50.rész Búcsú, vagy nem...

Sziasztok!

Furcsa úgy írni, hogy a következő rész már az epilógus lesz. Ez már a 3. blogom, amit hamarosan befejezek, valamint az 1. aminek nem (csak) Harry a főszereplője, több szempontból is nagyban különbözik az előző történeteimtől, de ezt már az elejétől tudom. Úgy, mint a többit, ezt sem igazán így terveztem, Alexis-t végig szerettem volna megtartani egy kibírhatatlan, nagyszájú lánynak, ennek ellenére rengeteget változtattam rajta. Nem bánom, azt hiszem ez kellett ahhoz, hogy legyen valami ebből a kissé zavaros történetből. Még nem búcsúzkodok, itt is lesz majd egy olyan bejegyzés, viszont még nem most.

Hamarosan megtudjátok, hogy várhatólag mikor jövök új bloggal. Jövőhét kedden hozom az epilógust! :)

Nessa. xx

~*Alexis Elwood*~

Majdnem 2 hónap telt el. Azt hiszem sikerült összerakni magam, visszatért az az Alex, akit az ideköltözésem után valahol elhagytam, kemény maradtam, ontottam a frappáns beszólásokat, csak este, amikor egyedül maradtam tört elő minden. De erről senki nem tudott, csak én, mert már rájöttem, hogy az a biztos, ha magamban tartok mindent. Hiányzott Harry, viszont ő ittlétem háromnegyedében hiányzott, ha ez egyáltalán lehetséges, már hozzászoktam az ő hiányához. De Louis is hiányzott, elviselhetetlenül. Az ő hiányához nem voltam hozzászokva, sőt, sosem hittem volna, hogy az a fiú, akiből sokszor elegem lett és a hátam közepére se kívántam, majd hiányozni fog. Meglepően sokat gondoltam a szülinapomra, nem voltam a legjobb állapotban, sőt, de emlékeztem minden percére és azt kívántam, hogy megint ott feküdjek a karjai közt. Lehet, hogy akkor már nem hagynám ott.
Megkönnyebbülten nyitottam ki a szemeim, még fáradt voltam és tisztában voltam vele, hogy ez a nap lesz a leghosszabb. Múlthéten írásbeli volt, ezen a héten szóbeli, ez az utolsó nap, ma hazamegyek. Hazamegyek, elpakolok és továbbállok, nem megyek főiskolára, nem lenne értelme, majd találok valami munkát és megleszek egyedül. Nem igazán tudom elképzelni magam úgy, mint egy lelkes egyetemi hallgató valami idióta szakon. Ez soha nem ment, mindig a magam útját akartam járni és nem úgy csinálni valamit, ahogy azt egy valószínűleg nagyon okos ember kitalálta. A plafont bámulva hagyom, hogy mindenfelé kalandozzanak a gondolataim, még nem tudom mi lesz, ha ma végre elmehetek innen, az ötletem, miszerint ma a cuccaimmal  együtt elindulok valahová, még George sem tudja. Jobb is. Nem aggódok, nyáron könnyen lehet munkát találni Los Angeles-ben, ha bemegyek az első kevésbé lepukkant étterembe vagy kávézóba és elég csinosnak találnak, akkor simán felvesznek, talán viszek magammal némi pénzt és kibérelek valahol egy szobát, bár apa pénzéből tudnék venni egy luxusvillát is, de nincs rá szükségem. Nem túl vonzó gondolat, hogy egyedül éljek egy hatalmas házban, jó nekem egy szoba is. Az ajtóm lassan nyitódott és George dugta be rajta kissé kócos fejét, magamra húztam a takaróm és halvány mosollyal az arcomon pillantottam rá, a fejem enyhén lüktetett, de ez már olyan megszokottá vált, hogy teljesen hidegen hagyott.
-Szia.-motyogta.-Elpakoltál már?
A bőröndjeim egészen pontosan kettő hete álltak indulásra készen a szekrényemben, csak azokat a ruhákat viszem magammal, amiket eddig is hordtam, a szekrénybe belökött drága darabok felét nem is vettem fel. Csendben bólintottam, lerúgtam magamról a takarót és megvártam, míg elmúlik az enyhe szédülés, csak azután helyeztem a földre a lábaim és húztam fel magam, George furcsán méregetett, az állapotom valószínűleg csak a fáradtságra fogta, az igazság az, hogy semmi köze nem volt ahhoz. Ma már csak spanyolul kell hablatyolnom a tanároknak és túl leszek mindenen, egyáltalán nem érdekel, a szóbeli vizsgáim zöme abból állt, hogy a tanáraim lesajnálóan néztek és beszéltek hozzám, majd amikor elkezdtem beszélni az arcukra folyamatosan kiült a döbbenet. Valószínűleg a spanyol tanárom se gondolná, hogy folyékonyan beszélem a nyelvet, a dolgozataimra is azt hihette, hogy valamilyen észrevehetetlen módszerrel puskázok, ezért mindig furcsán és gyanakvóan bámult. Ma őt is meglepem, még így utoljára Az évzáróra én már nem jövök vissza, teljesen felesleges. A szekrényhez léptem és elővettem a megszokott ruhadarabokat, fekete szoknya, fehér ing és saru, magassarkú kellene de nem fogom abban végigszenvedni az érettségim.
-Alex.-simította meg a vállam George. Hangja kissé még rekedt volt, de hallottam benne azt, amit később kimondott.-Nagyon büszke vagyok rád, ott foglak várni az iskola előtt, amikor végzel.
Hümmögve fordultam meg, számat mosolyra húztam de nem igazán volt kedvem mosolyogni, felrángattam magamra a szoknyát és elégedetlenül pillantottam le vékony lábaimra, az utóbbi időben sokat fogytam.
-Köszi.-motyogtam.-Végre...
Végigsimított a hajamon, kezét a tarkómra tette és magához húzva puszit adott a homlokomra.
-Elkísérjelek?
-Menj nyugodtan, nem túl különleges esemény ez.-vontam meg a vállam.
-Végigcsináltad.-mosolygott.-Most már elmehetünk innen.
Igen, csak már nem biztos, hogy annyira akarok. Magam sem tudom mi történt, utolsó találkozásunkkor Harry megígértetett velem valamit, amiből nem lett semmi, mert Louis nem keresett, én pedig nem akartam és nem mertem keresni őt, megelégedtem azzal, hogy néha felidéztem a szavait. Egyszer engem is szeretett valaki, de én jól elcsesztem, most már tudom. Már késő és jobb is így, talán majd rendbe jönnek Eleanor-ral vagy talál valakit aki olyan, mint ő. Én nem illek hozzá, Harry-hez sem, nem is tudom, hogy kihez illek én, senkihez. Nem találom vonzónak a hozzám hasonló lúzereket, pedig egy olyan természetű fiút, amilyen én vagyok könnyű lenne megkapni, de nem akarom, én magam sem akarok ilyen lenni, de már késő, eddig csak ritkán, aztán egyre gyakrabban nyúltam a bogyókhoz a fiókom mélyében, aztán jött a cigi, amit dugiban néha elővettem és elszívtam 1-2 szálat, majd jött talán a legrosszabb, vékony csíkokban a fehér por. Úgy voltam vele, hogy nekem már mindegy, sosem leszek olyan, amilyen lenni akarok. Eljutottam arra a pontra, amikor már simán átsétáltam a zebrán, mikor piros volt a lámpa, nem érdekelt az sem, ha elcsap egy száguldó autó, viszont ahhoz egyelőre még túl gyáva voltam, hogy én magam, saját kezűleg lezárjam az életem szánalmas történetét. Gyáva voltam, féltem a fájdalomtól és attól az érzéstől, amiről már annyiszor hallottam, hogy majd az utolsó másodpercekben rájövök, hogy nem akarom ezt, viszont akkor már nem lesz esélyem arra, hogy visszafordítsak mindent. Inkább szánalomra méltóan, céltalanul tengettem az életem szerencsétlen napjait.
Remegve fújtam ki a levegőt, mosolyt erőltettem az arcomra és ránéztem, ha ő nincs, nem tudom most mi lenne velem, mennyivel lennék még ennél is lejjebb. Néhány perc alatt felöltöztem, hajam szabadon hagytam és enyhe sminket vittem fel az arcomra, a szobát úgy hagytam, ahogy a beköltözésemkor volt. Nem dekoráltam ki sehogy sem a falakat, az ágyneműt lehúztam, hogy majd később levigyem, elpakoltam az apróságaim, a könyveim és iskolás dolgaim eltettem egy külön táskába, nem érezem nehéznek a pakolást, nem ragaszkodtam túlságosan ehhez a szobához, sőt, semmihez sem. Üres kézzel indultam az iskolába, George ezúttal máshogy köszönt el tőlem, ő izgatott volt, neki voltak barátai akikkel jól érezhette magát nyáron, Amy majd egyszer eljön, tőle sem kellett búcsút vennie. Velem ellentétben ő szerette ezt a várost, viszont azért vágyott vissza a meleg, homokos tengerpartra és LA. különleges városába.
Útközben, szokásomtól eltérőn inkább bájolódtam, nem pedig lehajtott fejjel siettem. Másik iskolában érettségiztünk, fogtam egy taxit és onnan néztem a várost. Logikus, hogy az utolsó napon kezd érdekelni, hogy hol is éltem ezidáig. Csendesen érkeztem meg, senki nem köszöntött vigyorogva, illetve sehogy sem köszöntöttek, nem csak azért nem, mert annyira idegesek. Én nem voltam ideges, tudtam, hogy tudom amit kell, de ha nem tudnám se lennék ideges, mert teljesem hidegen hagy, hogy van-e felsőfokú nyelvvizsgám spanyolból vagy nincs. Jellemző, hogy én azt a gyomorszorító idegességet sem tapasztalhatom meg, amit a többiek ilyenkor éreznek. Leültem az egyik padra, míg mellettem a többiek egymás szavába vágva hevesen lapozgatták a spanyol könyvet, én a telefonomat kezdtem nyomkodni, nem vártam semmi különösre, viszont amikor megérintettem a középső gombot és felvillant a kijelző, egy kis boríték nézett vissza rám. A szám nem volt ismerős, így megnyitottam.

Ma hazamész? H.

A szemeim egy pillanatra elkerekedtek, minden erőmmel azon voltam, hogy a tőlem távolabb ülő Hayley ne lássa ezt a pár szót, elmélyült a könyvében és halkan motyogta az igeidőket. Bár nem beszéltem sem vele, sem Harry-vel, tudtam, hogy mi történt velük. Harry jó ideje nem várta a megszokott helyen, nekem ez jobb volt, mert nem szenvedtem a látványuktól, de gyanítottam, hogy nekik ez nem túl jó. Nem tudom, hogy ezen kívül beszéltek-e, igazság szerint engem már nem is igazán érdekelt. Rövid, egyetlen szavas választ küldtem neki, gyanítom, hogy nem telt el 2 másodperc a válaszig.

Mikor végzel? Mikor megy a repülőd? Találkozunk? 

A szemeim még jobban elkerekedtek, már-már attól tartottam, hogy kiesnek a helyükről. Ebben a pár szóban éreztem a sürgetést, a szívem megőrült a mellkasomban és a szám hirtelen kiszáradt, abban a pillanatban megszólalt a csengő és a folyosón feltűnt egy tanár.

2.-kor végzek.-pötyögtem be gyorsan a választ.

-Audrey Benett.-szólította az első vizsgázót, és kitárta a terem ajtaját. Nem ismertem ezt a tanárt, sem az utána belépő másik kettőt, de a spanyol tanárunk, aki utoljára belépett nagyon is ismerős volt.
Audrey egy kissé telt alkatú, de nagyon szép arcú lány volt, velem nem beszélt soha egyetlen szót sem. A kezei remegtek és idegesen pillantott egy csoport lányra, valószínűleg a barátnőire.

Érted megyek.-rezzent meg a telefonom, jelezve, hogy Harry válaszolt.-Hol vizsgázol? 

Rövid szavakban, rövidítésekkel küldtem el az iskola nevét és az utcát, reméltem, hogy kikövetkezteti, hogy ez mi akar lenni.

A közelben van egy Starbucks. Oda tudsz jönni? 

Egy pillanatra elgondolkoztam, tudtam, hogy hol van az a kávézó, eljöttem már előtte az utóbbi pár napban.
Ha nem tudnám, akkor is elindulnék megkeresni, még utoljára szeretném látni őt, talán vele lesz Louis is... Bár az elég valószínűtlen lenne, mégis jó lenne elbúcsúzni tőle is, bocsánatot kérni mindenért. Ennyivel tartozom neki.

Ott leszek.-küldtem el.

Összerezzentem, amikor egy rég nem hallott éles, már-már természetellenesen nyávogós hang megcsapta a fülem, túl közel volt, egyenesen az arcomba hajolt és a telefonom kijelzőjét figyelte.
-Húzz innen.-motyogtam ellenségesen. Magamban reménykedtem azért, hogy ne mondjon semmit.
Kajánul vigyorgott rám, gondoltam szüksége van még egy kis kötekedésre, mielőtt hülyét csinál magából néhány idegen tanár elől, Daisy nem túl okos lány, egyszóval hülye. Összerezzent, amikor elhangzott a neve, szemei tágra nyíltak, felegyenesedett és a magassarkújában elbillegett az ajtóig. Nem érdekelt, hogy sikerül-e levizsgáznia vagy nem, a sajátom sem érdekelt nemhogy az övé, csendben ültem, míg a többiek egymás után járkáltak ki-be. Engem szólítottak. A többiek, kivétel nélkül mindannyian rám néztek, nyugodtan sétáltam be az ajtón, ahol az idegen tanárokon kívül önelégülten, amolyan "most bebuksz" nézéssel várt a már ismerős spanyol tanár. Spanyolul köszöntem, majd húznom kellett egy témát, amiről percekig kellett beszélnem, még akkor sem voltam ideges, amikor már a kezemben tartottam a papírfecnit. A téma, amit húztam a zene volt. Micsoda véletlen...
Nagy levegőt vettem és gyorsan, ám érthetően és artikulálva kezdtem beszélni a húzott témáról. Elégedetten néztem, ahogy az önelégült arckifejezés eltűnik Mr. Harrods arcáról és döbbenten bámul rám, a többiek elmosolyodtak, és néha bólogatva elnyögtek néhány "sí'-t. A levegőm elfogyott, befejeztem a monológom. Könnyen ment, megvan, elmehetek.
-Hamarosan indul a repülőm, muszáj megvárnom a többieket?-kérdeztem spanyolul, csendesen az egyik számomra ismeretlen tanártól.
-Menj nyugodtan.-váltott angolra.-Gratulálok, az eredményedről postán fogunk értesíteni.
-Köszönöm.-bólintottam, immáron én is az anyanyelvemen szólaltam meg.
Elköszöntem, majd kiléptem az ajtón, vállamra vettem a táskám és vissza sem nézve a (nem) szeretett osztálytársaimra, elindultam végig a folyosón. Nem akartam tőlük drámai búcsút venni, tudtam, hogy nem szeretnek engem, én sem szerettem őket, egyikőjük sem fog hiányozni. Aki nem kötött belém legalább egyszer, az sosem szólt hozzám.
Kitártam az ajtót, langyos szél csapott az arcomba, felkapta a tincseim és hátrafújta, a parkoló üres volt, elővettem a telefonom és írtam egy sms-t George-nak, hogy végeztem és még ne jöjjön értem, mert van egy kis "elintézni valóm". Rántottam egyet a táskámon, a kabátom lecsúsztattam a vállaimról és az üres táskámba gyűrtem, a lágy napsugár melengette a bőröm, sóhajtva indultam el. Hát, mégis csináltam valami mások számára értelmes dolgot, érettségiztem, nyelvvizsgáztam. Hurrá.
Rántottam egyet a táskámon, a pántja kellemetlenül dörzsölte a vállam, mégis jó volt az a tudat, hogy ezzel a nappal vége a borzalmas diákéveknek, több okból nem megyek főiskolára, részben azért, mert talán ismét egy olyan társaságba kerülnék akik kipécéznek maguknak, talán összefutnék egy olyannal, aki ismer régebbről. Nem, semmi pénzért nem megyek újra iskolába. A kávézó közelébe érve már felfedeztem az ismerős fekete autót, valószínűleg szándékosan azzal jött, mert én abban a kocsijában ültem a legtöbbet, felismertem a járgányt. A torkom elszorult, miközben belöktem a Starbucks ajtaját, megpillantottam őt az egyik asztalnál, néhány lány között. A kis csengő hangjára felkapta a fejét, mondott valamit a rajongóinak és utat tört magának, feszengve ácsorogtam a tekintetek kereszttüzében egészen addig, amíg szája szélénél bujkáló mosollyal meg nem fogta a kezem és elindult velem egy másik, leghátul húzódó asztalhoz. Keze az enyémbe simult, döbbenten pislogtam rá, ahogy nagy tenyere szinte elnyelte az ujjaim, lecövekelt az asztal mellett, szemben állt velem, gyanítottam, hogy magas alakjával engem teljesen eltakar egy olyan ember számára, aki hátulról néz minket. 
-Szia.-motyogta.
-Szia Harry.-emeltem fel a fejem. A szívem tájékán valami megmozdult bennem, ismét feltűnt sok idő után, természetesen a legváratlanabb pillanatban. Legutóbb azt hittem látni fogom még, miatta egyeztem bele abba, hogy adok egy esélyt Louis-nak, de sem ő, sem a barátja nem jelentkezett, így már lemondtam róla, hogy valaha is látni fogom még. Ezúttal teljesen biztos voltam benne, hogy ha ma elmegyek akkor utoljára látom, talán barátként válunk ma el, talán majd előfordul köztünk néhány sms vagy telefonhívás, aztán vége lesz, így van ez a barátok többségével. Ha egyáltalán hívhatom őt a barátomnak.
Zöld tekintetét végigvezette rajtam, makacsul álltam a pillantását, elmosolyodott és leült, majd intett, hogy üljek le én is, ám mielőtt megtehettem volna előrehajolt és két puszit nyomott az arcomra. Ismét megdöbbentett.
-Válassz valamit.-tolta elém az itallapot.-A vendégem vagy.
Nem volt szükségem arra, hogy helyettem fizessen, viszont nem szálltam vele vitába, tudtam milyen makacs és ha most nem ellenkezik, akkor a fizetésnél fog. Nem értettem, hogy mit akar még tőlem.
-Köszönöm.
Ő is elvett egy lapot, néhány percig bogarászta, majd miután látta, hogy én is kiválasztom a kávém és sütim, kedvesen odaszólt az egyik pincérlánynak, hogy rendelni szeretnénk.
-Sikerült?-kérdezte. Némi gondolkozás után rájöttem, hogy a vizsgára érti, válaszul csak bólintottam.-Gratulálok.-mosolygott, és picit megszorította a kezem.
-Köszi.-húztam felfelé a szám.
-Szóval hazamész.-sóhajtott.-Örülsz?
-Nem tudom.
A válaszomra nem titkolta a meglepettségét, szemeiben láttam azt a milliónyi fel nem tett kérdést. A pincérlány elénk tette a sütiket és a két kávét, majd feszengve megállt az asztalunknál és vágyakozva figyelte Harry-t, aki mosolyogva pillantott rá és szó nélkül előhalászott egy tollat.
-Hova kéred?
Zavartan lapozgatni kezdett a jegyzetfüzetében, majd elé tolta és ámulva figyelte, ahogy nyomtatott betűkkel aláírja a papírt, kezei közt idegesen forgatta a telefonját, majd Harry felállt és elvette tőle a fényképezős mobilt. Kivettem a kezéből és amint mindketten elmosolyodtak rányomtam a kis ikonra és elkészült a fénykép.
-Köszönöm.-ölelte át a kissé remegő lányt, aki hevesen hálálkodni kezdett. 
Kezét a hátamra tette és ahelyett, hogy szembe ültem volna vele, lehúzott maga mellé és elém tolta a kávét és sütit.
-Örülnöd kellene.-folytatta a beszélgetést ott, ahol félbemaradt.
-Tudom.-vontam meg a vállam.-Nem azt mondtam, hogy nem örülök...
-Sajnálom, ami Louis-val történt.
-Miért, mi történt?-érdeklődtem halkan.
Nem szólt, így hát beleharaptam a sütimbe és elmélyülten figyeltem a lehulló apró morzsákat, nem éreztem jól magam ennyire közel hozzá, a jelenléte iszonyatosan feszélyezett.
-Mit fogsz csinálni?-kortyolt bele a kávéjába.-Főiskola?
-Úgy nézek ki, mint akit felvennének főiskolára?-kérdeztem cinikusan, akaratlanul ütöttem meg ezt a hangszínt, egyáltalán nem akartam így visszaszólni neki, de nem tűnt megbántottnak.
-Miért, nem?-vonta fel a szemöldökét.
Keserűen elmosolyodtam, ő nem tudta, hogy ellentétben minden más valamire való emberrel, én nem akarok főiskolára menni. Nem hibáztattam ezért, ahogy mondta, ő még képes hinni a csodákban. Az ő álmai valóra váltak, persze, hogy hisz bennük. 
-Nem.-ráztam a fejem.-Magam sem tudom, hogy mi lesz velem, de őszintén szólva nem is érdekel.
-Ne mondd ezt.
-Hazudjak? Pont neked? Harry, én érettségizni sem akartam.
-Miért?
-Örülök, hogy végre vége.-túrtam a hajamba.-Önszántamból nem vagyok hajlandó még 5-6 évet eltölteni az iskolapadban, köszönöm, elég volt belőle. Majd lesz valami...
-Tudod, furcsa ezt egy olyan lány szájából hallani, aki már elég sok mindent elviselt. Bármi lehetne belőled, csak egy kicsit akarnod kellene. Látom, hogy nem sikerült leállni azzal, amiről beszéltem a múltkor.-közölte csendesen, és ujjait a csuklóm köré fonta, majd maga felé fordítva alaposan végigmérte a kezem.
-Mondtam, hogy nem lövöm magam.-susogtam.
Kezét az arcomra tette és ezúttal a szemeim figyelte, elkaptam a pillantásom, zavarba jöttem attól, ahogy nézett rám.
-Lehet, hogy azt nem. Aggódom érted.
-Nem úgy tűnt az utóbbi néhány hétben.-szaladt ki a számon, ezúttal tényleg nem volt az szándékos. Nem vettetem azt a szemére, amit már többször is megtett. Ő nem holmi nevelő vagy bébiszitter, hogy állandóan ott legyen a sarkamban.-Sajnálom...
-Maradj itt.
-Nem. Biztos, hogy nem.-ráztam hevesen a fejem.-Harry, nem tudom elmondani, mennyire elegem van már ebből, jobb lesz, ha...
-Mi? Mi lesz jobb?-csattant fel, bár a hangja halk maradt. Szemei idegesen csillogtak és hirtelen a hajába túrt.-Kikészítetek...
-Miért beszélsz többesszámban? 
-Menjünk el innen.-pattant fel, kis híján felborítva a hirtelen mozdulattal mindkettőnk poharát. Nem mertem ellenkezni vele, az órámra pillantva nyugtáztam, hogy még van időm, a repülő csak este indul, mivel Los Angeles-ben akkor kezd majd hajnalodni. Hagyott némi pénzt az asztalon, tisztában volt vele, hogy követni fogom, felkaptam mindkettőnk félbehagyott sütijét és kiszaladtam utána. Kulcsaival a kezében csörtetett a kocsija felé, nem lepett meg ez a hevessége, láttam már ennél rosszabb kedvében is.
-Most legszívesebben elvinnélek ahhoz az idiótához.-pördült meg és a szemembe nézett.-Szállj be!
-Nem megyek hozzá.
-Nem is viszlek oda.-szorította össze az ajkát. 
Megkerültem az autót és beültem, az illata, az ülés, minden felidézett bennem 1-1 emléket, főleg úgy, hogy a kezemben Starbucks-os sütik voltak, beugrott mellém, ő egy sütit vett el tőlem, én egy poharat tőle. Kísértetiesen olyan volt ez a pillanat, mint néhány hónappal korábban. Ugyanaz az autó, ugyanazok a dolgok, ugyanaz a két személy, mégis mindketten mások lettünk. Talán ő jobban megváltozott, mint én. Mielőtt beindította volna az autót, fejét a kormánynak döntötte, melyet elfehéredő ujjakkal markolt, fogalmam sem volt, hogy hirtelen miért húzta fel magát ennyire. 
-Harry...
-Azt mondod, hogy nem működne, mert nem bírnátok elviselni egymást.-nézett a szemembe.-Szerintem inkább mindkettőtöknek szüksége van egy legalább akkora idiótára, mint amilyenek mindketten vagytok. Tudod, Louis valahol pont ott van, ahol te, de neki nem engedjük, hogy bármit is tegyen magával. Néha rajtakapom, hogy cigizik, már ezt sem teszi mert tudja, hogy akkor hallgatnia kell a duzzogásom. Nem kerestelek, mert azt hittem, hogy a bátyád észreveszi a te dolgaid, míg mi Louis-val vagyunk. Nem tudok egyszerre két helyen lenni, de majd egyszer rájössz, hogy nem rám van szükséged. Magadtól még nem jöttél rá?
-Nem.-néztem rá makacsul.-Különben is, nem mindegy már? Hazamegyek. Louis majd rendbe jön, ott vagytok neki ti.
-És veled ki van?
-Nincs szükségem senkire.
-Hát persze.-sóhajtott.-Egyértelmű.
-Harry.-motyogtam.-Vigyél haza, jó? Kérlek...
-Rendben.-sóhajtott.-Nem találkozunk többet, ugye?
-Nem valószínű.-nyeltem nagyot.-Jobb is.
-Nem.-rázta a fejét.-Életem végéig küzdeni fogok azzal a bűntudattal, hogy nem segítettem neked.
-Ne tedd.-simítottam meg a karját. Bizonytalanul, félve értem hozzá.
-Annyira sajnálom, ami velünk történt.-hajtotta le a fejét.
-Már mondtad.-mosolyodtam el.-Mondd el ezt a nevemben Louis-nak.
Aprót bólintott, vállai egy pillanatra megfeszültek, majd elfordította a kulcsot és beindította az autót, utoljára ültem a kocsijában, utoljára ültem mellette. Nem beszélgettünk, a félig teli poharat az ujjaim közt szorongattam, a nógatása ellenére nem ettem meg a sütit, nem akartam összemorzsázni a kocsiját. A gyomrom apróra szűkült, amikor befordult az utcánkba, majd leparkolt a ház előtt. Velem együtt ő is kiszállt a kocsiból, felkapta a táskáját és valamit kotorászott benne, bizonytalanul álltam a kapuba, nem tudtam mit fog csinálni.
-Sokáig nem akartam, hogy ezt bárki is hallja, legfőképp te, de azt hiszem enélkül  nem hagyhatom, hogy elmenj.-nyomott a kezembe egy CD-t. Nem volt borítója, egy átlagos CD volt, rányomott kép nélkül.-Azt csinálsz vele amit akarsz. Nem neked írtam, hanem rólad, a te érzéseidről.
Értetlenül pislogtam először rá, majd a kezemben tartott CD-re, szóval írt egy dalt rólam... Megfogadtam, hogy csak akkor fogom meghallgatni, ha már nem vagyok itt, mert lehet, hogy nem tudnám magam mögött hagyni ezt a várost.
-Köszönöm.-súgtam, majd előredőltem és bizonytalanul átöleltem. 
Nagyot sóhajtott, karjait körém fonta és arcát egy pillanatra a fejemhez nyomta, fürtjei megcsiklandozták az arcom és hirtelen könnyek gyűltek a szemembe. Sosem volt az enyém és már sosem lesz, de ez talán így jobb, széles mellkasához simult az arcom és később nagyon nehezen engedtem el. Végigsimított a hajamon, majd megfordult és beszállt a kocsijába, ez volt a mi búcsúnk. Semmi nyálas monológ, semmi sírás, ő itt marad, én elmegyek, így lesz a legjobb.

~*Louis Tomlinson*~

Szükségem volt egy utolsó lökésre ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról, már semmi nem lesz a régi. Talán ezért száguldottam Eleanor lakása felé, a szívem a torkomban dobogott, bármi történjék is, ha időben odaérek még nem lesz késő. Néhány háztömbbel arrébb parkoltam, hogy biztosan ajtót nyisson nekem. Lábaimat kapkodva végigszaladtam a túlzottan ismerős úton, kinyitottam a kaput és felkocogtam a lépcsőre, majd rátenyereltem a csengőre.

-Jövök már!-hallottam tompán a hangját. A torkom elszorult, a gyomrom liftezett. Most vagy kapok még egy esélyt vagy örökre kirúg, valószínűleg mazochista vagyok, mert egyszer már megtette és én most mégis itt állok megint. 

Lélegzete elakadt, amikor valaki más helyett velem találta szemben magát, finom vonásai megkeményedtek és szigorúan csillogó tekintettel nézett rám.

-Mit keresel itt?-szegezte nekem a kérdést.

Összerezzentem, sosem beszélt még hozzám ilyen hangsúllyal, ezzel is tudomásomra hozta, hogy nemkívánatos személy vagyok az életében. Nagyot nyeltem, ajkaim szólásra nyitottam, a mozdulatából láttam, hogy képes lenne bármikor bevágni az ajtót. Keserűen tört rám a felismerés, a "szakításunk" után alig gondolta rá. Mégis úgy éreztem, anélkül hogy tudnám, őt már sosem kapom vissza, nem tehetek semmit. Csak nem tudom miért éppen most tört rám ez az érzés, miért nem hamarabb jöttem rá, hogy annyi küzdelem és csalódás után is vágyok Alexis-re. Talán pont azért, mert eljött az a nap, amikor végleg elveszíthetem őt is. 

A hajamba túrtam, küzdöttem a szavakkal, nem tudtam mit mondhatnék neki, szerencsétlenül ácsorogtam az ajtóban, barna haját kisöpörte az arcából és várakozva nézett rám.

-Szia.-intettem hülyén. Kínomban kis híján elröhögtem magam, lehetek még ennél is szerencsétlenebb? Nem hiszem...

-Szia.-szaladt fel a szemöldöke.

-Én... azért jöttem mert...
-Ki az, kicsim?
A hangra elkerekedtek a szemeim, határozottan nem Eleanor apukája volt, rajta és régebben rajtam kívül más nem szólította őt így. A hanghoz társult egy test is, nem csak Eleanor fölé, de fölém is magasodott, a teljes ellentétem volt. Rövid, majdhogynem kopasz tüsi haj, túlzottan kigyúrt testalkat, szigorú, mély hang. Nem tűnt olyan típusnak, akivel hülyére lehet röhögni magunkat, úgy éreztem magam mellette, mint egy megrugdosott kiskutya.
-Semmi.-motyogtam, majd hátat fordítottam nekik és elrohantam. Eleanor nem kiáltott utánam, én pedig nem fordultam meg, elég egyértelmű volt, hogy ő már túllépett rajtam.
Bevágódtam a kocsiba, tudtam, hogy mit kell tennem, nem törődtem semmivel és rátapostam a gázra, annyira reménykedtem még abban, hogy nem késtem el. Miért vagyok ilyen hülye?
Figyeltem az útra, mert ha nem teszem akkor nem érek oda épségben, félreértés ne essék, nem magam miatt aggódok, nem szeretnék másokat veszélyeztetni, bár nehezemre esett nem úgy hajtani, mint egy őrült. A gondolataim fájdítóan zakatoltak a fejembe, Eleanor és egy izomagy, én, hogy milyen szerencsétlenül nézhettem ki mellette, és Alexis, hogy ezt mennyire elrontottam, hallgatnom kellett volna Harry-re. Ha reggel nem beszélnek a tévében az érettségiről, akkor nem tör rám ez az érzés, hagyom elmenni. Biztos, hogy elmegy, ezt várja mióta itt van. A bátorságom elszállt, amikor bekanyarodtam az ismerős utcába, ha ő is kidob nem tudom mi lesz velem, márpedig nagy valószínűséggel kidob, többször is megtette már. Leállítottam a kocsit, valami miatt úgy néztem az ablakra, hogy azt reméltem még bent van és beszélhetek vele néhány szót. A sötétítő takarta, hogy belássak, tényleg nem tudtam, hogy már elment-e vagy még ott van valahol a házban. Összeszedtem magam és kiszálltam a kocsiból, bizonytalanul nyomtam le a kilincset és látványos lassúsággal araszoltam az ajtó felé, már mindegy a gyorsaságom, itt vagyok. A hajamba túrtam, nem tudtam sehol sem megnézni magam de gyanítottam, hogy eléggé szenvedő fejem van, az utóbbi hetekben mást nem igazán lehetett látni rajtam, mint az elkeseredett, világfájdalmas arckifejezést. 
Lenyomtam a csengőt, a szívem kiugrani készült a torkomon, fontolóra vettem, hogy megfordulok és elrohanok, mielőtt bárki is ajtót nyitna. A zár csörögni kezdett, és egy középkorú férfi nézett rám furcsán, láttam a szemében a felismerést, de nem tudtam, hogy úgy ismert-e fel, mint Louis Tomlinson-t a One Direction-ből, vagy úgy, mint azt a gyereket aki nem hagyja békén a lányát.
-Jó napot.-böktem ki.-Én Alexis-t keresem.
-2 órája elment a gépe.-közölte érzelemmentes hangnemben, majd sarkon fordult és bevágta az ajtót.
Döbbenten álltam. Elkéstem. Ha nyálasan akarnám kifejezni magam, azt mondanám, hogy ha valaki elég közel jön hozzám, akkor meghallja, ahogy a szívem hangos reccsenéssel darabokra törik. Igazából csak álltam, a torkom elszorult és éreztem, ahogy a szemem égni kezd, valahogy elvonszoltam magam a kocsihoz és beültem, a fejemet hátradöntöttem és üres tekintettel bámultam a jobbra-balra mozgó autóillatosítót. 2 órát késtem, ha nem megyek Eleanor-hoz és akármilyen gyorsan hajtok sem értem volna ide, túl későn jöttem rá, hogy a rengeteg csalódás, szenvedés, veszekedés és visszautasítás ellenére is őt akarom. Az én hibám, feladtam, amikor már lett volna esélyem. Észre se vettem, hogy sírok, csak akkor, amikor az arcomon egyre több forró könnycsepp szánkázott le, nem az én műfajom, hogy lányok után sírjak, de már kezdd szokásommá válni.
Kimehettem volna a repülőtérre, valami nagyon gyenge reménnyel magamban, de akkor csak még egyszer szembesülnöm kellett volna azzal, hogy elkéstem. Hagytam elmenni azt a lányt, akinek egy kis szeretetre lenne szüksége, hagytam elmenni azt a lányt, akire nekem lenne szükségem...