36.rész Sajnálom...

Sziasztok! :)

Tudjátok, az előző bejegyzésnél említettem egy utazást. El lett halasztva, valamikor augusztus elején fogok lelépni egy kis időre, addig még boldogítalak titeket néhány résszel, és igyekszem előre megírni néhányat, hogy az idő alatt amíg én nem leszek huzamosabb ideig gépközelbe, még legyenek részek. Már csak 14 rész van hátra, furcsa, ez a blogom is csak nemrég indult, de már közeleg a vég, kezdek hozzászokni a búcsúzkodáshoz. Nem tudom itt írtam-e, a másik blogomon biztos, hogy a következő blogom főszereplője NIALLER lesz! :) 

Mindig annyit dumálok, de olyan sok mindent tudnék megosztani veletek, bár tudom, hogy a történet jobban érdekel titeket, mint az én hülyeségeim, szóval mára én ennyi lennék.

Nessa. xx

~*Louis Tomlinson*~

Nem tudtam hogyan kezdjek bele, el akartam mondani, de amikor a szám szólásra nyitottam nem jött ki rajta semmi más, csak rémült zihálás. Anyának könnyebben elmondtam, de ő az anyukám, a fiúknak más elmondani, Eleanornak pláne. Az sokkal rosszabb lesz. 

-Minden oké, Lou.-ült mellém Zayn, és megveregette a vállam.

Magamon éreztem az értetlen pillantásokat, Zayn mindent tud, az ő reakciójától már nem félek, a többiek nem tudnak semmit. Rettegek rájuk nézni, lehajtottam a fejem és az arcom elrejtettem a tenyereimbe.

-A barátaid vagyunk.-szólalt meg Niall.-Elmondhatsz bármit.

Felnéztem rájuk, próbáltam beleképzelni magam abba a helyzetbe, amikbe most ők vannak, próbáltam elképzelni én hogyan reagálnék arra, ha mondjuk Liam közölné, hogy csalja Danielle-t. Nem lennék jó barát, ha nem állnék mellette. Próbáltam erre gondolni, miközben lehajtott fejjel kiböktem azt a két szót, ami szükséges ahhoz, hogy valahogy a tudtukra hozzam a bűnöm.

-Megcsaltam Eleanor-t.

Csend telepedett ránk, nem néztem fel, valahogy próbáltam összeszedni magam és elmondani mindent, de éreztem a döbbent pillantásokat és ez nem könnyítette meg.

-Tudtam!-pattant fel Harry.-Azt is tudom kivel! Nem hiszem el, hogy ezt tetted Louis!

-Sajnálom.-emeltem rá a tekintetem könyörgőn.

-A képembe hazudtál.-fintorgott.-Azt hittem mi öten mindent elmondunk egymásnak! De legalább ne tagadtad volna le annyiszor, nem is egyszer hazudtál nekem! 

-Sajnálom, Harry, hallgass végig kérlek!

-Nem kell.-köpte.-Magamtól is kitalálom. A bulin, ugye? Amikor én elmentem a kis vörössel.

A hajamba túrva bólintottam. Liam megragadta a göndör hajú fiú karját és lehúzta maga mellé, de Harry ismét felpattant és folytatta, könyörtelenül forgatta bennem a kést.

-Mégis mekkora idiótának nézel?! 

-Harry, én...

-Tudom, hogy bejárkáltál hozzá a kórházba! Megkérdeztem, hogy mi van köztetek és a szemembe nézve hazudtál nekem!

-Ülj már le és fogd be a szád, Harry!-rivallt rá Zayn.

Egy pillanatra elhallgatott, a testtartásából, a makacsul összeszorított szájából és a homlokán kitagadó ütőérből tudtam, hogy nagyon dühös rám.

-Te tudtál róla, ugye?-emelte rá haragosan a zöld szemeit, majd ismét rám kapta a pillantását-Amikor részeg voltál...

-Harold! Fogd már be a szádat és hagyd, hogy végigmondja vagy vonulj a szobádba sértődötten és baszd magadra az ajtót!

Az ajtó felé trappolt, lekapta a fogasról a kabátját, mielőtt felrántotta volna a lábaira a cipőjét felálltam és utána mentem.

-Harry, kérlek...

-Nem vagyok kíváncsi rád!-pördült meg és egyenesen a szemembe nézett.

-Nem értem te miért vagy felháborodva, Harry.-szólt közbe Niall.-Nekünk is hazudott, mi mégsem üvöltözünk.

-Most te oktatsz ki?-nézett rá haragosan.

-Harry...-kezdtem újból.-Csak...

-Nem! Nem hallgatlak végig! Leszarom az egészet! Örülj neki, hogy a csinos kis orrod nem passzírozom az agyadba! 
Megszeppenten, és megbántottan meresztettem rá a szemeim, nem sok hiányzott, hogy cseppet sem férfiasan elbőgjem magam. Tudtam, hogy jogosan haragszik rám, és megérdemelném, hogy jól elverjen, mégis rosszul esett az egyik legjobb barátom szájából hallani ezeket a szavakat. Harry egyáltalán nem erőszakos, ráadásul iszonyúan béna is, de most a kezét ökölbe szorítva tartotta maga mellett és az arca tömény düh-től sugárzott.
Lehajtottam a fejem, a vállaim megereszkedtek és egy könnycsepp szaladt le az arcomon.
-Harold!-kiáltott rá Liam.-Kezdesz túllépni egy bizonyos határt!

-Már nem azért, de te sem vagy túl ártatlan.-köhintett Zayn.-Ott voltunk, amikor a kapuban elkezdted szédíteni azt a lányt. Úgy viselkedsz, mint egy hisztis csaj, pedig Louis nem téged csalt meg.
-Már megbántam.-fordult Zayn felé.-Te is hazudtál nekem!
-Meg az a csaj is hazudott, de persze az nem lényeg, szegény kis Alex lelkecskéjét pátyolgatni kell, nem szabad ám megbántani, szegénykét visszautasította a gonosz Harry Styles.
-Fogd be, Zayn!-szólt bele a vitába Liam is.-Hallgass el, egy lányról beszélsz!
-Ez nem lány.-köpte.-Ez egy kis picsa aki miatt kezd szétesni a banda. Nézzetek már körbe! A legjobb barátaim, akik történetesen legjobb barátok, most egy hülye csaj miatt üvöltöznek egymással! Azt mondtuk, hogy egy csaj miatt sosem veszekszünk, de most mit csinálunk?!-a mondandója végén elcsuklott a hangja.
-Zayn...-kezdtem, de elszorult a torkom és homályos tekintettel néztem körbe.-Sajnálom.
Elszédelegtem a fotelig és fáradtan dőltem le rá, Zayn feldübörgött a lépcsőn, Harry hangosan bevágta maga mögött a bejárati ajtót. Kínos, feszült csend telepedett ránk.
-Mondd el!-sóhajtott Liam.
Megdörzsöltem az arcom, felhúztam a lábaim. Azt kívántam, bárcsak sosem ismertem volna meg Alexet, bárcsak sosem jött volna Londonba, bárcsak itt lenne most anya vagy nem is jöttem volna vissza. Bárcsak ne lennék ekkora balfék idióta!
-Utána kell mennem.-motyogtam.
-Gyalog ment.-nyugtatott meg Niall.
Hátradőltem, borzasztóan éreztem magam, miattam esett szét a banda, minden az én hibám.
-Egy bizonyos buliról már tudunk-szólalt meg Liam-utána viszont elég zavaros.
Próbáltam tömören összefoglalni a bűneim, nem meséltem el a két alkalom közti őrlődéseket és önmarcangolást.
-Ráborítottam a kávém, lefejelte az ajtót, felmentünk és... elkéstem egy randiról. Berúgtam, odamentem, berúgtam, itt volt Eleanor, mert nem voltam ott még egy randin.-értelmetlennek és zavarodottnak tűnt amit mondtam.-Sejtette, neki is hazudtam.-pislogtam ki néhány könnycseppet, a ma délután már sokszor elmondott szavam ismételgettem.-Sajnálom...
-Hé!-zökkentett ki Liam egyszerre kemény és türelmes hangja.
-Szeretem őt, szeretem Alexis-t és Eleanor-t is.
Zavartan pillantott Niall-re, nem nagyon tudott mit mondani egyikőjük sem, így csak magához ölelt.
-El fogom mondani Eleanornak.-suttogtam.-Most elmegyek, ezt a hétvégét vele szeretném tölteni.-fejtettem le magamról Liam karjait.
-Louis...-kezdte Niall.
-Jól vagyok.-dörzsöltem meg a szemem. 
Megint hazudtam. Mikor lesz már vége ennek?
-Jobb is lesz, ha lelépek pár napra, csak addig amíg Harry lenyugszik.
-Tudod milyen, kiszellőzteti a fejét, elmegy Hayley-hez vagy felhívja az anyukáját és utána minden rendben lesz.
-Kikapcsolom a telefonom a hétvégére.-sóhajtottam.-Még utoljára szeretnék pár nyugodt napot a barátnőmmel.
Egyszerre bólintottak, felmentem a szobámba, hogy elpakoljak és összeszedjem magam, hogy ne ilyen fejjel állítsak be hozzá. Számíthattam volna rá, hogy ez lesz. Harry néha elég heves természetű, hamar dühös lesz és inkább elrohan a problémák elől, azt nem írtam a listára, hogy miattam Zayn is kiakad, ők ketten pedig összevesznek. Egy nadrágot dobtam a táskámba, melléküldtem két pólót és két tiszta alsónadrágot, a fürdőszobában megmostam az arcom és percekig szemeztem a tükörképemmel. Talán még sosem néztem magamra ilyen utálattal. Ezt most tényleg jól elcsesztem...

~*Alexis Elwood*~

-Alex?-a vonal másik feléről tisztán hallottam anya hangját.-Jól vagy, kicsim?

-Ja.-dünnyögtem. Nem erőlködtem azon, hogy csak egy kicsit is kedves legyek vele. Január óta semmit nem hallottam róla, fogalma sincs semmiről, hónapokig nem volt kíváncsi a történtekre az én számból. Csak George érdekli, a tökéletes, okos, illedelmes George. Nem, a bátyámnak ehhez semmi köze, ha ő nem lenne már teljesen bekattantam volna. Percekig csend volt, tudtam, hogy ezeknek a perceknek az árát majd egy szép kis csekken látja viszont, nem kevés pénzbe kerül Amerikából Angliába telefonálni.

-Ó, kicsim!

A homlokom ráncba szaladt, nem tudtam minek hívott fel, mi mondanivalója van számomra hónapok után.

-Mit akarsz?-kérdeztem hidegen. Kis híján kiszaladt a számon egy eléggé bunkó mondat a kis barátjáról. Felkavarodott a gyomrom és inkább befogtam a szám.

-M-minden rendben?

-Nem.-vágtam rá.-De nyugi, ha valamilyen csoda folytán sikerül is az érettségi, nem kell majd elviselned otthon.

-Alexis...

-Ne hívj többé!-motyogtam, és kinyomtam. 

Hosszú percekig ültem egyedül, sosem éreztem magam még ennyire borzasztóan. Nincsenek szüleim, barátaim, ismerősök akik mosolyognak ha meglátnak, nincs mellettem egy kedves fiú, aki magához ölel és azt mondja minden rendben lesz, csak egy bátyám van. Azt akartam, hogy valaki szeressem, hogy valaki úgy szeressen, a kezem a telefon után nyúlt, megragadtam és kikerestem Louis nevét a telefonkönyvben. Ő szeret, azt mondta nekem, hogy szeret. A telefon csak búgott és búgott, majd halk kattanás következett és egy idegesítően nyugodt női hang közölte velem, hogy a szám nem elérhető, valamint a lehetőségeket. Megérintettem a kívánt ikont a kijelzőn, a sípszó után, hagyjon üzenetet, a torkom elszorult és belezokogtam a telefonba.

-Kérlek, hívj fel!-rebegtem.-Szükségem van rád.

Fájt, hogy beismertem, ezzel együtt rájöttem arra, hogy mennyire gyenge vagyok, nem konkrétan rá van szükségem, hanem a testére és a pillanatnyi helyzet miatt kibökött szavaira.

Bámultam a kezemben tartott készüléket, kedvem lett volna földhöz vágni, és meg is tehettem volna, apa könnyűszerrel nyomott volna a kezembe egy köteg pénzt, hogy vegyem meg magamnak az új IPhone-t. Azt hitte ezzel - hogy naponta több fontot hagyott nekem és George-nak az asztalon, mint egy normális ember havi keresete - majd pótolni tud mindent. De nekem nem kell pénz, nem arra van szükségem. A csengő hangjára összerezzentem, a telefont az ágyra tettem és nem törődve a külsőmmel, lebotorkáltam a lépcsőn. Kitártam az ajtót, a lélegzetem elakadt a könnyeim megeredtek, ott állt ő, mindenről ő tehet és mégsem tudom gyűlölni. Döbbenet tükröződött az arcáról, majd a vonásai megkeményedtek és undorodva mért végig.

-Kidobott a szeretőd?

-Tessék?-pislogtam rá értetlenül, és megtöröltem az arcom.

-Louis?-mosolygott keserűen, a hangja cinikusan csengett, sosem hallottam még így beszélni, de ismerem ezt a hangnemet, én is rengetegszer alkalmaztam, ha épp el akartam rejteni az érzéseim.-A legjobb barátommal vigasztalódsz? A legjobb barátommal akinek barátnője van?

Nem kiabált, a hangja nyugodt volt és sütött belőle az a rengeteg érzés, amit irántam érzett. Nem azok amikre vágytam, a teljes ellentéte. Düh, harag, undor és még ki tudja mik. Ezt nem akartam, ha bárki más érez így irántam az nem érdekel, de ő...

-Szánalmas vagy.-nézett a szemembe.-Szánalmas, hogy nem tudod felfogni, mi sosem leszünk együtt! Elegem van, mindent felforgattál, mindent tönkretettél!

A szavai keményen értek el és az összes belevésődött a tudatomba. Könnyek lepték el az arcom, percek kérdése volt, hogy darabokra hulljak.

-Harry.-suttogtam.

-Soha többé nem akarlak látni, én nem foglak keresni, kérlek, te se keress engem. Kerüljük el egymást, ha véletlenül találkozunk valahol nézz át rajtam.

-Kérlek, Harry...-rebegtem. Még csak meg sem rezzent, ugyanúgy nézett rám mint eddig.

-Amikor elmegyek innen tudom, hogy bűntudatom lesz, tulajdonképpen már most is az van, Alexis. Te csak egy lány vagy, sosem beszéltem még így egy lánnyal, most legszívesebben fejbe verném magam, de nem kérek bocsánatot sem most, sem később, mindig én voltam az, aki bocsánatot kért. Tőlem még senki nem kért bocsánatot, a barátaim a pofámba hazudtak és én olyan idióta voltam, hogy elhittem neki amikor azt mondta, hogy nincs köztetek semmi. Miattad összevesztem a barátnőmmel és magyarázkodnom kellett, megint én kértem bocsánatot. Tudod, igazából minden az én hibám, egy menet után ugyanazt kellett volna tennem amit máskor. Lelépni anélkül, hogy egy szót is váltottam volna veled, ehelyett viszont most is itt állok. 

A vállaim megereszkedtek, az arcán feltűnt egy újabb érzelem, a hangja már nem hideg volt, a tekintete nem dühtől lángolt. Szomorú volt.

-Remélem sikerül leérettségizned, van egy olyan érzésem, hogy Louis kitálal Eleanornak, szóval legyetek boldogok.

-Harry...-nyöszörögtem.

-Szia.

Megfogta a kilincset és becsukta az ajtót. Ki akartam nyitni és utána menni, a fejemben újra és újra hallottam a mondatait, a hangját, ahogyan azt mondja szánalmas vagyok. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam a tövébe, az egész testem rázta a zokogás. Talán órák teltek el, talán csak néhány perc, éreztem, ahogyan a fejem és az egész testem elönti a forróság, valahogy a könnyeim nem akartak elfogyni, hozzám nem illő módon összekucorodtam a fal tövében. Louis nem jött, nem hallottam az emeltről a telefonom, úgy éreztem ennél lejjebb már nem juthatok, most jött el az a pont amikor teljesen bekattanok. Harry sem jött vissza, betartotta amit mondott, az összes szavánál rosszabbul esett az, hogy többet nem akar látni engem. Nem érzékeltem az idő múlását, valószínűleg több órát ültem egyedül és sírtam, mert csak akkor néztem fel, amikor kinyílt mellettem az ajtó és George lépett be. Hallottam a bosszús sóhaját, halkan szitkozódott, majd leguggolt és felnyalábolt a földről, úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Talán így is van.

~*Harry Styles*~

Minden szó után kedvem lett volna leüvölteni saját magam és bocsánatot kérni tőle. Amikor kinyitottam az ajtót és ott állt előttem úgy, ahogyan még sosem láttam, ahelyett, hogy kedvesen megvigasztaltam volna én tovább rontottam a helyzeten. Meg akartam fordulni, kis híján meg is tettem, aztán megszaporáztam a lépteim és elrohantam, végig az utcán, hogy minél távolabb legyek tőle. Nem akartam hazamenni, hiszen ott is csak a veszekedés és az okoskodás várt volna rám, Hayley-hez sem akartam menni, nem valószínű, hogy megértene, így csak rohantam addig, amíg el nem fáradtam. A pólóm és a hajam izzadt volt, csőnadrágban pedig nem a legkényelmesebb futni, szerencsére pont egy park közelében voltam, lehajtottam a fejem és szapora léptekkel indultam keresni egy padot, ahol egy kicsit egyedül lehetek. Néhány fa között, eldugottan találtam egyet, senki nem volt a közelben. Lerogytam rá és kifújtam magam, ez az egész iszonyúan felzaklatott, nem tudom miért borultam ki ennyire, hiszen sejtettem, valahol mélyen tudtam is. Sosem hazudtunk egymásnak, erre most kiderül, hogy ketten is a képembe hazudtak. Hangok ütötték meg a fülem, bosszúsan sóhajtottam fel, reméltem, hogy nem fog senki sem zargatni, csak egyedül akarok lenni egy kicsit, de úgy tűnik ez már nem megy a szobám falain kívül. Elgondolkoztam azon, hogy vajon hajléktalannak tudom-e álcázni magam, de Converse tornacipőben és tisztán, ez elég bonyolult vállalkozás, maradt a reménykedés abban, hogy látják, nincs hangulatom ehhez és bénkén hagynak. Sajnos az emberek többsége nem veszi figyelembe, hogy milyen hangulata van annak az ismert embernek, akivel összefut az utcán. Túl nagy az öröm és az akarat, hogy odamenjen és percekig magára vonja a figyelmét. Én ezt megértem, de attól még zavar. Igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam és láthatatlanná válni azon a padon, de mint mostanában sok minden, ez sem sikerült.
-B-bocsánat.-állt meg előttem egy hosszú, szőke hajú lány. Ránézésre kb 14 évesnek tippeltem. Próbáltam nem bosszúsan sóhajtozni, vagy olyan hangnemet megütni amivel megbánthatnám.
-Igen?-emeltem fel a fejem. 
Mellette állt egy másik lány, és tőlük néhány méterre két srác, akik eléggé unottan néztek ránk.
-Lehetne egy közös képet?-nézett rám az ajkát harapdálva.
-Hogyne.-mosolyodtam el, bár ez most nem volt túl őszinte, és meggyőző sem.
Feltápászkodtam, türelmesen vártam, míg elkészülnek a képek, megöleltem őket, a táskámból kivettem két autogramkártyát és aláfirkantottam nekik, majd miután elmentek visszaültem a helyemre és sokáig néztem utánuk. A két fiút nem érdekelte igazán, az egymásnak hadaró két lány, akik a telefonjaikba mélyedtek és magukhoz szorították a kártyát, legalább nekik sikerült egy kis örömet okoznom. Örültem, hogy a nyugodtabb csoportból futottam össze rajongókkal, és nagyon reméltem, hogy nem kürtölik szét, hogy Harry Styles egy parkban ücsörög. 
Nem tudom meddig ülhettem ott, vissza akartam menni Alex-hez, és bocsánatot kérni, így utólag már tudom, hogy mennyire bántó és bunkó dolgokat mondtam neki, de abban a pillanatban annyira dühös voltam. Nem gondoltam komolyan, persze, hogy nem, elborult az agyam, nem gondolkoztam azon, hogy mit mondok és megbántom-e, egyerűen csak dühös voltam. Nemcsak rá, Louis-ra és Zayn-re, hanem úgy alapjában mindenkire, szerencse, hogy azután nem jött utánam senki, mert valószínű, hogy csak még jobban kifakadtam volna. Amikor sötétedni kezdett erőt vettem magamon, és a kapucnim a fejemre húzva, kerülőutakon sétáltam haza, messziről elkerültem a fűutakat és a forgalmasabb utcákat, még így is találkoztam néhány lánnyal, akikkel kötelességtudóan megálltam képeket készíteni. Magamban eldöntöttem, hogy ezen a napon már nem valószínű, hogy megszólalok, nehogy véletlenül újabb vitát robbantsak ki, a valószínűleg amúgy is feszült társaságunk között, így amikor beléptem az ajtón, szó nélkül lerúgtam a cipőm, a kabátom a fogasra dobtam és elvonultam a szobámba. Hónapok óta először zártam be az ajtót azért, hogy mindenki békén hagyjon.