40.rész Ne menj oda...

Sziasztok! :)
Mivel ez a 40. rész, úgy gondoltam írok egy kicsit a folytatással kapcsolatban. Még most sem tudom, hogy összesen hány részes lesz ez a blogom, talán 50, talán 55, fogalmam sincs, de ígérem, időben értesülni fogtok róla, hogyha az utolsó részek következnek. :)

Nessa. xx

~*Louis Tomlinson*~

Az ágyon fekve, eléggé kábán, nem túl tiszta gondolatokkal azon gondolkoztam, hogyan jutottam el idáig. Merthogy ennél lejjebb már nincs, az teljesen biztos. A ház előtt paparazzik ácsorogtak, gondolom követtek ide Alex-től, arra vártak, mikor rontok el valamit ismét, hogy aztán hetekig pocskondiázzanak. Elképesztő, hogy egy hibából mennyi lesz rövid idő alatt, és miért? Meggondolatlanságból! De az vesse rám az első követ, aki még nem hibázott. Lehet, hogy nem ekkorát, de hibázunk, az emberek hibáznak, nem? Azért, hogy tanuljanak belőle. Az Istenért! Nekem miért kellett ekkorát?! Egyáltalán miért foglalkozik mindenki a magánéletemmel? 

Felemeltem az üveget az ágy mellől, a számhoz emeltem, de mivel fekvő helyzetben voltam a szám helyett a nyakamra és a mellkasomra zúdult az alkohol. Fasza, kárba ment. Kábán, kissé szédelegve ültem fel, kibújtam a nedves pólómból, majd nagyot kortyoltam az üvegből, az államon lecsorgott néhány csepp, de nem törődtem vele. Vennem kell még egy házat, amiről senki sem fog tudni csak én, ott majd békén hagynak, oda elmenekülhetek anélkül, hogy bárki is megzavarna. Elegem van. Minden ismert embernek eljön az a pont egyszer, amikor besokall és azt kívánja, bárcsak senki nem tudná a nevét, bárcsak átlagos lehetne. Nem létezik, hogy nekem ilyen hamar jött el ez a pont. 2 évvel ezelőtt még normális életet éltem otthon, a családommal, csak magamnak és anyunak énekeltem, most meg már nincsenek itt sem ők, sem a régi életem. Tudom, hogy ez volt az álmom, ezt akartam, és jobbat kaptam mint reméltem, hiszen az álmomat 4 baráttal az oldalamon válthattam valóra, de miért ilyen nehéz? Miért nem hagynak békén? 

Kínomban, cseppet sem férfiasan bőgni kezdtem, pedig ez nem megoldás semmire, ettől nem lesz jobb. Akkora egy balfasz vagyok, tönkretettem mindent, Alexis életét is felforgattam, Eleanor kiborult miattam és Harry haragszik rám, rajongók millió csalódtak bennem. Nem akarok Louis Tomlinson lenni, a One Direction híres énekese, rajongók álma, példakép, nem, én csak Louis akarok lenni... Louis, akinek nem kell mindent úgy csinálnia, hogy az jó legyen, Louis, akinek max az anyukája parancsolhat meg bármit is, és nem idegen emberek, akik menedzsmentnek hívják magukat, Louis, aki hibázik, megbánja és kiborul, akinek nem követik nyomon minden lépését kamerákkal, nem villognak a pofájába és nem forgatják ki a szavait. Gyűlölöm, hogy a kíváncsi újságírók és paparazzik mindenről tudni akarnak, követnek csak azért, hogy ha hibázok, akkor azt elsőként osszák meg a nagyvilággal, legszívesebben elküldeném őket a pokolba, de nem tehetem, mert azzal nem mutatnék jó példát. Mindenki menjen a picsába! 

Csendes, magamba szálló dühöngésemből a csengő hangja zökkentett ki, először nem akartam kinyitni, az ajtó zárva van, bejönni nem tud, majd elmegy. A kíváncsiságom viszont úrrá lett rajtam, hátha Eleanor az, hátha kíváncsi arra, hogy most mit érzek, hátha ad egy utolsó esélyt, ha kint marad megeszik a paparazzók, vagy bántódása esik, a nagy dulakodásban meglökik vagy megütik. Felpattantam, a hirtelen mozdulattól és a piától elszédültem, megtántorodtam és neki estem az asztalnak, nem borítottam fel, csak a sarka fúródott a derekamba. Szitkozódva löktem el magam tőle, megdörzsöltem a fájó pontot, majd a kezembe vettem a helyes kis üveget, ami még félig volt és kibotladoztam a szobából. Legmélyebben tudtam, hogy nem Eleanor az, ő nem az a típus, aki eljön bocsánatot kérni, amikor nem is ő hibázott, ő nem bocsájtja meg amit tettem, bármennyire is bánom. Én mégis reménykedtem, mert a remény hal meg utoljára. Meg amúgy is, egy hozzám hasonló, idióta, elkeseredett gyökérnek már amúgy sem maradt más, csak ez az egy.

Hangokat hallottam az ajtó elől, a csengő folyamatosan szólt, de még úgy is hallottam a kérdéseket, bár nem értettem. A magánhangzók egymásba olvadtak, több kérdés hangzott el egyszerre, és egyet sem lehetett hallani értelmesen, még egy olyan embernek sem, akit nap mint nap bombáznak ilyen érthetetlen dolgokkal. Kinyitottam az ajtót, és a reményem abban a pillanatban meghalt, hogy Eleanor helyett Zayn ácsorgott feldúltan az ajtóban, vakuk villantak, kérdések záporoztak felém.

-Louis! Louis! Mi a... ki az... igaz, hogy... Eleanor... Harry...

A kezemet a fülemre tapasztottam, nem értettem egyik kérdést sem tisztán, és amúgy sem akartam válaszolni semmire, azt akartam, hogy örökké eltűnjenek és békén hagyjanak. Fájt a fejem a zajtól és a fényektől, szédülni kezdtem és hányingerem lett.

-Takarodjanak innen a picsába!-kapta el a vállam Zayn, és belökdösött maga előtt, az ajtót hangosan bevágta maga után, a hangok viszont nem szűntek meg teljesen, csak tompította.-A rohadt életbe, Louis!-kapta ki a kezemből az üveget, nem kiabált, a beszéde fojtott volt, nem akarta, hogy hallják kint.

-Miért vagy itt?-bámulta rá értetlenül.

A gyomrom háborgott, a tarkóm és a homlokom erősen szorított, azt hittem perceken belül felrobban a fejem. Mielőtt válaszolhatott volna elrohantam a legközelebbi fürdőszobába és kiadtam magamból a mai megevett semmit és az elfogyasztott rengeteg alkoholt. Lehúztam a vécét, a gyomrom még mindig kavargott és kivert a víz, de valamelyest megkönnyebbültem. Az üveget még mindig erősen szorítottam, letettem a kőre és a mosdókagylóhoz léptem, Megmostam az arcom hideg vízzel, majd fogat mostam és perceken át bámultam a tükörben a saját, ramaty állapotban lévő profilom. A hajam csapzott volt és kócos, a szemeim vörösek és sötét karikák húzódtak alatta, az ajkam igazodott a most sápadt bőrömhöz, és szinte fehér volt. Úgy néztem ki, mint egy vízihulla, nem épp bizalomgerjesztő. Az üveget felvettem és kivonszoltam magam a helységből, Zayn-t a konyhában találtam, levetődtem az egyik székre és az arcomat a tenyerembe ejtettem.

-Ezt mindet te ittad meg?-bökött csendesen a konyhapulton sorakozó üvegekre. 2 doboz sor, egy üres üveg vodka és mellette egy fél üveg Fanta, a kezemben pedig egy félig üres Jack Daniel's.

-Nem, megitattam a szekrényemben lapuló mumussal.-ironizáltam. 

-A kurva életbe Louis! Szerencse, hogy kihánytad, különben most berángatnálak gyomormosásra! 

-Tedd meg, legalább majd lesz miről pletykálni.-legyintette.-Milyen jó szalagcím lenne: Louis Tomlinson-t saját bandatársa vitte alkoholmérgezés miatt kórházba.

-Fejezd már be!-ripakodott rám.-Ez nem róluk szól, még csak nem is tartozik rájuk. Rajtatok kívül senkire sem tartozik! Mit foglalkozol te ezekkel?!

-Nehéz nem foglalkozni velük, amikor a házam előtt tartanak osztálytalálkozót.

-Ne akard, hogy pofán basszalak!-fenyegetőzött.

-Csináld!-néztem a szemébe, és abban a pillanatban a tenyere hatalmasat csattant az arcomon. Nem viccelt. Én sem.-Egészségedre! Még Harry is lóg néhány ilyennel.-sóhajtottam, és megdörzsöltem az égő felét az arcomnak.

-Jó, hogy szólsz, én is lógok neki néhánnyal.-néz rám szúrósan.-Mikor lettél te ilyen? Hol van az őrült, komolytalan haverom?

Megvontam a vállam, magában dühöngve feltépte a hűtőajtót és kivett egy üveg kólát, miután töltött mindkettőnknek leült velem szemben és percekig csak nézte a sötét folyadékot. Az ujjaim a hűs pohárra szorítottam, majd közelebb húztam magamhoz az üveget és a homlokomat nekidöntöttem, kellemesen hideg volt, és jól esett a forró homlokomnak a hűsítés. Belekortyoltam az italba, mely végigszántotta a nyelőcsövem és belülről is lehűtött, olyan fáradt voltam, mint még soha.

-Mi történt?-nézett rám.

-Tönkretettem még egy lány életét.-röhögtem fel kínomban.-Ezen kívül? Semmi.

-Hidd el Louis, annak a lánynak előtted sem lehetett túl kellemes élete.

-Ezt vigasztalásnak szántad? Mert elég gyenge...

-Nem, de csak rá kell nézned, én nem ismerem, de amikor Harry felhozta hozzánk akkor hallottam hogy beszél. Egy lány nem beszél így, nem egy olyan lány akinél minden rendben van. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy akkor is ott voltam, amikor először találkoztak. Tudod miért van itt Londonban? Ő maga mondta, hogy az anyja küldte ide a botrányos viselkedése, bulik és szex miatt.

Ezt nem igazán tudtam, de nem is ez érdekelt. Holnap akkor is miattam fognak kötekedni vele, mert ilyenek a középiskolában, ott is mindenki beleüti az orrát a másik dolgába, kiszúrnak egyet akit lehet bántani miközben nem tudnak róla semmit. Bárcsak engedné, hogy segítsek. Tudom, hogy hülye ötlet amit mondtam neki, de nem azért mondtam, hogy én jobb színben tüntessem fel magam, azt akarom, hogy őt ne ítéljék el annyira, inkább engem, mint őt, hisz nekem volt barátnőm a ,,viszonyunk" alatt. És nem csak ezért akarom... szeretem, annak ellenére, hogy Eleanor-t is szeretem és most bánom, hogy ezt tettem. Bánom, mert mocskos és aljas volt az egész, hogy nem volt köztünk más, csak néhány szép óra, mert ez az egész nem úgy alakult ki köztünk, ahogy kellett volna, mert végigkísérte az önmarcangolás, a bűntudat és a kiderüléstől való félelem. De én belé szerettem, mert néhányszor megmutatta nekem azt az oldalát, amit szerintem nem sokan ismernek, a flegmaságon és nemtörődömségen túl van egy végtelenül kedves és aranyos énje. Elfogadnám mindennel együtt, főleg most, hogy már tudom, az emberek gyakran hibáznak nagyokat, elfogadnám őt az összes hibájával, mert ez a lényege a szerelemnek. Eleanor nem fog megbocsájtani, megalázkodhatok előtte, aludnék az ajtója előtt és zaklatnám telefonon, de nem érnék el vele semmit, fordított esetben engem sem érdekelne, ez egy megbocsájthatatlan hiba. Legyen akármilyen jószívű, ezúttal nem esik meg rajtam a szíve. Itt nem érvényes a ,,mindenkinek jár még egy utolsó esély" mondat, talán az első után, amikor nem voltam magamnál még élt volna, így már nem. Csak tudnám mit kellene csinálnom, bárcsak a szemébe nézhetnék és úgy mondhatnám el, mennyire sajnálom, hogy tudjam, legalább ezt megtettem. Talán ez sikerül...

-Mit csinálsz?-kérdezte Zayn. Egészen elfeledkeztem róla, hogy ő is itt van.

-Felhívom.-motyogtam, és elővettem a zsebemből a telefonom.

-Kit?

-Eleanort...

-Louis, ez nem jó ötlet!

-Nem érdekel.-vontam meg a vállam.-Sok dolgot csináltam már, ami nem volt jó ötlet, most csak meg akarom kérni, hogy még utoljára hadd lássam és bocsánatot kérhessek, megköszönjek mindent.

-Lou...

-Most maradj csendben.-hunytam le a szemeim, és fáradtan hallgattam, ahogyan búg a telefon. Azt reméltem felveszi, és addig megtehettem, ameddig búgott a fülembe az a kis hang, ami jelezte, hogy ha akarja akkor felveheti, megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor kattanást hallottam és megszűnt a búgás.A várt hang helyett viszont teljesen mást hallottam, egy mély, rekedtes hangot.

-Van képed felhívni őt?-sóhajtott bosszúsan. A hangjából csak úgy sütött a visszafojtott indulat.

-Harry?-nyíltak ki a szemeim.

-Hagyd őt békén, Louis! Nem kíváncsi rád, jól érzi magát velem.

-Add ide, kérlek!.-nyeltem nagyot.

-Nem. Nem akar beszélni veled.

-Harry, légyszíves add oda neki azt a kurva telefont! 

-Mondom nem! És ha nem akarsz megismerkedni az öklömmel akkor fogadd meg amit mondtam és ne hívogasd, máskülönben leszarom, hogy a haverom vagy és esküszöm péppé verlek!

-Leszarom, nem érdekel mit csinálsz, csak add oda neki.

-Mit akarsz?

-Annyit kértem, hogy add oda, ne kérdezősködj, csak tedd meg. Kérlek, Hazza!

-Ne hívj így!-morgott ellenszenvesen.-Nem adom oda, amíg nem tudom, hogy mit akarsz tőle.

-Amikor elárulod, hogy neked mi közöd van ehhez az egészhez, akkor majd én is elmondom!-csattantam fel idegesen.-Mert ahhoz te is kibaszottul értesz, hogy mindenbe belepofázz és okoskodj!

-Több közöm van hozzá, mint neked! Én mutattam be neked Eleanor-t, mert ő az én barátom volt, én ismerkedtem meg először Alexis-vel és annak ellenére, hogy én is csúnyán kihasználtam, barátok voltunk. Te csak azután jöttél, hogy engem nem kaphatott meg! Tudod mennyire szar érzés az nekem, hogy valamilyen szinten én tehetek róla, hogy ezt csináltad? Ha nem akarom bemutatni neked akkor most boldogok lennétek Eleanor-val!-fúlt el a hangja.

-Bocsánatot akarok kérni tőle.

-Nincs rá szüksége.-jelentette ki, majd megszakadt a beszélgetés.
-Rohadj meg, Styles!-sziszegtem, de már csak a telefonom és Zayn hallotta. Idegesen pattantam fel, szédültem és nehéz volt állva maradnom, de menni akartam, Harold makacskodjon csak, neki ahhoz semmi köze, hogy mi volt köztem és Eleanor között. Tud mindenről, úgy osztottuk meg egymással a titkainkat és a magánéletünk, mint egy csapat tinilány, vagy piacon tanácskozó öreg néni, de ehhez most semmi köze, ő nem dönthet Eleanor helyett, és hogy jön ő ahhoz, hogy felvegye a telefonját?
-Louis, segg részeg vagy, nem mehetsz sehova.-szólalt meg csendesen Zayn.
-Busz, taxi, lábbusz, stoppolás.-érveltem.
-Kint tolongnak az újságírók, ha testőr nélkül mész ki bajod eshet.
-Valahogy te is bejutottál.
-Harry meg fog ütni.-nyelt nagyot.-És tudom, hogy rohadtul béna, de nem fog egynél megállni.
-Nem érdekel.
-Ma délután, miután elmentetek Niall sírt. Egyikünk sem tudta lecsillapítani, te is tudod milyen, amikor kiakad. Azt hiszi örökre megharagudtatok egymásra és végül egyikőtök, netán mindketten ki fogtok lépni a bandából annak ellenére, hogy köt minket a szerződés. Nem akarom, hogy igaza legyem, de ennyire bizonytalan még semmiben sem voltam.-motyogott, és szomorúan nézett rám.-Megígértük, hogy egyetlen lány miatt sem fogunk feloszlani, ne szegjétek meg.
-Szó sem volt feloszlásról.-remegett meg a hangom.
-Ha odamész lesz, Harry nagyon dühös, meg fog ütni, balhé lesz a rajongóink közt is, mert teljesen biztos, hogy követni fognak ezek a paraziták.-célzott a kertet széttaposó társaságra.-Ha ennél is jobban összevesztek nem tudom mennyire lesz már menthető, kedden koncert és mindenki észreveszi majd, hogy rosszban vagytok. Nem lesz Larry, sem poénok és jókedv, de mi ezekből állunk össze, ha ezt csináljátok egy idő után megunnak minket és elpártolnak tőlünk attól függetlenül, hogy mi megpróbáljuk menteni a hangulatot. Minden ami veletek kapcsolatos kezd kétfelé szakadni, Harry párt meg Louis párt, én nem akarok egyikbe sem tartozni, és azt sem akarom, hogy a rajongóink kétfelé szakadjanak, Ne menj oda, majd ha mindenki lenyugodott megkeresed és beszéltek, de most te sem tudod, hogy mit akarsz. Ha odamész csak rontani fogsz a helyzeten, maradj itt, Louis. Kérlek! Miattunk...
Zayn sosem volt olyan, aki érzelmes beszédeket tart, de úgy látszik az itthon maradásom érdekében most kivételt tett, és olyanokkal próbált hatni rám, mint Niall, a banda, a barátságunk és a rajongóink. Maradtam.

~*Harry Styles*~

-Mit akart?-kérdezte Eleanor, és felhúzta a lábait.
Végül nem mentünk sehova, mert amikor egyedül hagytam, pár perc múlva a szekrényből szedtem ki, ahol a felakasztott ruhák közt összegömbölyödve siratta azt a vadbarmot.
-Beszélni veled.
Összeszorított a szájjal bólintott, nem mondta ki, de tudtam, hogy kíváncsi rá mit akart még Louis. A délután folyamán annyit már elértem eddig, hogy nem sírt folyamatosan és felvett egy farmernadrágot, Louis pólóját nem tudtam lekönyörögni róla. Rendeltünk pizzát, csináltam teát és bár nem a legjobb párosítás ez a kettő együtt, nekünk megfelelt. Hajlandó voltam lányos filmet nézni csak azért, hogy nevetni lássam. Így kötöttünk ki a nappaliban a tévé előtt, amiben a Míg a jackpot el nem választ ment Aston Kutcher főszereplésével, bevallom, nekem is tetszett egy kicsit.
Felé fordultam, a film ment tovább a tévében, amit ő meredten bámult. Megsimítottam az arcát és aggódva fürkésztem, sosem néztem rá máshogy, mint egy jó barát vagy testvér, annak ellenére, hogy gyönyörű, kedves és okos. Rám nézett, szemei megteltek könnyekkel.
-Ne sírj!-próbáltam vigasztalni.
-Miattam veszekedtek.
-Nem, nem miattad.-ráztam a fejem.-Miattunk ne aggódj!
A szemembe nézett, szomorú volt és megbántott, sajnáltam, holott azt hiszem én vagyok ebben a harcban a ,,sorstársa" bár az ő helyzete rosszabb. Az arcát fürkésztem, arra gondoltam, hogy vajon Louis hogy tudta ezt tenni vele, tökéletesen illettek egymáshoz, külső és belsőségek alapján is, mert Eleanor is tud olyan őrült lenni, mint ő. Megsimítottam az arcát, hosszú pillanatokig bámultunk egymásra, nem tudom mi történt, de amikor legközelebb ránéztem, az arca vészesen közel volt hozzám. Egy hang ott kiáltozott a fejemben, hogy ez nem helyes, teljesen nyugodt maradtam, nem szökött fel a pulzusom és a légzésem se gyorsult, az ajkára pillantottam, nem mondott semmit arra, amit tenni készülünk. Tudtam miért teszi, haragos és elkeseredett, én meg olyan végtelenül magányosnak érzem magam egy ideje, nem ellenkeztem, pedig kellett volna. Egyszerre hajoltunk közelebb egymáshoz, orrom súrolta az övét, végül ő volt az, aki először lépett. Megmerevedtem egy pillanatra, majd a vállaim megereszkedtek és a dereka köré fontam a karjaim, visszacsókoltam. Nem kellett volna, de megtettem, közben ott zakatolt a fejemben Hayley neve és az arca, majd beugrott Louis, ami miatt csak dühös lettem és közelebb nyomultam Eleanor-hoz. Bosszút akartunk mindketten, de én nem így, ilyen módon, de annyira dühös voltam, hogy nem bírtam leállni. A kezem felcsúszott a combjaihoz, ujjai a hajamba vándoroltak, ajkai gyengéden simogatták az enyém, amit igyekeztem viszonozni. Nem hallottam hangokat, mégis félbe szakított valami, illetve valaki. Egy túlzottan ismerős, remegő hang.
-Harry?
Ijedten rebbentünk szét, arca rózsaszínes árnyalatot öltött, amint tudatosult bennem, hogy mit tettünk, én is rögtön elszégyelltem magam. Felnéztem a minket bámuló szőke fiúra, mellette döbbenten ácsorgott Liam, mindketten minket néztek, bár másképp. Liam sokkosan bámult ránk, Niall szája lefelé görbült, majd olyat tett amit talán még soha, teli torokból üvölteni kezdett.
-Mindent tönkreteszek!
Kirobogott az ajtón, dühösen vágta be maga után, üres tekintettel néztem a tölgyfa ajtót.
-Menj utána.-sóhajtott Liam. Ellentmondást nem tűrve álltam fel, viszont mielőtt elindulhattam volna Eleanor megragadta a kezem. Arcán friss könnycseppek szánkáztak végig.
-Sajnálom, Harry. Nem akartam...
-Sajnálom.-sóhajtottam.-Én sem.
Tudtam hol találom meg Niall-t, a legközelebbi Nando's-hoz közeli parkban, hogy ha majd lenyugszik akkor bánatában ne kelljen sokat gyalogolnia ahhoz, hogy egy jót egyen. Kocogva indultam el, próbáltam rájönni, hogy mindez hogyan történhetett meg velem, csókolóztam az egyik legjobb lány barátommal, aki történetesen az egyik legjobb barátom exbarátnője. Én tényleg csak azért mentem oda, hogy megvigasztaljam, és esküszöm nem efféle vigasztalásra gondoltam. Hogy fogom én ezt elmondani Hayley-nek?! Mert elmondom, szeretem őt és nem fogok titkolózni előtte, ha elmondom, hogy nem akartam akkor biztosan megérti... Hagyjuk Hayley-t, most Niall a fontos, hogy értette azt, hogy mindent tönkreteszünk? Berohantam a parkba, nem törődtem a járókelőkkel, a szememmel a szőke srácot kerestem, egy eldugottabb részhez mentem, és megpillantottam őt az egyik padon. Halkan lépem oda hozzá, rászkodó válla láttán elszorult a torkom, mindannyiunk közül talán ő a legérzékenyebb a vitákra, főleg ha az köztünk robban ki. Borzasztó érzés amikor sír, hiszen ő mindig vidám, mindenben a jót látja, fel tud dobni minket a legrosszabbkor is. Lesütöttem a szemem és félve ültem le mellé.
-Niall...-kezdtem, de rögtön félbeszakított.
Szemeiből düh és csalódottság sugárzott.
-Nem érdekel, az ez nem az volt aminek látszott duma, nem érdekel egyik lány sem, azt akarom, hogy befejezzétek a veszekedést és Louis visszajöjjön!-fakadt ki.-Lehet, hogy nagyokat hibázott de a barátai vagyunk és hiszti meg sértődés helyett mellette kellene lennünk és segíteni neki. Hibázott, de te még nem, Harry?
-De.-bámultam a cipőm.
-Ő melletted volt, és mi is. Azért idegesítettünk meg okoskodtunk, mert neked akartunk jót. Attól félek, hogy ha nem fejezitek be akkor ki akartok majd lépni a bandából.-szipogott.-Te is tudod, hogy ennek majd nem így kell véget érnie, nem így, és nem most.
-Nem lesz vége.-néztem rá.-Megígérem.
-Majd azután ígérj meg bármit is, hogy leültök megbeszélni veszekedés meg ordítozás nélkül.
-Rendben.-bólintottam.
Ha ezt elmondom neki, nem biztos, hogy ez a dolog menni fog veszekedés meg ordítozás nélkül. Bár... ez már igazán nem az ő dolga, már nincs együtt Eleanor-val, mostantól semmi köze hozzá, hogy mit csinál. Niall elintézve, vissza kell mennem és megbeszélni ezt El-vel, utána mehetek Hayley-hez. Hirtelen ugyan abban a cipőben járok, mint Louis, viszont ez nem annyira nagy bűn, mint az övé, és én vele ellentétben még ma elmondom az igazat a barátnőmnek.

~*Eleanor Calder*~ 

Liam sokat segített, nem kérdezősködött, nem kezdett okoskodni és nem szidott le, csendesen ült mellettem és engedte, hogy a vállán sírjam ki magam, közben megnyugtató mozdulatokkal simogatta a hátam. Nem értettem hogy történhetett meg ez, és miért tettem, mert én léptem és nem ő. Ha Harry-t is elveszítem abba belebolondulok, olyan, mintha a kisöcsém lenne. Ki tudja mi történt volna, ha nem jön Liam és Niall. Niall... szegény biztos nagyon kiborult.
-Szeretnéd, hogy szóljak Danielle-nek?-kérdezte csendesen Liam.
-Most nem.-dörzsöltem meg a szemem.-Majd később beszélek vele.
Ezúttal tisztán hallottam az ajtó hangját, Harry botladozott be, a haja kócos volt és az arca kipirult, szaporán lélegzett.
-Minden rendben?-kérdezte Liam.
Félve néztem rá, szeméből kisöpörte a haját és bólintott.
-Elment kajálni a Nando's-ba.
-Értem, akkor én utánamegyek.-simította meg a vállam Liam, majd felállt és halványan rám mosolygott. Viszonoztam a gesztust, bár nem volt túl őszinte. Félve pislogtam Harry-re, aki csak azután ült le Liam helyére, hogy ő elment.
-Sajnálom.-sóhajtottam, és könnyes szemekkel néztem rá.-Nem akartam, Haz. Nem tudom mi ütött belém.
-Semmi baj.-fogta meg a kezem, és szelíden mosolygott rám.-Minden rendben?
-Nem igazán.-haraptam az ajkamba.
-Mármint velünk. Ettől még barátok vagyunk, ugye?
Bólintottam, majd engedtem, hogy átöleljem. Hosszú percekig szorítottam magamhoz, majd sóhajtva elengedtem.
-Menj csak.
-Nem akarlak egyedül hagyni így.
-Minden oké, felhívom Danielle-t, megleszek.
-Biztosan?-fürkészte az arcom.
-Persze, ne aggódj miattam. Akarod, hogy beszéljek a barátnőddel?
-Először én, majd szólok, ha szükségem lesz rád is.
-Rendben.
-Nem adsz egy utolsó esélyt Lou-nak, ugye?
-Nem.-sóhajtottam szomorúan.-Talán adtam volna, ha csak egyszer teszi meg és akkor is őszinte velem, haragudtam volna, rosszul esett volna, de én bíztam benne és adtam volna még egy lehetőséget, mert szeretem, de ez túl sok volt Harry, ki tudja mióta csinálta, ezt nem tudom csak úgy elfelejteni és megbocsájtani még neki sem.
-Megértem.-bólintott.-Sajnálom, egy kicsit úgy érzem én tehetek róla.-szomorkodott.
-Nem tehetsz semmiről.-simogattam a vállát.
-De, mert végül is én mutattam be őket egymásnak, ha nem teszem akkor sosem ismerkednek meg.
-Haz, nem a te hibád, nem tudtad, hogy ez lesz.
Halványan elmosolyodott, majd nagyot sóhajtott és percekig csak a szőnyeget bámulta maga előtt.
-Bárcsak visszacsinálhatnám.
-És én még aranyosnak találtam azt a lányt.-húztam el a szám.-Nem vagyok túl jó emberismerő. 
Lehajtotta a fejét és beletúrt a hajába, hülyén ültem mellette, örültem neki, hogy ilyen könnyedén ,,elfelejtettük" a történteket, az a csók egy félreértés volt, nem jelentett semmit.
-Szeretném, ha emiatt nem nem veszekednétek Louis-val.
-Van még sok más, ami miatt veszekszünk, ez csak egy a sok közül.
-Akkor is, attól függetlenül, hogy megbántott én még szeretném ha boldog lenne. Talán velem nem volt eléggé boldog.
-Túl jó szívű vagy, ugye tudod?-mosolygott keserűen.
-Lehet.-vontam meg a vállam.-Ne veszekedjetek, Haz, te vagy a legjobb barátja.
-Majd megoldjuk. És ne hidd, hogy veled nem volt elég boldog, én tudom, hogy az volt, nálad jobbat nem is kívánhatott volna, de ezt már elcseszte és ezért kedvem lenne...
-Ne erőszakoskodj, az nem te vagy.
Bólintott, majd lassan felállt és ölelésre tárta a karjait, feltápászkodtam és átöleltem, a fejét az enyémre hajtotta és hosszú percekig ácsorogtunk úgy.
-Hívj, ha kellenék.
-Rendben.-simította meg a hátam.-Ne sírj, jó?
-Megpróbálok.-bólintottam.-Köszi, mindent. 
Megpuszilta az arcom, majd elengedett. Visszakucorodtam a helyemre és figyeltem, amint felhúzza a cipőjét, majd csendben kimegy az ajtón, egyedül maradtam. Talán így a legjobb, egyedül, hogy átgondoljak mindent, az elmúlt 1 évet, amit Louis-val töltöttem, az elválásunkat és azt, hogy mi lesz ezután. Sosem fogom tudni elfelejteni, hogy mit tett, sosem leszünk már együtt, de én nem leszek az az exbarátnő, aki lehordja mindennek. El akarok bújni, azt akarom, hogy mindenki békén hagyjon arra az időre, amíg túl leszek rajta, a kapcsolatunk túl szoros és szép volt ahhoz, hogy 1-2 nap alatt kiheverjem a történteket. Idő kell. A szavaival élve: én nem egy rohadékként fogok visszaemlékezni rá, mert tudom, hogy nem az, rengeteget tett értem, szeretett, megóvott és feldobta a napjaim, rengeteg szép emléket őrzök róla, mert sokszor olyan apróságok tettek boldoggá, amikor reggelente rám mosolygott és elütött 1-1 hülye poént. Ha valahol véletlenül összefutunk nem fogom elfordítani a fejem és nem fogok úgy tenni, mintha láthatatlan lenne, köszönök majd, és talán még beszélgetni is fogunk. De nem leszünk barátok, és nem leszünk többet együtt, ennek itt vége van.