45.rész Elveszve

Sziasztok! :)

Mielőtt még belevágnátok az új rész elolvasásába kérek mindenkit, hogy Ezt olvassa el! Mivel már 1 hét sincs az nyárból hoztam egy döntést. Eddig minden 3. nap volt új rész, ami valljuk be, nem túl sok idő, igyekeztem mindig betartani és időben hozni a részeket. De be kell valljam, mást már nem nagyon csinálok, azon kívül, hogy egész nap a laptopommal az ölemben ülök és írok. Iskolaidőben ez nem fog menni, nyáron ha napközben elmentem valahová, akkor hajnalig ültem és vagy laptopról vagy telefonról írtam. Kollégista vagyok, tehát ez kilőve, elég kemény iskolába járok, tanulnom is kell, pihenni is szeretnék, délutánonként táncolni járok és barátaim is vannak, így arra a döntésre jutottam, hogy hetente lesznek részek. Tehát, mostantól minden kedden hozok új részt! Remélem nem utáltok nagyon és megértitek, két blogot írok, ezek mellett nekem is van saját életem, Isten ments, hogy olyat adjak ki a kezemből, amit még én is utálok és nem tetszik Aki vezet blogot, az nagyon jól tudja, hogy milyen ez. 

Éljétek túl épségben az új tanévet, tanuljatok, szórakozzatok a barátaitokkal, sok sikert nektek!

Jövőhét kedden jelentkezem az új résszel! :)

Sok puszi: Nessa. xx

~*Louis Tomlinson*~

Pillanatok alatt változott meg, szemei nagyra nyíltak és kapkodva próbált kimászni mellőlem, a takarót maga elé fogta, rémült arckifejezését látva azonnal megbántam, hogy csak így rázúdítottam ezt a kérdést. Ő nem az a lány, aki örömtől zokogva borulna a nyakamba, sosem tudom őt hova tenni. Néha kedves, mint a kórházban, amikor csak úgy beszélgettünk, gyakran flegma és nemtörődöm, és van, amikor csak egy segítségre szoruló lányt látok benne. Sosem mondott nekem semmit az életéről, és ha Harry-nek mondott valamit, azt göndör hajú barátom nem osztotta meg velem. Nem tudok róla szinte semmit, viszont azt tudom, hogy nehéz élete lehet. 17 évesen életvidámnak kellene lennie, az érettségi előtt állva a jövőjén kellene gondolkoznia, barátnőkre lenne szüksége és szülőkre. Ehelyett legjobb tudomásom szerint neki nincsenek céljai, nem akar továbbtanulni, eltaszít magától mindenkit és egy hétköznap éjszakát nálam töltött hatalmasra tágult pupillákkal.
-Alex.-húztam vissza, megpróbált elmenni, de léptei bizonytalanok voltak.-Maradj itt.
Visszaesett az ágyra, a fehér takarót megszeppenten szorította magához, felvettem a földről az alsóm és belebújtam, majd óvatosan megközelítettem. Olyan volt, akár egy rémült kiscica. Elé léptem, óvatosan húztam rá a pólóm, leengedte a kezeit és felhúzta a lábait, fejét elfordította, miközben betakarózott és átölelte a térdét.
-Sajnálom.-suttogtam, és óvatosan megsimítottam az arcát.
-Nem.-rázta a fejét. Hangja határozott volt, de csendes, valahol csengett benne valami más is.-Nekem nem kell barát, Louis.
Nagyon mélyen tudtam, és számítottam rá, hogy nemet mond. De nem így. Úgy képzeltem el, hogy majd felpattan és hevesen gesztikulálva, a mellkasomat bökdösve kinevet. Ehelyett csendesen, a pólómat viselve összekuporodott az ágyamon és átölelte magát. Nem akartam kérdezősködni, viszont valamit tudnom kellett.
-Harry miatt?
-Nem.-motyogta.-Hazamegyek.
-Dehogy mész!
A reakcióm talán túl heves volt, mert összerezzent és szemeivel ijedten pásztázott.
-Úgy értem-köhintettem zavartan.-maradj itt, nem hagyhatom, hogy ilyen későn elindulj. Ha akarod menj át egy másik szobába, én békén hagylak. Zuhanyozz le, ha akarsz, azt hiszem van itt Lottie-nak néhány új póló, adok egyet, szerintem pont jó lesz.
Felemelte a fejét, szemei furcsán csillogtak, majd valami leszaladt az arcán. Döbbenten ültem le az ágyra, néhány másodpercig őt figyeltem, nem tudtam mi miatt sírt. Talán megbántottam, bizonyára én csináltam valamit.
-Alexis...-kerestem a szavakat, de nem kellett. Hüppögve döntötte fejét a karomnak, egyik kezével a nyakában lógó apró pillangót markolászta.
Karjaim köré fontam, ösztönösen, talán a természetemből fakadóan akartam megvigasztalni, kevés rosszabb van annál, mint sírni látni egy olyan lányt, aki sebezhetetlennek mutatja magát. Talán annak az utóhatása ez a keserves sírás, amit lenyelt/felszívott. Nevetve, kacérkodva lépett be az ajtón, és most a karjaimban sír. Megint gyenge voltam, megint nem gondolkoztam és természetesen megint utólag jöttem rá, mennyire helytelen dolgot tettem. De már nem csinálhatom meg nem történté. Kezdek egészen hozzászokni ahhoz, hogy amit én csinálok az rendszerint rosszul sül el...
Egyik kezemmel bátortalanul simítottam meg a haját, meglepődtem, amikor fejét a mellkasomba fúrta és vékony karjai körém fonódtak. Nedves könnycseppek áztatták meztelen felsőtestem, vállai remegtek és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak lehetséges.
Már nem gondolkoztam azon, hogy mit kellene csinálnom vagy mi lenne a helyes, mindennél jobban fájt őt így látnom. Csak azt akartam, hogy megnyugodjon és mondjon nekem valami csípőset. Az ölembe húztam, ráterítettem a takarót és csendben hagytam, hogy fejét a vállamra hajtva kisírjon mindent, ami bántja. A hátát simogattam, néha megtöröltem a kezemmel nedves arcát, végül megkérdeztem, hogy átvigyem-e egy másik szobába, de csak heves fejrázást kaptam válaszul. Így hát maradtunk.
Nem mondott, és nem tett semmit, összekuporodott az ölemben és rázkódó vállakkal, halkan szipogva simult hozzám. Az egyik karomat a térdei alá csúsztattam és megemeltem, ujjait a vállamba nyomta, majd karjait a nyakam köré fonta és halkan nyöszörögve kapaszkodott meg bennem. Hüvelykujjammal végigsimítottam az arcán és megpróbáltam letenni az ágyra, de nem engedett el. Ha nem sírt volna, akkor tulajdonképpen még örültem is volna neki, hogy így kapaszkodik belém, de így nem. Valakire szüksége volt, és én voltam a közelben.
-Ne menj el!-szorított magához.
Néhány másodpercig csak néztem rá, próbáltam feldolgozni ezt a mondatot, a nyakam kezdett beállni, ijedten szipogva ragadta meg a kezem, amikor lefejtettem magamról a karjait, de én nem szándékoztam otthagyni őt.
-Semmi baj.-simítottam ki egy barna tincset, mely nedves arcára tapadt.
Ujjai összefonódtak az enyémmel, pupillái kisebbek lettek, de a szemei kipirosodtak és vékony, fekete csíkokban folyt le a szemfestéke. Szabad kezemmel letöröltem a könnyeit és a csíkokat, az ajkamba haraptam, nem tudtam mit kellene csinálnom, mit kezdjek magammal és vele. Kezét az enyémmel együtt húzta a mellkasához és összegömbölyödött, mint egy kiscica. Vonakodva dőltem le mellé, nem húzódtam túl közel, pont úgy feküdtem, hogy a kezemet továbbra is fogni tudja de úgy, hogy az nekem ne legyen kényelmetlen. Közelebb húzódott, ösztönösen fontam a karomat a dereka köré, így összefont kezünk már a hasánál pihent, háta a mellkasomhoz simult. Nemet mondott, most mégis a karjaimban fekszik. Nem tudom mi történt és mi miatt kezdett sírni, talán miattam, talán valaki/valami más miatt, de az én karjaimban feküdt.

~*Alexis Elwood*~

Egy ideig hüvelykujja megnyugtatóan simogatta a kézfejem, lehunytam a szemeim és mellkasához simultam, nem tudom miért kezdtem sírni, talán azzal amit nyújtott és a kérdésével együtt mindent kirobbantott belőlem. 18 évesen nem vagyok más,csupán egy szánalomra méltó lány, tervek, célok és álmok nélkül, beleragadva egy olyan múltba, amit soha nem felejtek el. Dean akkor elindított valamit, ami tönkretett mindent és végig fogja kísérni az egész életem. Louis karjaiban sirattam a normális tinédzserkort, amitől megfosztott egy idősebb fiú, sirattam a szüleim, a barátaim és mindent, amitől én én voltam, és nem pedig egy céltalanul bolyongó, összetört tizenéves. Talán ha akkor segítséghez fordulok és nem zárkózom el minden elől, most nem itt tartanék. A 18. születésnapomat a bátyámmal ünnepeltem meg, nem kaptam kedves üzeneteket és telefonhívásokat, valószínűleg George-on és az iskolában dolgozó tanárokon kívül - akik csak a papírjaim miatt tudják, hogy betöltöttem eme megtisztelő életkort - senki nem tudott erről a napról. 18. életévem első napján, életemben először éreztem azt, hogy valakinek nem csupán egy kellemes éjszakára kellek és törődik velem. Harry-vel más volt, ő is tudott gyengédebb lenni, de az lényegesen másabb volt, mint ez az este. És én mégis inkább az ő karjaiban szeretnék most feküdni, évek óta ő az egyetlen fiú, aki iránt kezdtem érezni valamit. Erről nem Louis tehet, nincs vele semmi baj és inkább szeretném őt szeretni, de nem megy. Mert akárhányszor elkalandoznak a gondolataim mindig a fejembe fészkeli magát az elképesztő zöld szempár és a páratlanul göndör haj, szeretném szeretni Louis-t, mert mindketten csináltunk már helytelen dolgokat, de mi ketten rossz emberbe szerettünk bele. Ő kitartóbb, mint én.
Légzése lassan egyenletessé vált és már nem igyekezett némi távolságot tartani kettőnk között, teljes testével hozzám simult, ujjai elernyedtek és a kezei körbeölelték a derekam, arcát a hajamba fúrta. Azt hiszem, nekem még sosem adatott meg az, hogy így feküdjek egy fiúval, és ez sem olyan volt, mintha végtelenül szerelmesek lennénk egymásba. Nagyot sóhajtottam, szabad kezemmel megtöröltem az arcom és felé fordultam, én frászt kapnék, ha valaki alvás közben az arcomba hajolva bámulna, de nem bírtam ki, hogy ne vegyem őt szemügyre. Hányan lennének most az én helyemben... 
Szemeimmel végigkövettem arcának határozott vonalát, ajkainak szép ívét, és a szemöldökének formáját, mely akaratlanul is némi huncutságot ad neki a komolyabb pillanatokban is, Harry arca sokkal kisfiúsabb, gyerekesebb. Nem bírtam ki, mutatóujjamat óvatosan az arcához érintettem és végighúztam rajta egészen pihésedő álláig, ajkai elnyíltak és kissé felhúzta az orrát. Engedtem a csábításnak és közelebb húzódtam hozzá, kezei megfeszültek körülöttem és erősebben tartott magához, arcom csupasz mellkasához simult és az orromba kúszott valami jellegzetes, férfias illat. Kissé mentolos dezodor és tiszta szappan, arcát elrejtette a hajamban és egyik lábát becsúsztatta az én lábaim közé. Zavarba jöttem, egyszerre pirultam el és lettem libabőrös, maradni akartam vele, mert addig sem éreztem magam annyira egyedül, amíg ő a karjaiban tartott. De reggel iskolába kell mennem és ha George észreveszi, hogy eltűntem, hatalmas bajba fogok keveredni és ha rajta múlik egy csapat kommandóssal kerestet meg. Nem utolsó sorban holnap megint meg kell jelennem szeretett középiskolámban és túl kell élnem a napot egy csapat idiótával. A fejem tompán lüktetett, ahogyan tegnap és reggel is, ezúttal viszont némileg erősebb volt a fájdalom, talán a sírás miatt.
Óvatosan megfogtam a kezeit és lefejtettem a derekamról, majd leemeltem az övéről a lábam és a másik oldalamra fordultam, mozgolódni kezdett, halkan nyöszörgött, majd helyettem magához húzta a takarót és a másik oldalára fordult. A puha szőnyegre helyeztem a lábaim és halkan felálltam, nagy pólója egészen combom közepéig ért és ugyanazt az illatot árasztotta némileg erősebben, mint Louis meztelen mellkasa. Felvettem a földre dobott fehérneműim, majd felnyaláboltam a ruháim és halkan kimentem a folyosóra. Tudtam, hogy keresni fog reggel és valószínűleg majd hívogat is, pont ezért nem írtam neki semmit, a folyosón állva, vaksötétben belebújtam a ruháimba, a nadrágom zsebében megtaláltam a telefonom és azzal világítva, lábujjhegyen osontam végig a folyosón, a lépcsőn megtaláltam az elejtett kabátom, felvettem, majd az ajtóhoz mentem, de nappaliban lefékeztem, és kibámultam az üvegajtón keresztül a kertre. A kabátom zsebében megtaláltam a kis dobozt, benne egy öngyújtóval amit Európai hivatalos nagykorúságomnak köszönhetően már én vettem. Halkan elhúztam az ajtót és leültem a terasz legfelső lépcsőfokára, a kis szálat az ajkaim közé vettem és a kezemmel burát formálva fölé meggyújtottam, majd a mutató és középső ujjam közé csíptem, nagyot szívtam a káros füstből. Mi ez már, a kis bogyóimhoz képest...
Bal kezemmel hátra túrtam az arcomba eső hajtincseket, felhúztam a lábaim és összehúztam magam a lépcsőn, hideg volt, sötét és fújt a szél, a kert teljes sötétségbe burkolózott, a szél csapkodta azt a néhány fát ami a kertben volt, a csillagokat fekete felhők takarták. Lábaimat csak zokni fedte, a cipőm bent volt, így nem tudtam és nem is akartam semerre sem menni itt a kertben, nem jártam még Louis házában azon az alkalmon kívül, amikor ugyanis belerondítottam az ő, nyugodt életébe. Amennyire egy brit fiúzenekar egyik tündöklő csillagának nyugodt az élete. A füst kellemetlenül járta át a tüdőm, kaparta a torkom és elfogott a köhögés, de inkább nagyokat nyeltem és két szívás között vettem egy mély, tiszta levegőt. Találtam a lépcső mellett egy hamutartót, ami belepöcögtettem a a cigiből megmaradt elhasználódott anyagokat, miután elszívtam még maradtam ott néhány percre. Felhúzott lábaimat átöleltem és a fejemet ráhajtottam a karomra, egy rövid percre lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. Boldog Születésnapot Alexis... 
A szemeim ismét elöntötték a könnyek, sem anya nem hívott fel, sem apa, senki, pedig az apám állítólag Londonban van és nagyon úgy tűnt, hogy volt otthon, mert reggel szokásosan megtaláltam a kint hagyott pénzt. Egyébként nem hiszem, hogy azt onnan elveszi, mert George-val egyikünk sem költi azt a pénzt, amit ő hagy kint. Nekünk apára lenne szükségünk, nem pedig a pénzére. Megtöröltem az arcom és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elszívok még egy szálat, de nem volt hozzá gusztusom borzalmas az íze. Úgy döntöttem, most már tényleg ideje hazamennem, nem akartam, hogy ha Louis felébred, akkor engem itt találjon. A telefonom kijelzője fél 3-at mutatott, ha nagyon sietek tudok aludni pár órát. Feltápászkodtam a lépcsőről és zoknis lábaimat kapkodva bementem. Az ajtót becsuktam magam után, majd a telefonommal világítva megtaláltam a kis dohányzóasztalon az ajtó kulcsát, felkaptam és miután belebújtam a cipőmbe kinyitottam. Az ajtót kívülről visszazártam és bedobtam a postaládán, zörögve beesett az ajtó előtti szőnyegre, ha Louis felébred könnyen megtalálja és ki tud jönni a házából. A fejembe húztam a kabátom kapucniját, zsebre dugtam mindkét kezem és lehajtott fejjel szaladtam ki az utcára. Néhány kocsin kívül senkit nem láttam, miért is lenne bárki szerda/csütörtök éjjel fél 3-kor az utcán? A lábaim kapkodva hagytam el az utcát, mivel apa háza is ezen a nagyon nívós, drága környéken van nem kell sokat mennem egyedül. Senki nem szólított meg, mert senki nem jött velem szembe, egy kocsi haladt el mellettem, lassítani kezdett, majd megállás nélkül elhajtott mellettem. Valószínűleg csak a vezetője jól megnézett, aztán elkönyvelt magában valami hajléktalannak és továbbment. A lépteim visszhangot vertek az utcában, lassítani kezdtem és végignéztem a környéken, egyáltalán nem ismerős. Lecövekeltem egy lámpa alatt és körbefordultam idegen, magas kőházak álltak körülöttem, Tudom, hogy még a gazdag részen vagyok, mert hasonló stílusúak, mint az, amiben engem és a bátyámat szállásolnak el. Pillanatok alatt ismét elkapott a sírógörcs és tehetetlenül ácsorogtam a lámpa alatt, sarkon fordultam és elindultam visszafelé. Ez az, amit nem kellett volna. Lerogytam egy padra és a fejemet a tenyerembe ejtve ültem néhány percet, jobb lett volna, ha nem indulok el egyedül. Sőt, az lett volna a legjobb ha el sem megyek Louis-hoz. Nem tudtam mit kezdhetnék magammal, kezdett hideg lenni a nadrágom pedig túl vékony volt, összedörzsöltem a kezeim és körbenéztem, hátha meglátok valakit aki erre jár, de semmi. Ez az én szerencsém. 
Három ember ugrott be, aki tudna nekem most segíteni, George, Louis és Harry.
George-t értelemszerűen kizártam, mert ha megtudja, hogy kiszöktem, Louis-nál éjszakáztam és ezek után egyedül indultam haza, biztos, hogy rácsokat szereltet az ablakomra és bekamerázza a szobám. Maradt Louis és Harry, ha Harry-t hívom, akkor megtudja, hogy a barátjánál voltam, talán segíteni fog, de ugyanakkor fájdalmat is okozna, mert valószínűleg nem bírná megállni, hogy ne tegyen undok megjegyzéseket. Louis említette, hogy kibékültek, ha őt hívom talán megint miattam fognak összeveszni. Maradt az utolsó lehetőség, felhívni Louis-t. Inkább ülök még egy kicsit ezen a padon, talán küldhetnék egy sms-t George-nak, hogy korábban elmentem, így nem kerülnék bajba. Viszont borzasztóan hideg volt, az eső pedig cseperegni kezdett, nem mondhatom azt a bátyámnak, hogy korábban elmentem, hiszen minden cuccom otthon van. Fantasztikus.
Vékony nadrágomon vizes foltok keletkeztek, ráfanyalodtam arra, hogy mégiscsak felhívjam az egyetlen embert, aki haza tud vinni és nem kerülök bajba. Hangja rekedt volt és kissé megszeppent, hallottam, ahogy a háttérben kutakodik.
-Louis?-szóltam bele bizonytalanul.
Átfagytam, a hajam és a ruháim eláztak, a szemeim majd leragadtak a fáradtságtól, csak egy meleg ágyat és száraz ruhákat akartam. Arról már lemondtam, hogy annyit alszok, amennyi ahhoz kell, hogy ne essek össze a fáradtságtól.
-Alexis? Te vagy az? Hova tűntél?-zúdította rám a kérdéseit.
-Nem tudom.-suttogtam.-Haza akartam menni, de...
-Mit látsz?
-Egy padon ülök.-koccantak össze a fogaim.-Esik a-az a rohadt eső.
-Ne mozdulj onnan!-utasított.
-Nem tudok.-öleltem át magam.
Kinyomta, az óra negyed 5-öt mutatott, az eső egyre sűrűbben, és nagyobb cseppekben áztatott. Talán 5 percet ültem ott, még annyit se, amikor csikorogó kerekekkel beszáguldott a sarkon egy fekete autó, melyből Louis ugrott ki. Vacogó fogakkal álltam fel, egy esernyőt tartott a fejem föle, ami már egyáltalán nem számított, karon ragadott és kocsijához terelt. Be volt kapcsolva a fűtés, remegve felsóhajtottam és vizes kezem végighúztam vizes arcomon, hát, nem segített. Louis bevágódott mellém, hátra nyúlt és néhány törülközőt tett az ölembe. Hagyta járni az autót a fűtés miatt, egyetlen szó nélkül segítette le a kabátom és a karjaimat kezdte dörzsölgetni egy fehér törülközővel.
-3 utcával mentél tovább.-közölte.-Miért mentél el?
-Cs-csütörtök van.-dörzsöltem meg a hajam.
-Ahj, a francba!-csapott a homlokára.-Szólnod kellett volna.
-Nem engedtél volna haza.
-Elvittelek volna.Vedd le a pólód!
-Mi?-szaladt össze a szemöldököm.-Jó, de...
-Sötétített az ablak, hoztam szárazat. Csak vedd le és vedd fel ezt.-nyújtott felém egy fekete pólót.
Elvettem tőle, levettem a nevességtől hozzám tapadt mellényt és fehér pólót. Tekintete végigcikázott rajtam, kék szemei másképp kezdtek csillogni, majd elfordította a fejét amíg én megtörölköztem. Felvettem a pólót, ami az ő jellegzetes illatát árasztotta.
-Köszönöm.-suttogtam.
-Találsz hátul egy melegítőt, vedd fel azt is.
-Nem, megleszek így.
-Alex...-sóhajtott.-Meg fogsz fázni.
-Nem baj.-hajtottam le a fejem, és a törülközővel a lábaim kezdtem dörzsölni.
Nagyot sóhajtott, kezeim a fűtés elé emeltem és nagyot sóhajtottam, amikor elöntött a kellemes meleg.
-Sajnálom, Louis.-néztem félve az arcára.
Nem csak arra értettem, hogy felébresztettem és most összecsöpögtetem a kocsiját, hanem.mindenre. Arra, hogy sokszor csúnyán viselkedtem vele, hogy rámásztam és miattam megcsalta a barátnőjét, mindent, ami az utóbbi néhány hónapban történt vele miattam.
-Én is, hidd el.-fordította felém a fejét, majd rögtön visszanézett az útra.-De már nem tudok mit csinálni. Adj egy esélyt.
-Lou.-haraptam az ajkamba.-Kérlek...
Félreállt, fejét hátrahajtotta és egy másodpercre lehunyta a szemeit. Kezét az arcomra tette és kék szempárja rabul ejtett, visszafojtott lélegzettel néztem rá.
-Nem.-fogtam meg a kezét.-Louis...
-Egy hetet kérek.-simított végig az alsó ajkamon.-Elintézek mindent, amiért bántanak téged, csak hadd próbáljalak meg boldoggá tenni.
-Nem.-nyeltem nagyot.
-Miért?-nézett rám fájdalmas tekintettel.-Én nem vagyok Harry, de fogadni merek rá, hogy ő egyszer sem mondta neked azt, hogy gyönyörű vagy.
-Vigyél haza, kérlek.-szuszogtam.
-Gyönyörű vagy, Alex. Te vagy a legkülönlegesebb lány, akivel valaha is találkoztam. Elküldhetsz a fenébe, mondhatod, hogy nem akarsz engem, már nem rendít meg. Tudom, hogy az a nagyszájú lány nem te vagy, mert ma este az én karjaimban sírtál, és most az én kocsimban ülsz elázva. Küldj el a fenébe, mondd azt, hogy nyálas vagyok. De mondta neked Harry, hogy szeret? Mondta neked bárki is a családodon kívül? Alex, én szeretlek. Már nem tudok semmit, fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes, de egyvalamit nagyon jól tudok. Segíteni szeretnék neked.
-Vigyél haza.-ismételtem meg a lehető leghalkabban.
-Rendben.-ejtette le kezét az arcomról.
Beindította az autót, talán 1 percbe telt, amíg elvitt a házig.
-Köszönöm.-suttogtam, és mielőtt kiléptem volna felvettem az elázott cuccaim.-A pólód...
-Tartsd meg.-sóhajtott.-Látlak még?
-Nem tudom.-suttogtam.-Szia.
Ajkát halvány mosolyra húzta, mielőtt elmehettem volna megfogta a kezem és magához húzott. Puszit nyomott a homlokomra és végigsimított kissé nedves hajamon.
-Komolyan gondoltam.
-Sajnálom.-hunytam le a szemeim, majd gyengéden megpusziltam az arcát.-Nem miattad, és Harry-nek semmi köze ehhez.
-Menj be és aludj egy kicsit.
Bólintottam, majd elhúzódtam tőle és vissza sem nézve becsaptam a kocsiajtót. Hallottam, hogy a motor halkan felberreg, bementem a kapun, és eme kalandos éjjel után fáradtan estem be az ajtón. De még közel sem volt vége, apa karba tett kezekkel állt az előszoba ajtajának támaszkodva, ő nem érdekelt, viszont mögötte ott állt George.

~*George Elwood*~

-Hol van Alexis?-zökkentett ki egy mély, parancsoló hang az édes álmomból.

Tulajdonképpen nem is a hang volt az, hanem a név. Kábán néztem fel a párnából, apa szinte az arcomba hajolt, hátrahőköltem és fáradtan néztem rá.

-Gondolom a szobájában, alszik. Egyébként a születésnapja van.-tettem hozzá cinikusan. A kisebb testvérek is tanítanak ám sok mindent, az én húgom megtanított arra, hogy ne legyek mindenkivel kedves, főleg azzal ne, aki egyáltalán nem érdemli meg.

-Ott nincs.-jelentette ki.

-Már hogy ne lenne ott?-pattantam fel idegesen, és apámat kikerülve feltéptem az ajtót. Felébreszt hajnalban azzal, hogy Alex nincs a szobájában, pedig valószínűleg csak annyira vak, hogy nem veszi észre a takarók között a saját lányát.

Halkan nyitottam be a szobájába, hogy legalább ő ne keljen fel, de az arcomra abban a pillanatban, hogy belestem kiült a döbbenet. Az ágya érintetlen volt. Beléptem, felkattintottam a villanyt és a fürdőszobába mentem, de ott sem volt. Egy pillanatrab lehunytam a szemeim és nagy levegőt vettem, hogy ne kezdjek el mérgemben üvöltözni.

-Megmondtam.-hallottam magam mögött a kissé cinikus hangot.-Miért nem tudsz vigyázni a húgodra?-vádolt.

-Nem tudok rá vigyázni?-pördültem meg, és döbbenten néztem vele szembe.-Szóval én nem tudok?

-Ezek szerint.

-Hallod magad?!-kiáltottam.-Mióta itt vagyunk te haza se jössz! A lányod ma betöltötte a 18.-at, de fogadni merek rá, hogy nem voltál képes küldeni neki még egy sms-t sem.

-Vigyázz a szádra, George Elwood!

-Nem.-feszült meg az állam.-Miért teszel úgy, mintha most érdekelne? Hogy lehet az, hogy benéztél hozzá? Nem szokásod.

Elléptem mellette, a szobámban felkaptam a telefonom és ledübörögtem a lépcsőn. Próbáltam hívni, kicsöngött, de nem vette fel. Az óra reggel 4-et mutatott, odakint szakadt az eső. Idegbetegen járkáltam fel-alá, ügyet sem vetettem az ,,apának" nevezett emberre, aki megállás nélkül tett szemrehányásokat nekem, és olyan melléknevekkel illette a lányát, amikért ha nem lennék a fia én pofoznám fel. Folyamatosan hívogattam, a telefon minduntalan kicsöngött de egyszer sem vette fel. Idegesen túrtam a hajamba, aztán hangokat hallottam kintről, közvetlen közelről. Nem mozdultam, apám megelőzött és az előszobaajtóhoz ugrott, kénytelen voltam a háta mögött maradni. Egyszerre öntött el harag és megkönnyebbülés, amikor a zár zörögni kezdett és belépett a húgom. Haja vizes volt, kabátja teljesen elázott, a cipője minden lépésénél olyan hangokat adott, mintha egy tócsában lépkedne, a kabátja alól egy látszólag szárazabb póló lógott ki, ami határozottan nem az övé volt. Arcára kiült a döbbenet, amikor meglátott minket, pillantása rám szegeződött és egy percig csak bámultunk egymásra, majd apa kinyitotta a száját, széles vállaival szinte elfoglalta az egész ajtót, kibújtam a karja alatt és magamhoz szorítottam az ázott húgom. Csinálhat bármit, nekem akkor is az a legfontosabb, hogy ő épségben legyen. Karjait a nyakam köré fonta és arcát egy pillanatra elrejtette a nyakamban, nem érdekelt, hogy csöpög belőle a víz, vállai megremegtek és lábai megbicsaklottak. Ijedten szorítottam magamhoz, apa ebből természetesen semmit nem vett észre, szigorú tekintettel nézett a szemembe.

-Alexis Elwood!-dörögte.

Éreztem, hogy Alex megmerevedik, kihúzta magát és már nem nehezedett rám, elengedett, ajkait szorosan összeszorította, szemtanúja lehettem annak, hogy egyik pillanatról a másikra hogyan képes átmenni egy eléggé drasztikus személyiségváltáson. Karjait összefonta a mellkasa előtt és az egyik szemöldökét felhúzva nézett az ajtóban álló férfire.