39.rész Könnyű a mélybe jutni, de talpra állni nehezebb

Sziasztok! :)

Bár nem írtam róla külön bejegyzést, hazajöttem, megszületett az unokahúgom! :) Jövőhéten megyek vissza megnézni, de akkor már nem maradok ott, szóval visszaáll a rend és minden 3. nap hozok részeket. Köszönöm az előzőhöz érkezett komikat, sokat jelent, remélem ez a rész is tetszeni fog nektek. 

Nessa. xx

~*Louis Tomlinson*~

Pocskondiázhatnám az újságot a hülye cikk miatt, mert emiatt az egész világ megtudta, hogy mit tettem, 1 napot akartam még, de nem csak, hogy azt nem kaptam meg, de ez az egész nem maradt köztünk, hanem mindenki erről pletykál, mintha annyira sok közük lenne hozzá. Pocskondiázhatnám, de nem teszem, minden az én hibám, lehet, hogy ,,én vagyok a legidősebb 1D tag" de egyáltalán nem érzem úgy, hogy ennek van valami jelentősége, felelőtlen vagyok, elhamarkodottan döntök és néhány esetben egyáltalán nem gondolkozok. Eltaszítottam magamtól a barátaim, Hazza-t, tönkretettem a kapcsolatom Eleanor-ral, és mindezt miért? Mert rengeteget hibáztam, lehet, hogy először nem szándékosan, azután viszont gondolkoznom kellett volna, és akkor talán nem teszem meg, akkor még minden rendben lenne. Mérgemben ismét a falhoz vágtam egy pólót és az ágy lábába rúgtam, én nem ezt akartam, kínomban és tehetetlenségemben elbőgtem magam és dühöngve csapkodtam mindent a falhoz, egészen addig, míg az ajtó ki nem nyílt, és dübörgő léptekkel mellém nem lépett valaki. Mint egy hisztis óvodás, kirántottam a kezem a szorításából és felkaptam az éjjeliszekrényről az első kezembe akadó tárgyat, csak miután csörömpölve földet ért és darabjaira hullott, akkor láttam meg, hogy mit tettem tönkre. A szilánkok ellenére leültem a földre, és kihalásztam a képet az összetört keretből és a szilánkok közül, meggyűrődött, de nem szakadt szét.
-Louis.-motyogta, és leguggolt mellém. Összerezzentem, a csodálkozás úrrá lett rajtam és vegyes érzelmekkel néztem rá.
-Te szóba állsz velem?
-Egyetlen lány sem ér annyit, hogy elveszítsem miatta a legjobb barátom.-meresztette rám furcsán csillogó zöld szemeit.-Még Alexis sem.
Hálásan pislogtam rá, a vállaim még mindig rázkódtak és elég nehezen kaptam levegőt, dühös voltam és elkeseredett, de Harry jött ide hozzám, azt hittem hetekig nem fog velem beszélni, tudtam, hogy nem fogunk egymás nyakába borulni és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, de az már haladás, hogy engedett, és itt van.
-Gyere, haver.-sóhajtott, és megragadta a karom.-Állj fel, mielőtt összevagdosod magad ezzel a sok szarral. 
-Nem lenne olyan nagy tragédia.-motyogom, és a képet nézem. Olyan boldogok voltunk, mindent tönkretettem, soha többé nem fog rám így nézni, mert egy balfasz vagyok, egy felelőtlen hülye gyerek. Elvesztettem az egyik legfontosabb embert az életemben, és a legnagyobb baj az, hogy erre tegnap este döbbentem rá, ha előbb megvilágosodom, talán helyrehozhattam volna.  Az ember mindig akkor jön rá a hibáira, amikor már túl késő. Ez az élet rendje. De miért?! 
Felhúzott a földről, az ujjamba beleállt egy szilánk és piros cseppek hullottak a nadrágomba, miután elengedett a fürdőszobába ment és az elsősegélydobozzal jött vissza. Kiszedte az ujjamból a szilánkot, lefertőtlenítette és a vágásra tett egy sebtapaszt, míg én a képet bámultam és sirattam azt, amit már soha többé nem kapok vissza. Harry mindig is jó volt az ilyen dolgokban, ő látta el a sérüléseinket, gyakran ténykedett a konyhában és az ő szobája a mieinkhez képest még rendezett is.
-Nem kell itt ülnöd velem.-motyogtam.
-Szeretném tudni, hogy mi történt.
-Zayn-hez menj, nála van.
-De én tőled akarom hallani, nem egy újságból elolvasni, tudod, hogy mennyire tudják szépíteni a dolgokat.-erősködött.
-Ezt most nem szépítették.
-Rendben, de akkor is azt akarom, hogy te mondd el, a múltkor nem hallgattalak végig.
-Meglep, hogy te engedtél.
-Nem engedtem.-rázta meg a fejét.-Csak tudni akarom.
Szótlanul bólintottam. Igaz, túl könnyű lennem, ha csak így beállítana, hogy ,,béküljünk ki" ez nem rá vall.
-A buli után nem lett vége, nem az volt az egyetlen alkalom. Akkor nagyon csúnyán váltunk el, és hetekig nem láttam, véletlenül futottunk össze néhányszor, de olyankor még csak egymásra sem néztünk, aztán... aztán ráborítottam véletlenül a kávéját, és...
-Ez aznap volt, amikor átmentem hozzá? Amikor állítólag aludt?
Szégyenkezve bólintottam, a kezeimet tördeltem, majd a hajamba túrtam és az ölembe ejtett képet néztem, miközben folytattam.
-Aha.-horkantott.
-Azt hiszem tovább nem kell mondanom.-dörzsöltem meg az arcom.
-Nem igazán.-nézett rám csalódottan.-Tudod, nekem az esik rosszul, hogy nem voltál hozzánk őszinte. Talán a többiek nem is sejtették, én viszont igen, és te a pofámba hazudtál, amikor nyíltan megkérdeztem,.hogy egyszerre két lánnyal vagy-e. Azt hittem nem hazudunk egymásnak.
-Sajnálom Harry, én nem akartam ezt.
-Tudom, de most kerüljük el egymást egy ideig, mert legszívesebben megvernélek Eleanor miatt.
Csendesen bólintok, megvárom míg kimegy, majd előveszem a telefonom és bekapcsolom. Csupán egy napig volt kikapcsolva, mégis rengeteg nem fogadott hívásom volt, hívott Paul, Anyu, Lottie és Fizzy, és... Alex. Vissza kellett volna hívnom őket, végighallgatni Paul üvöltését és észosztását, anyát és a húgaim. A húgaim... már biztos, hogy ők is tudják, biztosan haragszanak és csalódtak bennem. Ezúttal nem voltam túl példamutató testvér. Várt rám egy hangüzenet tőle, nem akartam meghallgatni de a kíváncsiság legyőzött és a fülemhez emeltem az IPhone-t.
Csak néhány másodperc volt, de megrendített, mert még sosem hallottam őt így. Hüppögött, szipogott és el-elcsuklott a hangja.
-Kérlek hívj fel! Szükségem van rád. 
Megdöbbentem, csak tartottam a fülemhez a készüléket, de már nem tudtam hol vagyok. A női hang közölte velem, hogy vége az üzenetnek és ha akarom meghallgathatom újból. Nem tettem. Az üzenet tegnap este jött, úgy véltem, ha már késő is, nem annyira vészes. Úgy döntöttem nem hívom vissza, hanem összepakolok és a lakásomhoz vezető út közben teszek egy kitérőt felé. A képet az éjjeliszekrényre tettem, összesöpörtem a szilánkokat és kipakoltam a táskámból, hogy újabb csapat ruhát tegyek el. Néhány nadrágot, pólót, bokszert és zoknit, pulcsit dobtam a táskámba, majd a vállamra vettem és lementem a lépcsőn.
-Minden rendben?-nézett rám szomorúan Niall.
Szótlanul ráztam a fejem, fájt, de nem foglalkoztam vele. A pulcsim ujjával megtöröltem az arcom, és az előszobába mentem, hogy felvegyem a cipőm. Niall hűségesen követett.
-Hová mész?
Eldöntöttem, hogy ezek után soha többé nem hazudok nekik, sőt, senkinek sem. Zayn és Liam épp időben érkezett, hogy hallják a válaszom.
-Először Alex-hez, van egy kis megbeszélnivalónk, azután a lakásomba.
-Nem kell elmenned amiatt az idióta miatt.-motyogott Zayn.
-Nem Hazza miatt megyek el, vagyis, nem csak miatta. Szeretnék egyedül lenni, amíg összeszedem magam és a gondolataim.-túrtam a hajamba.
Bólintottak, lehajoltam és felvettem a cipőm, rájuk néztem, de mielőtt megszólalhattam volna Harry viharzott el mellettünk, elment mellettem és bevágta az ajtót.
-Hát, akkor sziasztok.-sóhajtottam, és sután intettem.
-Hívj, ha van valami.-lépett hozzám Liam, és amolyan ,,fiúsan" megölelt.-Paul-nál majd kimagyarázunk.
-Kösz.-bólintottam.-Mindent kösz, srácok.
-Nem hiszem, hogy jó ötlet, hogy lelépsz.-sóhajtott Zayn.-De te tudod.
-Jobb lesz.-hajtottam le a fejem.-Majd jövök, valamikor...
-Kedden koncertünk lesz.-szólt közbe Niall.
-Kedden találkozunk.-húztam keserű mosolyra a szám.-Figyeljetek Harry-re.
-Ez természetes.-nyugtatott Liam.
-Ne vitatkozzatok.-intéztem a szavaim Zayn-hez, aki válaszul csak kimérten bólintott.-Sziasztok.
Elballagtam a garázsig, vegyes érzelmekkel szálltam autóba, nem tudtam mit kellene csinálnom. Már nem is emlékszem mikor volt utoljára az, hogy helyesen cselekedtem.

~*Alexis Elwood*~

Rendbe szedtem magam, úgy döntöttem előcsalom azt az énem, aki szabadságra vonult és a sírós, érzékeny, befolyásolható Alex helyettesítette. Miközben készülődtem hangosan szólt a kedvenc dalom, ami tökéletesen illett a hangulatomhoz. Fall Out Boy - I don't care. George már elment dolgozni, vasárnap is ugyanúgy bemegy dolgozni a pékségbe, hiszen az emberek hétvégén is szeretnek friss péksüteményt enni, amit a bátyámnak kell megsütni. Mivel egyedül voltam nem szégyenlősködtem, pizsamában fogyasztottam el egy szendvicset és kávét, majd percekig flangáltam fehérneműben, amíg megtaláltam a keresett pólóm, miközben a csípőm a zenére ringattam és hangosan énekeltem, ugráltam és dobáltam a hajam. A tegnapi napom maga volt a kénköves pokol, de ma más lesz, semmi nem teheti tönkre. Felhúztam a nadrágom és belebújtam a fehér, strasszos pólóba, kifésültem a hajam és szabadon hagytam, majd fogat mostam és kisminkeltem magam.
-I don't care what you think as long as it's about me....
Mióta itt vagyok alig hallgattam zenét, most végre annyira jó nem gondolni semmire és átadni magam ennek a dalnak. A csengő hangjára sem vettem halkabbra, sőt, felhangosítottam, hogy lent is jól halljam. Dúdolva száguldottam le a lépcsőn, halkan énekelgettem miközben ajtót nyitottam. Tegnap itt megaláztak, ma már majdnem mosolyogva nyitottam ki, de ez a majdnem mosoly lefagyott az arcomról, amikor megláttam, hogy ki állt ott.
-Te?-néztem rá döbbenten.
Olyan... nem is tudom, szakadtnak és elesettnek tűnt, egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogyan általában. Már megszokhattam volna, akkor jön ide, amikor valami baja van.
-Most láttam az üzenetet.-motyogta.
-Aha, már nem számít.-vetettem oda, és készültem becsukni az ajtót, amikor ismét megszólalt.
-Bemehetnék? Áll itt néhány... nem kívánatos személy.
-Minek?-néztem körbe, de nem láttam semmi különöset.
Az arcáról döbbenet tükröződött, bizonyára régen találkozott ezzel az Alex-el.
-Beszélnünk kellene.-hajtotta le a fejét.
-Most nem érek rá.
-Kérlek.-emelte rám könyörgőn kék szemeit.-Kidobott Eleanor.
Ha ezt azért mondta, hogy felkeltse az érdeklődésem, akkor sikerült neki, mert bár vonakodva, de arrébb álltam és engedtem, hogy belépjen, mögötte pedig ismét kidugtam a fejem, amikor egy bokorból (?) éles fény villant és egy percre elvakította.

-Mi a fene.-motyogtam, és egyenesen a bokornak felmutatta a középső ujjam.
-Köszönöm.-sóhajtotta.
Az emelet felé pislogtam, ahonnan még mindig dübörgött az I don't care, becsaptam az ajtót és haragos szemeztem az ajtóval.
-Kik vannak itt és minek?-vontam fel a szemöldököm.
-Tudnak rólunk.
-Mi?-röhögtem fel kelletlenül.-Mi a francról beszélsz?
-Kiderült.-nyelt nagyot.-Kiderült, hogy mi van köztünk. Képek is vannak, nem tudom letagadni. Azt hittem tudtad...
-Hát nem! A kurva életbe Louis! Tudod, hogy mi lesz velem abban a kibaszott iskolában?-dühöngtem.
-Sajnálom!-nyúlt az arcom felé, de elhúzódtam.
-Ma reggel úgy keltem fel, hogy nem fogom hagyni, hogy bárki is, legyél az te, Harry, D-Dean, Cole vagy egy picsa a suliból, nem fogom hagyni, hogy megalázzanak! De te mindent tönkretettél!
-Tudom.-szipogott.-Sajnálom, ha bárhogy segíthetek...
-Tűnj el!
-Alex...
-Leszarom!-emeltem magam elé a kezeim.-Menj el!
-Rendben. Ha szeretnél valamit, most pár napig a saját lakásomban leszek, tudod ott ahol...
-Kibaszottul nem érdekel, hol leszel és mit csinálsz. Azt akarom, hogy vége legyen ennek.
Bólintott, majd kinyitotta az ajtót és egyetlen szó nélkül kiment. Nem sírsz Alexis, befogod a szád és nem sírsz, ő is csak egy seggfej. Feltéptem az ajtót és utána kiáltottam, vakuk villantak az arcomba, a kocsijánál állt, kapucniban, lehajtott fejjel, ám a hangomra felkapta a fejét és reménykedve nézett rám.
-Gyere vissza.-motyogtam.
Zsebre tette a kulcsát és visszajött, becsuktam az ajtót és nekidőltem, hosszú percekig bámultunk egymásra, egy hang ott kiáltozott a fejemben, hogy küldjem el mert ebből baj lesz, ha nem most, akkor később, de nem tettem mert nélküle nem fogom tudni megoldani ezt az ügyet.
-Mit csináljak?-bámultam rá segélykérőn. 
A zene még mindig dübörgött, talán az ittléte alatt ötödjére indult újra, megdörzsöltem a halántékom és vártam a válaszát.
-Lehalkítanád?-bökött a lépcső felé.-Kitalálunk valamit, csak így.... most nagyon fáj a fejem.
Bólintottam, miközben haladtam a lépcső felé elhúztam az összes ablak előtt a sötétítőt, ő nem mozdult, az ajtó mellett ácsorgott és a kezeit tördelte.
-Ott akarsz állni?
Szó nélkül követett, bementem a szobámba, ott is a lehető legjobban, gondosan elhúztam a sötétítőt, majd kinyomtam a zenelejátszót.
-Alex.-motyogott, és a hajába túrt.-Tényleg sajnálom.
Kimérten bólintottam, leültem az ágyamra és felhúztam a lábaim, az állam megtámasztottam a térdemen és nagyot sóhajtottam. Amikor megpróbálnék talpra állni, akkor természetesen valami ismét keresztbe húzza a tervem.
-Nagyon nem jó, hogy itt vagy.
-Tudom.-vonta meg a vállát.-De már tökmindegy, ezt már elcsesztem.
-Szóval most tovább rontod? 
-Úgy néz ki.-sütötte le a szemét.-Nem számít.
-Ha te mondod.
-Mondanunk kell nekik valamit.-intett az ablak felé.-Nem fognak téged békén hagyni.
-Nem számít.-vontam meg a vállam, és tényleg nem érdekelt, egyszerűen már belefáradtam ebbe. Rosszabb már nem lehet, vagy de? Kit érdekel...
-De igen!-mondta erőteljesebben.-Számít, és megoldom, tényleg!
-Nem kell.-mosolyodtam el keserűen.
-Alex.-guggolt le elém, a kezébe vette az én kezem és a szemembe nézett. Grimaszolva húztam el a kezem, úgy csinált, mintha valami szerelmesek lennénk és magyarázkodnia kellene valamiért, pedig nem, egyik sem.
-Honnan tudták meg?
-Újság, rengeteg képet csatoltak a cikkhez, velünk van tele az internet... Nem voltunk elég óvatosak, láttak minket együtt.
-Szóval Harry azért...-kezdtem, de amint kimondtam a nevet rögtön félbeszakított.
-Mi? Mi van Harry-vel?
-Tegnap.-nyeltem nagyot, mert amint belekezdtem elhomályosult a tekintetem. 
-Mondott neked valamit?-simította a kezét a hajamra, és kényszerített, hogy nézzek a szemébe. Összeszorított szájjal bólintottam, és megtöröltem az arcom, próbáltam arrébb húzódni tőle, de nem engedte, erősen fogott, de nem erőszakosan, mégsem tudtam elmenni. 
-Mi történt?
-Nem akarom elmondani.-nyeltem le a könnyeim.-Nem érdekes, igaza volt. 
-Én mondtam el nekik, meguntam, Eleanor-nak is el akartam mondani, de az újságot előbb látta. 
Bólintottam, nem nagyon érdekelt, hogy mit akart és mi történt helyette. 
-Tudom, hogy nem fogod helyeselni az ötletet, de én azért elmondom, mert ezt látom most megoldásnak.-sóhajtott. Kíváncsian néztem rá, felvontam a szemöldököm és vártam a nagy ötletét.-Úgy kellene tennünk, mintha együtt lennénk, mert... így nem, szóval-magyarázkodott-nem tudják meg, hogy igazából mi volt.
-Nem!
-Sejtettem.-hajtotta le a fejét, és a hüvelykujjával a kézfejem simogatta, elhúztam a kezem és makacsul fontam össze a mellem előtt a karjaim.-Komolyan gondoltam amit mondtam neked, nem tudom, hogy és miért, de... szeretlek. 
-Fejezd be!-néztem a szemébe.-Nem érdekel. 
Utálom ezt a szót, az emberek annyira könnyen dobálóznak vele, ő sem gondolja komolyan.
-Tudom.-motyogta.-Én nem vagyok Harry, de miért nem adsz egy esélyt? Elcsesztem, tudom, hogy egy idióta vagyok, megcsaltam a barátnőm és veled is undorítóan viselkedtem néha...
-Louis!-kiáltottam.
Annyira szomorúan nézett rám, kék szemei furcsán csillogtak, majdnem megesett rajta a szívem, de aztán eszembe jutott, hogy akárhányszor együtt voltunk, én mindig Harry-re gondoltam, nem menne. Nem voltam képes kinyögni egy sajnálom-ot, megőriztem a hideg álarcot és próbáltam lesajnálóan nézni rá, viszont ez nem ment. Felállt, a tiltakozásom ellenére puszit nyomott a homlokomra, kisimította a hajam az arcomból, majd felállt és kiment. Nem mentem utána, azt reméltem, hogy itt vége lesz, legbelül viszont tudtam, hogy még csak most kezdődik, kíváncsi vagyok mi lesz, amikor holnap belépek az iskolába.

~*Eleanor Calder*~

Sosem akartam megtudni, milyen érzés csalódni valakiben, nem tudok megnevezni olyat, akiben annyira hatalmasat csalódtam volna, hogy többet nem beszéltünk, mostanáig. Úgy érzem, egy rózsaszín buborékban éltem, annyira ragaszkodtam Louis-hoz, és a róla kialakult képhez, hogy nem vettem észre azt, ami az orrom előtt volt. Talán az én hibám, jobban kellett volna figyelnem rá, többet kellett volna együtt lennünk, de amikor sejtettem, hogy valami nincs rendben, nem kérdeztem meg tőle, hanem elhallgattam és próbáltam magamtól rájönni, sikertelenül. Nem igazán tudom felfogni, hogy ezt tette, mert minden olyan szép volt, annyira jól megvoltunk együtt, bíztam benne és ő ezt kihasználta.

Az ágyamon feküdtem, a pólója volt rajtam, nem tudtam levenni, az illatát árasztotta és bár csak még jobban elkeseredtem, nem vettem rá. Összegömbölyödtem, a párnát az arcomhoz szorítottam és megpróbáltam megnyugodni, de a szavai a fülemben csengtek és ahelyett, hogy megnyugodtam volna csak rosszabbul éreztem magam. Nem tudtam elhinni, hogy megcsalt, pont Louis, mindig annyira igyekezett a legjobbat mutatni, és amíg fel nem bukkant az a lány nem volt semmi baj. Nem hallottam hangokat, de az ajtó kinyílt és valaki beinvitálta magát a szobámba, felemeltem a fejem, reméltem, hogy nem Louis jött vissza, de igazából nem is láttam rá esélyt, hogy idejön. Amikor elküldtem próbáltam tartani magam, pedig legszívesebben zokogva ordítoztam volna vele, és talán a tenyerem az arcán csattant volna, ehhez képest nyugodtan adtam ki az útját, a tekintetéből láttam, hogy sajnálja és tényleg megbánta, de ettől nem lett jobb, ettől még megcsalt, ha visszajött volna nem biztos, hogy megerőltetem magam. Nem akartam, hogy így lásson, amíg együtt voltunk - egészen ma reggelig - talán egyszer-kétszer sírtam, akkor sem miatta, ez más volt. 
Harry leült az ágy szélére, félrelökte a takarót és magához húzott, az arcomat a pólójába fúrtam, miközben megnyugtatóan simogatta a hátam és a hajam, az orra alatt halkan, elég csúnya dolgokat motyogott.
-Sajnálom.-suttogta.
Felhúztam a lábaim, szipogva engedtem el és megtöröltem a kézfejemmel az arcom, azt sem akartam, hogy ő lásson így, ő Louis egyik legjobb barátja, én pedig úgy nézek rá, mint a kisöcsémre. 
-Akarod, hogy megverjem? 
Kínomban felnevettem, de inkább hangzott fuldoklásnak, mint nevetésnek. Haz hihetetlenül béna, és nem is túl erőszakos, nem akartam balhét kirobbantani a bandában, tudom, milyen közel állnak egymáshoz, voltak vitáik, de azt mindig megoldották. Megráztam a fejem és az arcom elé emeltem a párnát, elővett néhány zsebkendőt és megtörölte az arcom, hálásan néztem rá, kedvem lett volna elbújni mindenki elől, de jól esett, hogy itt van velem.
-Tudok mindent.-húzta el a száját.-Én sem hittem volna.
-Elmondta neked?
-Nem.-horkantott.-Most nem túl jó a viszonyunk...
-Sajnálom.-szipogtam.
-Nem kell.-hajtotta le a fejét, és ebből a mozdulatból tudtam, hogy ő is sajnálja, és pont olyan szarul érzi magát, mint én.
-Minden rendben?-kérdeztem, és megsimítottam a kezét.
-Nem, de ez most mindegy. Szedd össze magad, utálok egy lányt sírni látni, főleg téged, elmegyünk meginni egy kávét, nem fogom hagyni, hogy amiatt a... nem hagyom, hogy rosszul érezd magad, pláne, hogy sírj. Te is tudod, hogy nem érdemli meg.
Nagyot nyeltem és bólintottam, meg sem próbáltam ellenkezni, annak ellenére, hogy eléggé béna, erő az van benne bőven, és ha ellenszegülök akkor ő fog kiszedni az ágyból és magával visz.
-Jó ötlet ez?-kérdeztem félénken.
-Miért ne lenne az? Ne törődj a fotósokkal, ideje lesz elküldenem őket melegebb éghajlatra, amiért mindenbe belepofátlankodnak.-dühöngött csendesen.-Csinálok egy teát, addig készülődj el és ne lássam a sírásnak semmi jelét.-eresztett meg egy halvány mosolyt. 
-Nem ígérek semmit.-sóhajtottam.
Felállt, kitárta a karjait, készségesen bújtam az ölelésébe.
-Köszönöm.-sóhajtottam, 
Válaszul csak puszit adott a homlokomra és megsimította a hátam, miután kiment a szekrényhez léptem, de ismét elbőgtem magam.