mocskos tornacipő helyett rózsaszín, pántos szandál, szűk nadrág és valami kinyúlt zenekaros póló helyett fehér, csipkés ruha és apró, rózsaszín mellény, a hajam hosszú tincsek helyett, most körülbelül az államig ér. Szeretem. 

Louis most fog először így látni.

-Viszlát!-intettem sugárzó mosollyal. Korábban már elbúcsúztam mindenkitől, már nem kellett senkihez sem odamennem ölelkezni, kilöktem az ajtót. 

A napszemüvegem az orromra tettem, kíváncsian tekintettem körbe, majd a szemem megakadt a parkolóban egy fekete autón, aminek nekidőlt egy felzselézett, barna hajú fiú. Idiótán álltam és néztem őt, hosszas bámulás után rájöttem, hogy valóban az a srác áll ott, akitől pontosan 6 hónapja, ugyanott búcsúztam el. Haját most nem fésülte a homlokába, fekete, mintás pólót viselt sötét farmernadrággal, zavartan pislantott körbe, akkor tudatosult bennem igazán, hogy tényleg ő az, amikor kék tekintete megakadt rajtam, ajkai pedig résnyire nyíltak a döbbenettől. Nem hiszem, hogy azonnal rájött kit lát. Ha egyetlen percre is azt hittem, hogy nem fog itt állni és várni rám, az most mind szertefoszlott.

A napszemüvegem a fejemre toltam, száját összezárta és mosolyra húzta, a bőröndöm kicsúszott a kezemből és a lábaim maguktól indultak meg felé. A talpam csattogott, átszeltem kettőnk közt a távolságot és szinte ráugrottam, kezei a derekamra csúsztak és szorosan ölelt magához, arcát rövid tincseim közé fúrta, fejemet a vállára hajtottam és mélyen magamba szívtam az illatát. Könnyek lepték el a szemem, nagy levegőt vett és felemelte a fejét, a szemembe nézett, büszkén mért végig és ujjai közé vette az egyik rövid tincsem. Attól, ahogy rám nézett gyönyörűnek és szerencsésnek éreztem magam, ha gyönyörű nem is, de szerencsés voltam.

-Hová lett?-célzott a hajamra. A hangjára megborzongtam, annyira régen hallottam már.

-Elhagytam.-szólaltam meg halkan. 

-Tetszik.-mosolygott.

Nem tett megjegyzéseket a ruhámra, kezét a derekamon pihentette és néha letekintett rám, mosolyogva mért végig, nagy levegőt vettem és bizonytalanul pislogtam rá. Nem tudtam, mi járhat most a fejében, csak mosolygott, majd vállai hirtelen leesetek és az arcomhoz hajolt.

-Hiányoztál, Gyönyörűm.

A hajamba túrt, karjaim a nyaka köré fontam és feszülten vártam, hogy megcsókoljon. Ajka az enyémhez ért, bátortalanul pusziltam meg a száját, orrát az enyémhez dörgölte és egy pillanatra elhúzódott. Nevetve pillantott a tőlünk odébb heverő bőröndömre, majd megcsókolt, úgy, ahogy szerintem még egyetlen lányt sem csókoltak meg. Abban a pillanatban elengedtem a múltat, elengedtem minden rosszat és egy új emberként csókoltam vissza Louis-t.
-Hé!-hallottam egy ismerős hangot, Louis zavartan rebbent el tőlem, mosolyogva engedett el és lépett hátrébb, tökéletes rálátásom nyílt a közeledő fiúkra, köztük a kalimpáló, kiabáló Harry-re.
-Ki a barátnőd, Louis?-viccelődött, majd szaladni kezdett és felkapva engem megpörgetett a levegőben.
Döbbenten néztem rá, majd kitört belőlem a nevetés. 
-Szóval, Lexi...
-Nincs Lexi!-csaptam gyengéden Louis vállára. 
-Oké.-nevetett, és átkarolta a vállam.-Szóval, szerintem most már itt van az ideje, hogy megismerd a barátaim, mármint, tudom, hogy már találkoztatok de ez most más.
Félve pislogtam, a rám félve pislogó fiúkra, azt tudtam, hogy korábban Zayn nem igazán kedvelt engem, viszont a többiek semlegesek voltak, Niall azt hiszem egyszer megölelt, de egyikőjükkel sem beszélgettem még.
-Milyen egér szabadult rá a hajadra?-nyúlt Harry a hajamhoz, mit sem törődve azzal, hogy Louis épp megpróbálna bemutatni a többieknek. A kezére csaptam, Louis a derekamra tette az egyik kezét és gyengéden magához vont. Szerettem volna kicsit kettesben maradni vele, rengeteg mesélni valóm volt az elmúlt hónapokról, de még tudtam várni, hónapokat vártam, pár óra már nem készít ki. 
-Szia, Niall vagyok.-ugrott elém a szöszi srác, és átölelt. Kedvesen megszorongatott, majd puszit nyomott az arcomra és aranyosan csillogó szemeit végigvezette rajtam, majd kedvesen elmosolyodott.
-Liam Payne.-mutatkozott be kissé hivatalosan, mosolyogva pislogtam rá, ő is átölelt, kevésbé játékosan, mint Niall, de kedvesen.
Meg akartam szólalni, hogy én is bemutatkozzak, de akkor megállt előttem Zayn. A kezdeti lelkesedésem és bátorságom elszállt, félve néztem rá, egészen addig, amíg ő is mosolyogni nem kezdett.
-Na, végre.-bökte ki, majd bátortalanul elém lépett és miközben a kezét nyújtotta Louis felé, átölelt engem is.
Akartam neki mondani valamit arról, hogy köszönöm, hogy pátyolgatta Louis-t miattam és nem hagyta, hogy ő hülyeséget csináljon, de csak zavart mosolygásra futotta, miközben átölelt. 
-Már csak én maradtam.-tárta szét a karját Harry.-Örülök, hogy Louis ilyen helyes barátnőt talált magának. Harry Styles vagyok.-nyújtotta felém a jobb kezét.
Sóhajtás szakadt fel belőlem, mosolyogva néztem a zöld szemekbe, majd előrenyújtottam én is a kezem és hagytam, hogy magához húzzon. 
-Alexis Elwood.

~Louis Tomlinson~

Rengeteget beszélt, és én csendben hallgattam, csak akkor szólaltam meg, amikor kérdezett valamit, vagy éppen elfúlt a hangja és vigasztalásra szorult. Távolinak tűnt az, amikor kölcsönösen szenvedtünk egymás miatt, mégis olyan volt, mintha csak tegnap történt volna, mert miután tisztázódtak köztünk a dolgok és végre igennel válaszolt a kérdésemre, szinte azonnal el kellett engednem, de jól döntöttem, tudtam, hogy ezek után minden rendben lesz. 

A mellkasomon pihent, rövid, rózsaszín hálóinge felcsúszott a combján, óvatosan lesimogattam, majd felhúztam rajta a takarót. Mióta a barátnőm, nem voltunk együtt úgy, én pedig türelmesen várok rá, aznap mindent újrakezdtünk. Furcsa volt, hogy korábban a hosszú haja beterítette a mellkasom, most pedig éppen csak néhány centiméterre terült el. Teljesen más volt, nem csak a külseje és stílusa változott meg, hanem belülről is más lett, vidámabb, barátságosabb, nyitottabb mindenre. Valósággal letaglózott, amikor kilépett azon az ajtón, szégyen vagy nem, először nem ismertem rá, aztán itthon tovább fokozta ezt, mert folyamatosan beszélt, néha csak úgy hozzám ért és cicásan közelebb bújt. Korábban sosem tett volna ilyet. Olyan csókok csattantak el kettőnk közt, amikről talán még álmodni sem mertem, végre olyanná vált, amilyennek egy normális 18 éves lánynak lennie kell, bár én előtte is szerettem, nem zavart volna, ha megmarad olyannak, amilyen volt. Mert az is ő volt, és ez a lány is, és én őt szeretem. Ha most valaki olyan megpillantaná, aki nem tudja, hogy ki ő, szerintem nem gondolná, hogy ez a lány mennyi mindenen ment keresztül. Most már tudok mindenről, és teljesen biztos vagyok benne, hogy teszek róla, többé senki ne bántsa őt. Lejjebb csúsztam hozzá, karjaim köré fontam és az arcom a rövid tincsek közé fúrtam, mozgolódni kezdett, majd egyik keze felcsúszott a hátamon, akaratlanul is felsóhajtottam, apró csókot nyomtam a szája sarkába, csodáltam és tiszteltem őt. Volt egy közös, zűrös időszakunk, aztán újra megtaláltuk önmagunkat, ezúttal egymás mellett. Ő más, mint Eleanor, de a mai napig hiszem, hogy annak a kapcsolatnak másképp kellett volna véget érni, viszont már tudtam tisztázni Eleanor-val. Ha lehet azt mondani, minden rendben köztünk.

Végigsimítottam a derekán, lustán felemelte a fejét, szemeit résnyire nyitotta és mielőtt megszólalhattam volna ajkát az enyémhez nyomta, gyengéden csókoltuk meg egymást, testével hozzám simult, majd kuncogva fúrta arcát a nyakamba.

-Szeretlek.-motyogta alig hallhatóan. Most először mondta ezt, nem vártam el tőle, annak ellenére sem, hogy én már többször is kimondtam.

Sokat jelentett, a füléhez hajolva, csak neki suttogtam el ugyanezt a szót, puszit nyomtam a homlokára, keze megkereste az enyém és ujjaink összefonódtak a takaró alatt, hittem benne, hogy ezentúl tényleg minden a legnagyobb rendben lesz. Ami talán a legnagyobb meglepetés, szeptemberben egyetemre megy, pszichológiát fog tanulni nem máshol, mint itt Londonban, mellettem.

 ~VÉGE~

A történetet teljes mértékben ez a dal ihlette: