49.rész Váratlan események

Sziasztok! :)

Megint itt vagyok, már egészen kezdek hozzászokni, hogy ébrenlétem alatt általában csak tanulok. Most nem erről szeretnék beszélni, úgy érzem tartani fogom az 50 rész + prológus, epilógus tervem, már nem igazán tudom ezt tovább bonyolítani, tehát jövőhéten hozom az 50. részt és pontosan 2 hét múlva befejezem ezt a történetet. Nem tudom egyelőre, hogy azonnal indítom-e az új blogom vagy csak később, talán várni kell még rá, ha nem lenne ennyire kevés időm, akkor indítanám, de most nem tudom, hogy mi lesz. Mindenesetre a Secret, which changed my life ugyanúgy futni fog, és nem az az utolsó blogom! Még mindig vannak ötleteim, nem fogok eltűnni. :) 

Nessa. xx

~Harry Styles~

Talán mindenkivel, talán csak velem van az úgy, hogy arra rögtön vissza tudtam emlékezni, amire nem akartam. A fejem fájdalmasan lüktetett, a számnak borzalmas íze volt, nyitott szemekkel, az idegesítően beáradó erős fénytől hunyorogva pásztáztam a szobám fehérre festett plafonját, csak feküdtem, tisztán emlékeztem az este szinte minden percére. Pedig erre nem akartam. A fejem lüktetett, ezért nem találtam jónak lefejelni valamit, ezért csak a kezeimet az arcomra szorítottam és szorosan összezártam a szemeim, hátha csak most fogok felébredni, hátha minden csak egy idióta álom. De nem keltem fel. Tegnap jól eláztam, ennek köszönhetően nem éreztem túl fényesen magam, de nem bírtam egy helyben maradni, ha jól számoltam összesen 3-4 embertől kellett bocsánatot kérnem. Illetve Hayley-vel muszáj volt beszélnem, egyszerűen tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, valamit jól elcsesztem, szeretem, nagyon, de csak most tudatosult bennem, hogy mennyire lezáratlan "ügyem" van. Kell egy kis idő, ha nem akarom még jobban felhalmozni ezeket. Ha nem mondanám el, akkor ugyanabba a hibába esnék, mint Louis. Ezt nem akarom, inkább magyarázkodom és térden állva könyörgök, de ezt nem, nem fogok hazudozni. 

Fájdalmas nyögések közepette vergődtem ki az ágyból, a tegnapi pólóm volt rajtam, ami bűzlött az alkohol, izzadtság és dezodorom szagától, fintorogva dobtam a földre, majd azzal együtt levetettem az alsóm is és elvonszoltam magam a fürdőszobámig. Szerettem volna, ha belefekhetek egy nagy kádba és órákig pihenhetek, de nem állt kád a rendelkezésemre, meg amúgy sem tudtam volna nyugodtan pihenni. Megnyitottam a hideg vizet, kellemetlen és nem tetsző kiáltás hagyta el a szám, ahogy a hátamra csapódott a jeges víz. Összeszorítottam a fogaim és szemeim, az üvöltésem után csendben tűrtem a hideget, majd szép lassan váltottam forróra, az izmaim kellemesen ellazultak és már elégedettebb nyögés hagyta el a szám, a hátamat a csempének vetettem, hagytam, hogy teljesen eláztasson a meleg víz. Néhány percet állhattam ott, majd erőt vettem magamon és lustán átdörzsöltem a testem a tusfürdőmmel, hajat mostam, mert göndör tincseim és kellemetlen szagúak voltak, letöröltem az arcomról a fehér habot és szomorúan sóhajtva fordítottam a fejem a vízsugár felé. Az emlékek cikáztak a fejemben, bűntudatot éreztem minden miatt, undorító dolgokat gondoltam, mondtam és tettem, magam előtt láttam Alexis-t, ajkaim abban a pillanatban kellemetlenül égni kezdtek, emlékeztem a csókunk hevességére, és arra is, ahogyan megnyugtatóan simogatta az arcom. Ha Zayn nem lép közbe, akkor valószínűleg ennél is nagyobbat hibázok. Elzártam a vizet, lehalásztam egy tiszta törülközőt a polcról és körbetekertem a derekam, fogat mostam, komótosan öltözködtem, nem foglalkoztam a hajammal, hagytam, hogy megszáradjon és természetes rendezetlenségben maradjon.

Mielőtt kiléptem volna a szobámból még beletúrtam, kissé nedves volt, viszont már nem áradt se a fejemből, sem a testem többi részéből az alkohol bűze, a szemeim kissé pirosak voltak, talán még sosem történt velem ez, nem ennyire. A nappaliban megtaláltam Niall-t, bűntudatosan néztem rá, nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudja, hogy tudom amit kell.

-Jól vagy?-kérdezte halkan.

Erőtlenül biccentettem, majd megindultam a konyha felé, mielőtt viszont beléptem volna még megfordultam.

-Kösz.-motyogtam rekedten, majd megfordultam és bementem a másik helységbe. 

Liam az asztalnál kávézott, pirítóst rágcsált és egy újságot lapozgatott, attól féltem, hogy talán már lehoztak rólam valamit, de csak egy cikket olvasott valami környezetvédő programról. Ez persze nem jelentette azt, hogy rólam nem készültek képek, amiket megjelentettek.

-Szia.-sóhajtottam.

Felnézett az újságból, félrecsúsztatta és belekortyolt a kávéjába, idétlenül ácsorogtam egy darabig, majd kihúztam magamnak egy széket és leültem, az államat megtámasztottam a tenyeremben és néhány másodpercig csak meredtem magam elé.

-Éhes vagy?-kérdezte halkan.

-Mindjárt csinálok valamit.-dörzsöltem meg az arcom.

Elém csúsztatta a pirítóst, mármint azt, amihez még nem fogott hozzá, hálás pillantással haraptam bele, nem tudtam volna ennél többet legyűrni, ha esetleg maradt még  a gyomromban alkohol, akkor azt felszívta.

-Mi bajod van, Harry?-kérdezte.

-Fáj a fejem.-motyogtam.

-Nem, nem úgy értem.-intett nemet.-Miért csináltad azt tegnap?

-Ja.-sóhajtottam.-Nem tudom, tényleg.

-Nem fogom megmondani, hogy mit kellene csinálnod, én nem osztom az észt, arra már rájöttünk, hogy fölösleges. De valamit kezdened kell ezzel, bekattansz. 

-Tudom.-nyeltem le az utolsó falatot is, majd felálltam és a gyógyszeres fiókból elővettem egy levél fájdalomcsillapítót. A kis fehér bogyót lehúztam egy nagy pohár vízzel, az ingem ujjával megtöröltem a szám és fáradtan nekidőltem a szekrénynek.

-Azt nem tudom eldönteni, hogy kihez menjek először.

-Szerintem Louis még alszik. 

-Zayn?

-Vele van.-simított végig rövid haján.

-Fent?-böktem a plafon felé. Fejével nemet intett, vállaim megereszkedtek, volt egy olyan rossz érzésem, hogy Louis talán sose foglalja már el a fenti szobáját, pedig eredetileg ez a mi házunk, a többiek csak becsöveltek hozzánk. Nem mintha nem lenne saját házuk, csak Alexis felbukkanása előtt egészen jól megvoltunk így, öten. Liam-nek egész utcája lenne, ha a lakásai nem elszórtan lennének a városban.-Akkor őt inkább békén hagyom. Még...

-Jó.-bólintott.-Hayley?

Ezúttal én bólintottam, a mellkasom hirtelen nehézzé vált, mintha egy mázsás valamit ejtettek volna rá. Gyomrom kicsire szűkült, miközben arra gondoltam, hogy ma megbántom, megint csalódni fog bennem, ha nem dob ki. Bár, nem tudom mit akarok...

-Majd jövök.-sóhajtottam.-Szerinted már vezethetek?

-Már nem áll keresztbe a szemed.

-Jó ég.-motyogtam, és óvatosan megérintettem az arcom.-Biztató.

-Haz.-szólt utánam, mielőtt kiléptem volna. Kérdőn fordultam vissza.-Ne csinálj több hülyeséget.

-Nem fogok.-ígértem, és ezúttal a lehető legkomolyabban is gondoltam. Egyszerűen elegem lett.

A kocsikulcsot az ujjaim közt forgatva léptem ki az ajtón, de gyorsan visszahajoltam egy kabátomért, mert nagyon hideg volt kint annak ellenére, hogy itt a tavasz. Behúzott nyakkal, zsebre dugott kezekkel szaladtam el a garázsig, kiálltam a legészrevétlenebb autómmal, sajnos ez is feltűnőbb volt a kelleténél, de megfelelt. Útközben próbáltam összeszedni a gondolataim, természetesen sikertelenül. Így amikor Hayley-ék utcájába bekanyarodtam, még nem tudtam, hogy mit fogok neki mondani. Becsöngettem, persze csak azután pillantottam az órámra, az anyukája már elmehetett, mert már elmúlt 10 óra, hétvége lévén Mike sem volt iskolában, így nem lepődtem meg, amikor a kis srác nyitott előttem ajtót.

-Szia.-nézett rám huncutul vigyorogva.

-Szia.-erőltettem meg egy mosolyt, majd kinyújtottam a kezem amibe ugrándozva belecsapott.

-Ki az, Mikey?

-Harry!-kiabálta el magát.

Hayley fehér mamuszban, köntösben és egy bögrével a kezében csoszogott elő, arcába lógó szőke tincseit az ujjaival kisöpörte a szeméből és elmosolyodott. Gyönyörű volt.

-Kész a reggelid, menj és egyél.-küldte el a kisöccsét, aki brümmögve szaladt el a konyha irányába.

-Szia.-motyogtam, és becsuktam magam mögött az ajtót. A pánik nem kifejezés arra, amit akkor éreztem, mégis tudtam, hogy akkor cselekszek helyesen ha őszinte leszek.-Zavarok?

Rosszalló arckifejezéssel nézett rám, majd a bögréjét az asztalra tette és hozzám lépett, karjait a nyakam köré fonta és közelebb hajolt, arcát a kezeim közé fogtam és óvatosan csókoltam meg. Szemeim lecsukódtak és bűntudattal tele, erősen magamhoz szorítva csókoltam.

-Hayley.-suttogtam halkan. Bosszús hümmögéssel fúrta arcát a nyakamba, és ajkait hozzáérintette a bőrömhöz.-Beszélnünk kell.

-M ez a komolyság?-emelte rám szemeit.-Haz.-szólítgatott.

-Mondani akarok valamit.

-Harry.-lépett hátrébb.-Amikor legutóbb ijed mondtál...

Erőtlenül bólintottam, arcára kiült a döbbenet, nem kellett semmit sem kiböknöm ahhoz, hogy rájöjjön a dolgokra. Ezt rohadtul elcsesztem.

-Ki volt az?-szorította össze az ajkait.

-Alexis.

Kezeit amolyan "ezt nem hiszem el" mozdulattal kitárta és hátrébb lépett, nem kezdtem mentegetőzni, szemeimmel szinte könyörögtem azért, hogy csapjon egy erőset az arcomra. De ő nem olyan.

-Mikey.-lépett a konyhába, ahol az asztalnál elégedetten ette a nutellás kenyerét a kisfiú.-Fönt leszünk, jó?

-Jó.-mosolygott.-Ehetek a tévénél?

-Felőlem.-sóhajtott.-Majd felporszívózok. 

Karon ragadott, lehajtott fejjel követtem fel a szobájáig, ujjaim a kézfeje köré fontam de most nem kulcsolta át a kezem, nem csinált semmit. Csendben maradtam, még mindig azon igyekeztem, hogy összeszedjem magam, belökte a szobájának ajtaját, arcán láttam azt a zaklatottságot, amit eddig talán még soha. Lehuppant az ágyra és kérdőn nézett rám, az arcomat dörzsölgetve leültem az ágy szélére.
-Hayley.-sóhajtottam.-Nem akarom elmondani.
-Talán jobban teszed, nem érdekelnek a részletek. Csak annyit akarok tudni, hogy miért csináltad.
-Nem!-haraptam az ajkamba.-Félreértesz, nem... történt meg az.-kerestem zavartan a szavakat.-Én... kicsim...
-Harry!-kiáltott rám dühösen.Majd rögtön az ajkába is harapott és idegesen túrt a hajába, felpattant és megállt előttem, kezeim felcsúsztak a derekára és könyörögve próbáltam az ölembe húzni. Kezeim lefejtette magáról és hátrált.
-Nem tudom miért.-motyogtam.-Hayley, esküszöm, hogy a világon téged szeretlek az egyik legjobban.
-Ne esküdözz, oké? Elegem van! Elegem van abból a lányból, hittem nektek, megpróbáltam neki segíteni, és most...
-Nem az ő hibája. Semmi köze hozzá.-motyogtam.-Itt egyedül én voltam idióta, nagyon berúgtam.
-Aha, pont olyan vagy te is, mint mindenki. Imádlak, csak berúgtam, többet nem lesz ilyen.-ironizált elmélyítve a hangját.
-Pont ez az.-suttogtam.-Szünetet kellene tartanunk. Nem tudom mi van velem mostanában, viszont nem akarok neked fájdalmat okozni.
-Elkéstél.-fordult az ablak felé.-Voltak idők, amikor nagyon boldog voltam veled. Amikor éppen anélkül foglalkoztál velem, hogy közben nem másra gondoltál.
Feltápászkodtam, bátortalanul léptem oda hozzá és öleltem át a derekát, ő volt az, aki visszaterelt a jó útra, amikor nagyon szükségem volt már rá.
-Sajnálom.-suttogtam.-Szeretlek, ne haragudj, kérlek. Szükségem van egy kis időre, amíg elrendezek mindent, szeretném veled újrakezdeni Alexis nélkül. Teljes mértékben nélküle.
-Haz, nem tudom, hogy akarok-e még veled lenni.
A lábaim földbe gyökereztek és a karjaim erőtlenül csúsztak le a derekáról.
-Én is szeretlek, de már nem tudom mit gondoljak.-fordult felém.-Állandóan Alexis, kezd sok lenni, én vagyok a barátnőd, nem?
-Tudom.-túrtam a hajamba.-Adj egy kis időt.
-Rendben.-bólintott.-Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mit csináltál tegnap, egyáltalán nem érdekel. Most nekem is kezd elegem lenni, tanulnom kell, jobb lesz így, majd megkeresel, ha úgy érzed akarsz még tőlem valamit.-hadarta el, szavai teljesen hidegek voltak, nem volt benne semmi kedvesség.-Bátor vagy, hogy elmondtad.
-Ja.-húztam el a szám.-Nem valamit akarok tőled, hanem téged. Elrendezem amit kell, és megkereslek.
-Úgy legyen.-mosolyodott el szomorúan.-Szeretlek, Haz. Tényleg.
-Ezt jól elcsesztem.-túrtam a hajamba.-Én is, sajnálom, hogy egy idióta vagyok. Jobbat érdemelsz.
-Jobb lesz most így.-nyelt nagyot.-Menj, mielőtt sírni fogok.
Egy pillanat alatt szeltem át a köztünk lévő távolságot, gyűlöltem magam minden miatt, valahogyan én mindig mindent elrontok. Pedig ezt nem akartam.
-Ne.-kértem halkan, arcát a kezeim közé fogtam, abban a pillanatban szánkázott végig egy könnycsepp az arcán.-Hayley.-fúrtam az arcom a hajába, szorosan átöleltem, fejét a mellkasomra hajtotta és halkan szipogott.
-Néha azt kívánom, bárcsak még mindig a tévéből nézhetnélek. Annyira más vagy, Harry.
-Egy nagy csalódás.-sóhajtottam.
-Nem.-szipogott, majd felemelte a fejét és könnyes arccal nézett rám.-Csak... felháborítóan aranyos tudsz lenni, olyanokat mondasz amiket más fiú nem tenne.-nevetett szomorúan.
-Aztán elrontom.-suttogtam.
-Örülök, hogy kimondtad helyettem.
-Rendbe hozom, megígérem. Most elmegyek és rendbe hozom, Hayley, veled akarok lenni, senki mással. Alexis soha nem jelentett számomra semmit, egyszer azt hittem barátok vagyunk, de a legjobb barátom tette tönkre. Nem érdekel többé, bocsánatot kérek tőle és aztán végleg lezárok magamban mindent, amihez neki köze van. Elviszlek valahová és csak ketten leszünk.
-Erről beszélek.-simított végig az arcomon.-De most elmész hozzá...
-És nem teszek semmi hülyeséget.-túrtam a hajába.-Pár napot kérek tőled, hogy bezárkózzak és mindenki békén hagyjon, talán anyával fogok telefonálgatni, lehet, hogy felhívom a nővérem és végighallgatom, ahogy leszid. Aztán megvárom amíg leérettségizel és utána elmegyünk innen legalább 2 hétre.
-Nekem is kell pár nap.-törölte meg az arcát.
Egy pillanatra lehunytam a szemeim, mindkét karom köré fontam és magamba szívtam az illatát. Nem akartam elengedni, ugyanakkor tudtam, hogy jobb lesz, ha most néhány napig nem találkozunk. Arcát felém fordította, egyik kezemmel végigsimítottam rajta, majd lehajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam. Olyan volt, mint az első csókunk. Félénk, gyengéd, bátortalan. Nagyon reméltem, hogy ez nem az utolsó, ujjai a hajamba csúsztak, homlokát az enyémnek döntötte és a szemembe nézett. Végigsimított az arcomon, lágyan elmosolyodott és ezúttal ő húzta végig az ujját a szemem környékén.
-Soha nem akartalak megbántani.
-Tudom.-simogatta türelmesen az arcom.-Próbálok rád haragudni de nem megy.
-Én helyetted is gyűlölöm magam.
-Nem kell. Tudom, hogy sajnálod és azt is, hogy komolya gondolod amit mondasz.
Aprót bólintottam, puszit nyomtam a szájára és még utoljára végigsimítottam az arcán, egyetlen szó nélkül engedtem el, a hajamba túrva kiléptem a szobájából, ledübörögtem a lépcsőn és a házból kilépve a lábaim kapkodva mentem a kocsihoz, homlokom a kormánynak döntöttem és rámarkoltam, amíg az ujjaim teljesen el nem fehéredtek. Majd hátradőltem az ülésben, felpillantottam a házra, Hayley nem állt az ablakban, előhalásztam a kulcsom és beindítottam az autót. Határozottan tudtam, hogy rajta kívül nem akarok mást, ezen Alexis sem változtat.

~Alexis Elwood~

Lábaim remegtek, pedig nem is álltam rajtuk, óvatosan a hasamra fordultam és lecsúsztam az ágy szélére, szemeim szorosan lehunytam, nem volt túl fényes a helyzet. Látogatónk nem szándékozott leszállni a csengőről, majd lábdobogást hallottam a folyosóról, feltételezem George-nak lett előbb elege, egy kis enyhe másnaposság nem lehetett annyira durva, mint ez. Nem tudom hány szál/doboz cigit ettem meg tegnap, a bogyók számát sem tudom, pláne nem azt, hogy mennyi kis fehér porcsíkot juttattam magamba. Örülök, hogy felébredtem, illetve nem igazán, de mindegy. A lényeg, hogy még mindig élek. 

Erőt vettem magamon, lábaim a papucsomba bújtattam, az egész szoba forgott velem. Megkapaszkodtam az éjjeliszekrényben és felhúztam magam, bizonytalan léptekkel hagytam el a szobám, a lépcső komoly akadálynak számított, leültem a legfelső lépcsőfokra és szép lassan haladtam lefelé. Még nem értem le, amikor már hallottam a hangokat.
Az a mély hang volt az, mely elég sok mindent kiváltott már belőlem, az a mély hang, ami miatt hevesebben kezdett dobogni a szívem, ugyanakkor elszorult a torkom. Meg kellett bizonyosodom arról, hogy nem hallucinálok és a hang tulajdonosa tényleg nálunk van. Nem voltak hangosak, George hangját is hallottam, de ő lényegesen kevesebbet beszélt. Az utolsó néhány lépcsőfokhoz érve elgondolkoztam azon, hogy visszafordulok, de kinyílt a nappaliba vezető ajtó és George háta mögött lassan rám talált egy fáradt, gyönyörűen zöld szempár. Ez a zöld a kedvenc színem.
-Alex, mi a fenét csinálsz?-kérdezte fáradtan George. Zavartan nézett rám, lassan pillantottam le magamra, egy férfi pólót viseltem, határozottan nem az én pólóm volt, nem is az övé.
Hümmögve hajtottam le a fejem, kinyújtóztattam a lábaim, akkor fedeztem fel, hogy egy rózsaszín bugyin kívül nincs rajtam semmi, azaz a lábaim teljes mértékben fedetlenek.
-Látogatód van.-közölte.
Felemeltem a fejem, Harry nem szentelt nekem túl sok kiemelt figyelmet, ajkait összezárva rezzenéstelen arccal figyelt, szemei viszont sokkal több érzelmet tükröztek.
George közelebb lépett hozzám, ahogyan lehajolt felszisszent, majd megragadta a kezeim és felhúzott a lépcsőről.
-Öltözz fel.-utasított halkan, majd az állam alá nyúlt-Milyen a szemed?
-Milyen lenne?-motyogtam, de azért lesütöttem a tekintetem.
-Alexis...
-Semmi bajom.-közöltem remegő hangon.
-Fönt leszek.-mutatott a lépcsőre.
Kétségbeesettem rezzentem össze, nem akartam kettesben maradni Harry-vel. Elképzelésem sem volt arról, hogy mit keres itt. Nyomott egy puszit a homlokomra és teljesen nyugodtan elment, egyedül hagyva engem azzal, akiért tulakdonképpen szinte már betegesen ragaszkodtam.
-Szia.-motyogta halkan. Hangjára végigfutott rajtam a hideg, nekem intéze a szavait, nem sütött belőle a megvetés. Csendes volt, kissé talán fáradt és szomorú.
Döbbenten emeltem fel a fejem és néztem rá, alsó ajkamba haraptam és magam köré fontam a karjaim, annyira jó lett volna eltűnni onnan.
-Csak azért jöttem, hogy...-kereste a szavakat.-Alexis, az Isten szerelmére, ne nézz már így!
-Bocsánat.-suttogtam megszeppenten, idegesen kezdtem gyűrögetni a pólóm.
-Leülhetnénk?-sóhajtott. Aprót bólintottam, amennyire tudtam a kanapéhoz menekültem, az egyik pokrócot magamra húztam és elbújva benne kihúzódtam az egyik sarokba. Ő a másik végében ült, jó távol tőlem.
-Szóval, tegnap este én...
Nagyot nyeltem, összébb húztam magam és arcomat elrejtettem előle, fájt a fejem, de emlékeztem a tegnap estéből mindenre.
-Sajnálom.-motyogta, majd idegesen a hajába túrt.-Alex, nem tudom összeszámolni, hogy hányszor okoztál már fejtörést nekem. Azt akarom, hogy ennek köztünk végleg vége legyen. Csak rád kell néznem, hogy tudjam mennyire szükséged van valakire, aki nem én vagyok. Egy időben bepillantást engedtél nekem az életedbe, meg voltam győződve arról, hogy te egy lázadó, nagyszájú lány vagy. Nem tudom miért beszélek erről.-motyogta idegesen.-Azt hiszem, egy időben sejtettem, hogy Louis és közted van valami, de nem érdekelt mert ott körül találkoztam először Hayley-vel. Bevallom, azután is csak azért érdekelt, mert a barátaimról volt szó, Louis-val együtt Eleanor-t is kikészítetted.
Szóval a barátaim nem takar engem is. Nem akartam közbeszólni, hogy bár én kettőjüket taszítottam szét, ő egyedül is tönkretett engem.
-Azért jöttél ide, hogy londoni pályafutásom történetét elmondd a saját szemszögedből?-kérdeztem, de a hangom inkább volt szánalomra méltó, mint ironikus.
-Nem.-rázta a fejét.-Azért jöttem, hogy ezt végre lezárjuk.
Ez a mondat szíven ütött, szóval akart még belém döfni néhányat. Mindegy, befogom a szám és csendben végighallgatom, aztán lesz, ami lesz. Néhány másodpercig, talán percekig csendben ült, én pedig nem bírtam ki, hogy ne nézzem az arcát, ajkának különleges, tökéletes vonalát, szemeit, melyek az összekulcsolt kezeit pásztázták, magával ragadott hajának édes bongyorsága.
-Nehéz úgy belefogni, hogy közben így nézel.-emelte fel hirtelen a fejét.
Az ajkamba harapva összekucorodtam, emlékek villantak át a fejemben, melyektől elpirultam és elöntött a forróság, magamban ismét Hayley-t hibáztattam mindenért. Lesütöttem a szemem, az arcom szinte lángolt és a közelsége eltiport, nem értettem, George hogyan hagyhatott egyedül vele. Pont vele.
-Nem értem, hogy miért pont én.-rázta hevesen a fejét.-Ha nem viselkedtem veled csúnyán legalább ötször, akkor egyszer sem, de már elég sokszor bebizonyítottad, mennyire kitartó vagy. Ebben rohadtul összeillesz Louis-val.
Hirtelen közelebb ült, ösztönösen próbáltam hátrébb csúszni tőle, de nem volt tovább, a kanapé sarkának legvégén kuporogtam, ő meg teljesen mellém ült és tekintetével megkereste az enyém. Egyik kezét az arcomra csúsztatta, végtagjaim ellágyultak és bár az érintésére összerezzentem, valami furcsa megnyugvás lett rajtam úrrá a hirtelen jött gyengédségtől. Felemelte a fejem, zöld szempárjával értetlenül fürkészte az arcom, ajkai nem húzódtak mosolyra és a tekintete sem a megszokott volt. Nem lángolt az irántam érzett düh-től vagy épp vágytól, jókedvtől, az biztos, hogy vegyes érzései voltak irántam.
-Amikor megismertelek még nem volt ennyire durva a helyzet.-nyelt nagyot.-Én voltam, ugye? Miattam van, hát persze, hogy miattam.-cirógatta a arcom.
-Nem tudom miről beszélsz.-suttogtam.
Szomorúan simított végig a szemem alatt az arccsontomon, a karjaiba akartam mászni, hogy örökké ezt csinálja, nagy kezét furcsa volt az arcomon érezni, de tetszett. Valószínűleg ő még egyszer sem volt velem ilyen gyengéd.
-Senki nem szólt előre, hogy ilyen leszel.-húzta kedvetlen mosolyra a száját, hüvelykujja még mindig mozgott az arcomon.-Abban sem voltam biztos, hogy vannak érzéseid.
Lehunytam a szemeim, a mellkasom szorított és annyira szerettem volna odabújni hozzá. Ha tudta volna, hogy most mennyi mindent vált ki belőlem, nem kételkedett volna többet.
-Soha nem értettelek, de most végképp nem. Nem emlékszel a tegnapra?
-De.-motyogtam alig hallhatóan.-Mit akarsz? Mit csináljak, Harry?-fakadtam ki, bár a hangom alig volt több suttogásnál.
-Gyűlölj, az elejétől fogva gyűlölnöd kellene.
-Szeretlek.-böktem ki, talán most először valaki olyannak, aki nem a bátyám.
Szabad kezével a hajába túrt, zöld szemei az arcomat kutatták, makacsul néztem rá, nem vártam, hogy bármit is mondjon, ez a szó csak egy baleset volt tőlem, soha nem akartam szemtől szembe ezt mondani nemhogy neki, hanem senkinek sem.
-Menj el, jó?-motyogtam.
-Nem.-sóhajtott nagyot, kezét lejjebb csúsztatta és mutatóujja megállapodott egy ponton a nyakamon. Mióta felfedeztem én is sokat nézegettem azt a kis piros foltot.-Még.
-Mit akarsz tőlem?-harapdáltam az alsó ajkam.
-Bocsánatot kérni.-hajtotta le a fejét.-Világéletemben egy idióta voltam, de veled túl messzire mentem. Te is hibás vagy, nekem viszont semmi jogom nem volt ahhoz, hogy felelősségre vonjalak vagy pont én magyarázzak neked. Sajnálom.
-Semmi baj.-suttogtam meglepetten.-Soha nem haragudtam.
-Tudom, és ez bosszant is.
Megvontam a vállam, nem tudtam mit mondani erre. Mondjam, hogy sajnálom, amikor nem? Nem hazudok neki...
-Valahogyan nekünk sosem jött volna össze, hogy barátok legyünk.-ejtette le a kezét.
Erre sem mondtam semmit, fáradt voltam, még takaróba bugyolálva is fáztam. Lenyűgözött, hogy így beszél hozzám, bár szívesebben hallgattam volna a piszkálódásait vagy ahogy kinevet, bár én már akkor is többet éreztem, volt egyszer egy Harry Styles nevű barátom, valahogy úgy, ahogy a Barátság Extrákkal-ban van, annyi különbséggel, hogy ennek nem valószínű, hogy boldog vége lesz.
-Sokkal több volt egy rendes barátnál.
-Ja.-horkantott rosszkedvűen.-Azt is sajnálom.
-Én nem.-dőltem hátra.-Fogalmad sincs róla, hogy rövid idő alatt mennyi mindent adtál.
-Alex...
-Már belenyugodtam, hogy én is csak egy maradok a csodálóid közül, pedig mielőtt idejöttem volna azt hittem, hogy csak egy hülye gyerek vagy nagy mázlival. Van benned valami.-tártam szét tehetetlenül a karom.-Legalább majd beleírhatom az életrajzomba, hogy egyszer nekem is volt valami barátféleségem.
Elmosolyodott, egyikünk sem repesett a boldogságtól, de tudtunk mosolyogni.
-Ha nem hiszik el, majd megmutatom az sms-eket vagy híváslistám, minden ugyanúgy van.
-Megnézhetem?
-Kínos lenne.-sóhajtottam.-Jobb, ha nem.
-Talán igazad van. Mi lesz veled?
-Mi lenne? Ami eddig, megmaradok és tovább idegesítek mindenkit, szerdánként az iskola agykurkásznak van szerencséje hozzám, leérettségizek és elmegyek innen, majd lesz velem valami. Nem érdekel.
-Remélem, hogy ezt nem gondolod komolyan.
-Mi lehetne belőlem?-néztem a szemébe.-Semmi normális.
-Modell.-tűnődött.
-Ezt te se hiszed el.
-Egyébként nem erre gondoltam.-sóhajtott nagyot. Feltűnt, hogy felváltva sóhajtozunk.-Louis és te?
-Nem.-zártam össze az ajkaim. Utáltam erről beszélni.-Hayley és te?
-Talán.-hajtotta le a fejét.-Tudja, hogy itt vagyok. Kértem tőle pár napot, amíg elrendezem magamban ezeket. Louis-val kellene lenned, ő segítene neked.
-Nem szorulok segítségre.
-De!-kapta fel a fejét.-Alexis, rád nézek és tudom mit csinálsz, nyújtsd ide a kezdet!
-Miért?-szorongattam magamon a takarót.
-Ha nem nézhetem meg, akkor biztos vagyok benne, hogy lövöd magad.
-Nem lövöm magam.
-Akkor szedsz valamit.-rázta hevesen a fejét.-Fogytál, a szemed sem túl normális, az arcod beesett és fekete karikák vannak a szemed alatt. Aki nem ismer, az elhiszi, hogy csak kialvatlan vagy, de én nem.
-Te sem ismersz.
-Lehet, de én tudom, hogy milyen az, amikor normálisan vagy nagyszájú.
-Olyan is van?-ironizáltam.
-Mutasd meg a kezed!-kért halkan, de határozottan.
-Nyugodj le.-húztam elő a kezeim, és engedtem, hogy a kezébe véve tanulmányozza mindkét csuklóm.
-Biztató. Ne szólj közbe és hallgass végig, menni fog?
-Nem garantálom.
Elmosolyodott, a szám magától húzódott mosolyra, ez a helyzet arra emlékeztetett, amikor a kocsijában ülve beszélgettünk hosszú percekig.
-Én sosem érdemeltem, hogy szeress, de ő megérdemli. A maga módján eléggé normális és ha hagynád, akkor valószínűleg jól kijönnél vele, ő alapjában hülye, neked meg megvannak a vicces beszólásaid, tudom, hogy tudnád szeretni.
-Furcsa, hogy ezt pont te mondod nekem.-motyogtam.-Nincs igazad, szét gyilkolnánk egymást.
-Miért hittem, hogy 1 percig csöndbe tudsz maradni?-vetett rám jelentőségteljes pillantást.
-Neked is vannak fura dolgaid.-fojtott el egy mosolyt.-Lehetetlenekben is hiszel.
Mosolyogva pillantott rám, biztos voltam benne, hogy egyetlen másik fiú sem tud így mosolyogni, Harry ismét megmutatta nekem azt a csibészes vigyorát.
-Hiszek a csodákban.
-Én is.-mosolyodtam el.-Hayley nagyon szerencsés lány.
-Alex...
-Ne.-motyogtam.-Minden rendben.
-Nem tudod mennyire sajnálom, hogy ezt úgy elrontottuk. Ha másképp megyek oda hozzád vagy ha soha nem történik meg köztünk minden másképp alakul.
-Az én hibám.
-Nem.-simított végig a hajamon.-Sírtál miattam valaha is? Mondd el.
Aprót bólintottam, egyik témáról a másikra ugráltunk, kezdtem összezavarodni.
-Alex, ha valaha is szerettél, térden állva kérlek, hogy adj egy esélyt Louis-nak!
-Miért, ha nem szeretem. Az elmúlt hetekben tudod mit csináltam akárhányszor összefutottunk? Összehasonlítottalak kettőtöket, mindent. Semmi értelme nem lenne, szerintem elégszer okoztam már fájdalmat neki.
-És én neked? Most mégis itt ülsz velem.
-De én nem akarom.-jelentettem ki.-Úgyis elmegyek innen.
-Egyetlen esély.-folytatta kitartóan.-Próbáld megismerni, kedvelni fogod. Nézd, ha úgy alakul mi is rendbe hozhatunk mindent, szeretnék jóba lenni Lou barátnőjével.-mosolygott.
-Ne bízd el magad.
-Semmit nem veszíthetsz.
-Biztos vagy benne?-néztem a szemébe. Végül is igaz volt, őt már nem veszíthetem el mert sose volt az enyém.
-Nem fogod megbánni. Úgy ismerem őt, ahogy talán még a szülei sem, ha tévedek én magam foglak elvinni innen még a vizsgáid előtt.
Aha, Styles beveti az Adu-Ászt.
-Legyen.-ráztam a fejem.-Nem tanulok többet.
-Nem fog az ártani.-mosolygott.-Rendben vagyunk?
-Nem tudom.-motyogtam, visszatérve az eleji félénkséghez.-Szerinted?
-Idővel.-töprengett.-Megyek, még van egy kis dolgom.
-Oké, Cupido.-mosolyodtam el, lassan kibontakoztam a plédből és kinyújtóztattam a lábaim.
-Ez az én pólóm.
Döbbenten pillantottam magamra, sejthettem volna, Louis nem hord kinyújtott nyelves Rolling Stones pólót.
Kérdőn pillantottam rá, így, hogy már biztosra tudtam, hogy ez kinek a tulajdona, nem akartam levenni vagy visszaadni.
-Tartsd meg.-legyintett.
Csendesen megköszöntem, majd elballagtam vele az ajtóig, egyik lábamról a másikra állva pislogtan fel rá.
-Megölelsz vagy szerencsétlenkedsz még?
Habozás nélkül vetődtem a karjai közé, nevetve fonta körém a karjait. Egyetlen dolog miatt nyugodtam bele és adtam meg magam Louis-t illetően, mert akkor még láthatom Harry-t. Ha nemet mondok, biztos vagyok benne, hogy most lépne ki utoljára az ajtón, nem látnám többet.

~Louis Tomlinson~

Viszonylag kipihenten ébredtem, sokat is aludtam az elmúlt napokhoz képest. Hangok szűrődtek fel, kíváncsiságom úrrá lett rajtam és lefordulva az ágyról kissé még kómásan botorkáltam végig a folyosón, egyenesen a lépcsőig. Akkor már felismertem a hangokat, Zayn, halványan emlékeztem rá, hogy ő eddig is itt volt, és Harry, aki határozottan nem volt itt tegnap.
Ahogy megpillantottak a lépcső tetején Zayn felállt és hagyva egy bögre kávét a dohányzóasztalon bement a konyhába. Harry a térdein járó ujjakkal nézett rám, egyikünk sem szólalt meg egy ideig, végül ő törte meg a csendet.
-Beszéltem Alexis-vel.
-Ha te azt beszélgetésnek hívod...
-Nem, tényleg beszéltem vele. Tőle jövök.
Felvont szemöldökkel a kezembe vettem a meleg bögrét és leültem az egyik fotelba.
-Mielőtt belefognál, Hayley tudja mi történt tegnap, elmondtam neki.
-Jól tetted.-bólintottam, miközben belekortyoltam a kissé túlcukrozott kávéba.
-Szünetet tartunk.
Kérdőn pillantottam rá, hangja szokatlanul komoly volt.  Nem tetszett ez a komolyság kettőnk között, mi nem ilyenek vagyunk.
-Aha.-hümmögtem.-Mi közöm nekem ehhez?
-Bocsánatot kértem Alexis-től és neked is jövök eggyel. Hülye voltam.
-Hülye vagy.-mosolyodtam el.
-Lehet.-vonta meg a vállát.-De beszéltem vele, hívd el randizni.
-Nem.
-Mi? Miért nem?-hitetlenkedett.
-Beszéltél vele. Mégis miről?
-Rólad, hogy adjon neked egy esélyt.
-És?
-Hívd el randizni.
-Nem hívom. Valószínűleg csak szót fogadott neked, mert te azt mondtad neki, hogy randizzon velem. Hülyeség lenne, csak miattad tenné. Kösz, de inkább nem, nem akarom semmire sem kényszeríteni.
-Tudod, hogy nagy valószínűséggel szed valami szart?
-Előbb tudtam, mint te.
-Segíthetnél neki leállni, Louis, ne most kezdj makacskodni, csak hívd el megint valahová és viselkedj magadhoz képest normálisan, ne ez a világfájdalom legyen a fejeden. Az nem túl vonzó.
-Nem, és nem miattad nem fogom. Belefáradtam és nem is esett túl jól, hogy akármit csináltam sose értékelte. Harry, ő nem engem szeret, hiába erőlködök, ha nem akarja. Már nem is akarok igazán erőlködni, belefáradtam ebbe, perpillanat az a legnagyobb gondom, hogy Lottie haragszik rám.
-Most akarod feladni?
-Most.-vontam meg a vállam.-Előbb kellett volna, sőt...
-Idióta vagy.-rázta a fejét.

-Egyetértek. Sosem kellett volna belemennem ebbe, ha akkor nem vagyok részeg vagy van egy kis eszem Eleanor még itt lenne velem.
-De nincs, viszont van valaki akinek szüksége van rád.
-Nem rám van szüksége, sokkal inkább rád. Hagyjuk ezt, nem, engem már nem érdekel.-ráztam meg a fejem és megittam az utolsó korty kávét is. Sokkal könnyebb volt kimondani, mint hittem, viszont fájt. Tudtam, hogy jól döntöttem, ezzel megkímélem saját magam a szenvedéstől, talán majd szép lassan rendbe jön minden, biztos nem olyan rossz szinglinek lenni. Majd elmegyek csajozni Niall-vel.
-Mégsem vagy annyira kitartó, mint hittem.-tápászkodott fel.-Délután próbálnunk kell, remélem tudsz róla.
-Jó.-vontam meg a vállam.-Maradsz?
-Nem.-rázta a fejét.-Nem hiába kértem szünetet Hayley-től, de ahhoz képest, hogy rendbe akarok hozni mindent magamban, egyre inkább kezdek összezavarodni.
-Ezzel nem kell foglalkoznod, Haz. Az én dolgom, nézd, ő sem veszít semmit, ez nem olyan, mintha elutasítanám.
-Biztos igazad van.-bólintott.-Majd találkozunk.
Bólintottam, csendben figyeltem, amint bemegy elköszönni Zayn-től, majd a cipőjét magára rángatva intett egyet és szó nélkül kilépett az ajtón. Jó dolog, hogy megjött az esze és tudott bocsánatot kérni, de ez tényleg nem az ő dolga, Alexis valószínűleg csak örülni fog neki, hogy békén hagyom.