29.rész Elegem van!

~*Alexis Elwood*~

Profin értek ahhoz, hogyan álcázzam magam. Unott arcot vágtam és a füzetemet firkáltam, közben pedig az érdeklődésemet leplezve hallgattam a tanárunk beszámolóját 20. század nagy angol íróiról. Nem jegyzeteltem, nem kellett, maga a tanár is az asztalnak dőlve mesélt. Lehajtott fejjel, az arcomba hulló hajjal firkálgattam a füzetem sarkát, melyen lassan kezdett kirajzolódni a HS monogram. Dühösen kaptam ki a tolltartómból a radírom és eltüntettem, a fejemet pedig a tenyerembe ejtettem és egy rövid pillanatra behunytam a szemeim.

-Alexis? Van valami gondja?-kérdezte Mrs. Green.

-Semmi.-lestem ki a kezem mögül.

10 perc és hazamehetek. Felemeltem a fejem, többen kérdőn, szórakozottan néztek rám, köztük az a lány is, akit a hátam közepére kívántam. A szemeiben aggódást véltem felfedezni, majd halvány mosolyt küldött felém. Kedvem lett volna felmutatni a középső ujjam de türtőztettem magam és újból a füzetem kezdtem fürkészni, a gondolataim pedig visszavándoroltak az írók életéhez és munkásságukhoz. Az a 10 perc borzasztó lassan telt, megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor végre megszólalt a csengő. A cuccaim a táskámba dobáltam, majd a vállamra vettem és igyekeztem minél hamarabb elhagyni a termet.

-Alex?-fogta meg valaki a karom.

Megpördültem, és hitetlenkedve néztem az előttem álló szőke lányra. Összeszorítottam a szám és igyekeztem nemtörődömséget mutatni felé, igazából fájt, hogy részben miatta vesztettem el Őt.

-Beszélhetnénk?

-Nem.

Megfordultam, el akartam menni, hogy holnap reggelig ne kelljen látnom se őt, se a parkolóban valószínűleg rá váró fiút. 

-Kérlek.-szaladt mellém.-Harry-ről lenne szó.

-Akkor már biztos, hogy nem.  

A szekrényemhez léptem, miután kinyitottam néhány dolgot kivettem belőle, míg ő a kezeit tördelve ácsorgott.

-Figyelj, én nem tudom mi volt köztetek, nem tudom miért nézel rám ilyen utálattal, de Harry miatt beszélnünk kellene.

-Kérdezd meg tőle, hogy mi volt.-mosolyogtam rá keserűen.-Nem akarok veled beszélni róla, most pedig hazamegyek, ha nem haragszol. 

-Kérlek.-szólt utánam, és hűséges pincsiként loholt a nyomomban, miközben megindultam a kijárat felé.

-Hayley.-sóhajtottam nagyot és megálltam vele szemben. Gondolkoztam azon, hogy mit mondhatnék neki, mert akármennyire is haragszom rá és Harry-re, bármennyire is fáj őket együtt látnom, nem én leszek az, aki  miatt szétmennek.-Semmi közöd hozzá.-hadartam, és futva indultam az ajtó felé.

Már megszokottá vált az iskolába járó diákok számára, hogy Harry Styles minden nap, a luxuskocsijának dőlve várakozik, nekem pedig minden nap rátaposott a szívem szilánkjaira, és még apróbb darabokra törte őket. De ma más volt, ma az ajtó mellett állt és megragadta a derekam.

-Sikítok!-fenyegettem.

-Gyerünk.-nézett a szemembe.-Tudom, hogy úgysem teszed.

A mellettünk elhaladók rendesen megbámultak minket, makacsul néztem a zöld szemekbe, összeszorítottam a szám és megpróbáltam kifeszegetni a csuklóm az ujjai közül. 

-Miért nem tudsz békén hagyni?-pislogtam rá.-Hagyj már békén, Harry, menj... menj a barátnődhöz. Elküldtelek, miért nem érted meg, hogy nem akarlak látni? Elegem van!

Hayley kilibbent az ajtón, a napfény megcsillant a haján és én láttam Harry szemében a csodálatot, kihasználtam a pillanatot és kirántottam a kezem az övéből. Nem tudtam merre megyek, csak minél távolabb akartam lenni tőlük. A szél a hajamat az arcomba csapta, átrohantam a parkolón, még láttam, ahogyan Cole kiáll a fekete autójával a helyéről, át akartam rohanni előtte, de ő elindult, én pedig egy ütést éreztem a csípőmnél. Minden túl gyorsan történt, a fájdalom elviselhetetlenül tört elő, a fejem nagyot koppant a kemény betonon, kiabálásokat hallottam, a motor leállt és az osztálytársam - alias az egyik legnagyobb ellenségem - kipattant az autójából és felnyalábolt a földről. Kábán néztem rá, nem éreztem a lábaim, az egész alsótestem nem éreztem, a mellkasom piszkosul fájt, a fejem pedig túl nehéz volt ahhoz, hogy fel tudjam emelni. A hangok még hangosabbak lettek, egy nagy kezet éreztem az arcomon, majd a hangja mindennél hangosabban csengett a fülemben, a szemhéjaim elnehezültek és már nem tudtam nyitva tartani a szemem, azzal együtt pedig elsüllyedtem valami feketeségben, ahol nem voltak hangok, nem volt fájdalom. Az utolsó gondolatom az volt: meghalni a legjobb dolog a világon. Csak ne ennek a paraszt Cole-nak a karjaiban kéne. 

~*Harry Styles*~

Csak egy pillanat volt, a lábaim megindultak felé, hosszú haja jobbra-balra csapódott. Láttam a kiálló autót és a benne ülő fiút, aki egyszer megajándékozott egy szép monoklival. Az események felgyorsultak, végignéztem, amint elrohan az autó mögött, ám az a csípője körül eltalálta, és nem sokkal később már a földön feküdt.

Leszartam a bámészkodó diákokat, akik most elszörnyedve bámulták a történteket, vagy felnőttért kiáltoztak. Félrelökve mindenkit az utamból átvágtam köztük és zihálva vettem ki a döbbent srác kezei közül. 

-Ne, ne, ne.-suttogtam és letekintettem a pólómra, mely lassan magába szívta a lány vérét.- Alex, ne!

Könnyek peregtek le az arcomon, az arcát néztem, mely lassan elfehéredett, ajkai színtelenül résnyire nyíltak.  

-Ne halj meg!-zokogtam. 

Félfüllel hallottam, amint egy seregnyi tanár próbálja eloszlatni a bámulókat, az egyik a döbbent, kissé sokkos állapotban lévő srácot pátyolgatta, egy másik a fülére szorított telefonba beszélt. Csak álltam, próbáltam kitapintani a pulzusát, Hayley rohant felénk, az ő arca is könnyes volt. 

Egy mentőautó szirénázását hallottam, erősebben húztam magamhoz és kétségbeesetten próbáltam olyan fogást találni rajta, hogy meg tudjam nézni, él-e még.  Bele sem mertem gondolni abba, hogy esetleg nem. 

Hayley apró kezei közé vette Alexis törékeny csuklóját, elbizonytalanodva szorította a hüvelykujját a megfelelő területre.

-Életben van.-suttogta. 

A mentő lefékezett az iskola előtt, egy középkorú férfi megragadta a vállam és gyengéden noszogatva terelt felé. Az egyik férfi megpróbálta kivenni a kezeim közül.

-Nem!

-Adja ide, kérem, muszáj kórházba szállítanunk.

-Harry.-csúszott egy hófehér kéz a karomra.

Zaklatott voltam, ziháltam és kétségbeesetten néztem le a karjaim közt lévő eszméletlen lányra. Lassan a hordágyra tettem, elszörnyedve néztem a csípőjére, ahol elkapta az autó eleje. 

-Én is megyek.-néztem makacsul az előttem álló férfira. 

Megadóan bólintott, és miután betették a kocsiba én is beszállhattam. Becsapták az ajtót, az autó pedig szirénázva indult a legközelebbi kórház felé. Körülöttem mindenki gyakorlottan vizsgálta, én pedig csak ültem, a gyomrom kavargott a vér és a kórházi eszközök látványától, a hajamba túrtam és a fejemet a tenyerembe ejtettem. Minden az én hibám, ha nem megyek oda és nem próbálok beszélni vele akkor nem szalad el, és Cole nem üti el. Talán hibáztathatnám azt a srácot de mit érnék el vele? Fene se gondolta volna, hogy miközben kiáll az autójával egy lány elrohan előtte éppen akkor, amikor gázt ad. Hiába próbálnám ráfogni, ez az egész az én hibám, már a legelején elcsesztem. A zsebemben megcsörrent a telefonom, kómásan húztam elő, először ki akartam nyomni, semmi kedvem nem volt Louis badarságaihoz, végül felvettem, mert tudtam, hogy addig úgysem hagy békén amíg el nem ér.

Elhúztam a zöld ikont, a fülemhez emeltem de nem szóltam bele, helyette csak lehunytam a szemem és vártam, hogy belefogjon a mondanivalójába. A vonal másik végén is síri csend volt, majd szakadozva meghallottam Louis hangját.

-Mondd, hogy nem igaz!

-Mi?-dörzsöltem meg az orrnyergem. 

-Hayley felhívott, hogy...csak szívattok, ugye?

-Rossz poén lenne.-nyögtem.-De téged miért érdekel?

Vádlón szegeztem neki a kérdést, pedig nem akartam megbántani, egyszerűen csak túl sok volt ami az utóbbi 1 órában történt, ő hívott fel érdeklődni, rajta csattant a feszültségem. A mentő bekanyarodott egy kapun, és én megpillantottam azt az épületet, amit sose szerettem látni. Elnyögdécseltem neki a kórház nevét, majd a beszélgetést befejezve elhúztam a piros ikont, a telefont pedig a hátsó zsebembe nyomtam, majd miután kitolták én is kiszálltam és megragadtam a fehér kezét.

Talán órák teltek el, talán csak néhány perc, amíg őt elvitték és egyedül maradtam egy hosszú, klór és tisztítószerszagú folyosón. Az arcomat a tenyerembe ejtve próbáltam meg mindent kizárni a fejemből, de nem ment, nem tudtam mi van vele, nekem senki nem mondott róla semmit. Láttam, hogy Cole-t is behozták valami vizsgálatra, és engem is meg akartak nézni, de én nem voltam ott, velem mi történhetett volna? Könnyek peregtek le az arcomon, nem tudtam nem magamat hibáztatni a történtek miatt. De miért mindig én cseszem el, miért mindig velem történik ilyen, miért mindig én vagyok az aki miatt baj történik? Egyszerű, mert egy szerencsétlen hülye vagyok.

Lépteket hallottam a folyosó végéről de ezek másmilyen lépések voltak, nem nyugodt, megfontolt lépések mint egy orvosé, ezek kapkodó, bukdácsoló lépések voltak, majd Louis arca tűnt fel.
Elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyire nézek ki egy bekattant idiótának, így, összegörnyedve és bőgve egy műanyag széken, a kórház sürgősségi osztályán. 

Nem tudtam miért jött ide, miért érdekli bármi is ami Alexel kapcsolatos, hiszen a legjobb tudomáson szerint kifejezetten nem szereti de ki tudja mi van köztük, ugyanis a legjobb barátom még nem vette rá magát arra, hogy elmondja azt, amiről én már rég tudok. 

-Miért jöttél ide?-néztem rá.

Egy pillanatra mintha habozott volna, majd lehuppant mellém és a kezét nézte.

-Azért mert azt gondoltam, szükséged van rám.
A szavai jól estek, mégsem tudtam megereszteni egy aprócska mosolyt sem. 

~*Louis Tomlinson*~

Szar helyzet, amikor a legjobb barátoddal ülsz egy kórház folyosóján egy olyan lány miatt, akit valószínűleg mindketten kiakasztottatok. Viszont Harry valószínűleg nem táplált iránta olyan érzéseket, amiket én, mert akármennyire próbálok erőlködni azon, hogy elfojtsam ezt magamban, nem igazán sikerül. Kit akarok átverni? Ha sikerülne nem ülnék itt.

-Mi történt?-kérdeztem halkan.

Felemelte a fejét és nem nézve rám szólásra nyitotta a száját, majd becsukta, és nagy levegőt véve újból kinyitotta.

-Én, én csak beszélni akartam vele, hogy bocsánatot kérjek. Kiszaladt az ajtón és elkaptam, azt mondta sikít ha nem engedem el, mondtam neki, hogy úgysem teszi, most is elmondta, hogy hagyjam békén. Egy pillanatra elbambultam, kitépte magát a kezemből és rohanni kezdett, a parkolónál pedig az a csávó amelyik egyszer behúzott nekem épp kiállt a kocsijával... Minden az én hibám.-hadarta, majd a zöld szemekből mindkét oldalról leszaladt egy könnycsepp. 

A kezemet a vállára tettem, valami biztatót akartam neki mondani, de én is ledöbbentem.

-Nem a te hibád.-motyogtam.

-Te nem láttad.-emelte rám a szemeit.-Összeesett, minden csupa vér volt. Én nem akartam, csak, csak bocsánatot akartam kérni tőle de amibe én belevágok az mindig balul sül el.
-Tudod, hogy ez nem igaz.-próbáltam vigasztalni.

Ismét lépteket hallottam, és én már azelőtt tudtam, hogy ki közeledik, mielőtt feltűnt volna az arca. Harry lesütötte a szemét, nem nézett oda, George arcára pedig kiült a harag, mielőtt viszont bármit is mondhatott volna, kinyílt a szoba ajtaja és egy köpenyes orvos tűnt fel.

-Doktor úr!-kiabált.-A húgom, Alexis, mi történt vele? Ugye jól van?

-Maga George Elwood?-böngészte a papírjait.

Hevesen bólogatott, mindhármuk az orvost figyelte, aki feltolta az orrán a szemüvegét és lapozgatni kezdett a papírok között.

-A kislánynak hatalmas szerencséje volt, ahhoz képest ami történhetett volna. Az autó nem nagy sebességgel találta el, belső sérülések nincsenek, sérült az egyik bordája, valamint több zúzódás érte a csípőjét.

George a hajába túrt, Harry is megtette ezt a mozdulatsort, én pedig csak megrökönyödve ültem és az ajtót szuggeráltam, hátha kicsapódik és megjelenik Alexis a saját lábain, rajtunk nevetve. 

-De ugye lábra tud még állni?-nyögte mellőlem a göndör hajú fiú aki minden esetben a legrosszabbra gondol.

-Természetesen, mint mondtam, a lánykának hatalmas szerencséje volt, ha hátulról érte volna az ütés, sérülhetett volna a gerince és az idegek, ha néhány centiméterrel lejjebb éri az ütés a csípőcsontja tört volna vagy több bordája, így ,,csak" -rajzolt idézőjeleket az ujjaival -megsérült a jobb legalsó bordája, nem tört el, viszont folyamatosan fájdalomcsillapítót kell kapnia. Szerencséje volt, kemény lány, nem sokan úsznak meg egy ütközést törés nélkül. 

Fellélegeztem, tényleg történhetett volna sokkal rosszabb. Ha eltörik a csípőcsontja vagy a gerince...

Megráztam a fejem és a hajamba túrtam, valamelyest megnyugtató volt, hogy a fájdalmak ellenére nem történt nagyon komoly baja, ez is elég komoly de messze nem a legrosszabb. 

-Magánál van?-kérdeztem.

-Nincs, a fájdalomcsillapítók miatt néhány napig nem sokat lesz ébren, csak pár percet, esetleg egy órát. 

-Bemehetek hozzá?-tette fel a nagy kérdést George.

Én is be akartam menni, nagy valószínűséggel Harry is, viszont egyikünk sem merte ezt megkérdezni, tekintve, hogy valószínűleg George a pokolba kíván minket. 

-Egyszerre csak egy.-bólintott.

George látszólag nyugodtan bólintott.

-Kell esetleg behoznom ruhákat vagy bármi olyat amire szüksége lehet? 

-Fehérneműt, ha felébred és jobban lesz esetleg valami olvasnivalót, fogkefét, tusfürdőt.

-Rendben, akkor ha kijöttem hazamegyek és behozom ezeket.-közölte zavartan.

Amikor kinyitotta az ajtót mindketten előrehajoltunk, láttam őt, fehér takaró fedte a derekáig, előbukkant a pöttyös kórházi ruha, infúziós zacskó lógott az ágy felett, a kezéből csövek lógtak ki, az ágy mellett egy kis gép pittyegett egyenletesen, a képernyőn cikkcakkos vonal futott, az ajkait lélegeztető maszk takarta előlünk, hosszú haja szétterült a párnán, szemei csukva voltak. Talán a döbbenet miatt, hogy tényleg ő fekszik ott, és tényleg vele történt ez, meredtem még percekkel azután is az ajtóra, hogy George becsukta és eltűnt a szobában. Nem számít, hogy bemehetünk-e vagy sem, úgyis ott maradunk. 

-Hazamehetsz.-motyogott mellettem Harry.-Nem kell itt maradnod engem pátyolgatni.

-Nem azért maradok itt.

Zöld szemeiben egyszerre csillogott bánat és kíváncsiság, miközben rám nézett.

-Mi van köztetek, Louis?-szegezte nekem azt a kérdést, melyre valószínűleg hazugsággal kell válaszolnom.

-Semmi.-néztem a szemeibe.

Egy hazudozó nem néz a másik szemébe, én ezzel akartam azt a hatást kelteni, hogy igazat mondok. 

-Miért hazudsz nekem?-csuklott el a hangja.-Tudom, hogy lefeküdtél vele azután a buli után.

-Harry, én...

-Az fáj a legjobban, hogy nem tőled tudtam meg. 

Ezt a mondatot nem akarom Eleanor szájából hallani, ahogyan Harry-től sem. Nem tudtam mit mondjak, hogy el merjem-e mondani, nem az volt az első és az utolsó, hogy mi azóta már kétszer voltunk úgy együtt. A zöld szemek szomorúan néztek rám, nem vádlón, nem támadón, csak szomorúan, mert nem voltam őszinte a legjobb barátommal.