33.rész Meglepetések

~*Louis Tomlinson*~

Azt hiszem, egy kicsit mindenkit meglepett a hirtelen hazautazásom, de szerintem már rég tudták, hogy valami nincs rendben. Nem próbáltak faggatni, egyikük sem, még Harry is békén hagyott a kérdéseivel pedig néha nagyon áthatóan méregetett. Korán volt, hamar el akartam indulni. London fölött az ég még szürke volt, s a nap gyér fényei sem sütöttek át a borús felhők között. A fiúk alsónadrágban nyúltak el a kanapén, kómásak voltak, amit meg is értettem. Éjszaka sokáig fent maradtunk, néhány doboz sör társaságában leterheltük az xBox-ot, majd egy kupacban letelepedtünk a kanapéra és valami idióta filmet néztünk, amit Harry választott. 

Leráncigáltam a lépcsőn a bőröndöm, próbáltam halk lenni. Sikertelenül. Nem kaptam csúnya pillantásokat és senki nem vetett oda egy morcos kuss-t, csak felemelték a fejüket és nézték, ahogy leküzdöm magam.

Azt hiszem, Zayn tudta egyedül, hogy miért kell most elmennem. Liam sejtett valamit, de nem tudta az igazságot, egy cipőben járt Harry barátommal, aki ugyan máshol kutakodott, de neki is csak sejtése volt. Egyedül Niall maradt abban a hitben, hogy azért vagyok ilyen, mert már túlzottan hiányzik a családom, és részben neki is igaza volt, de csak egy nagyon apró részben. Az igazság az volt, hogy kikészített ez a két nő, belefáradtam abba, hogy kettőjük között el-vissza rohangászok, és nem tudom eldönteni mit akarok. Tudom, ez egyedül az én hibám. Néhány napra magam mögött akarom hagyni őket, és a velük járó problémáim, és csak a családom nőnemű tagjaira koncentrálni. 

-Indulsz?-kérdezte rekedt hangon Harry. 

Aprót bólintottam, a cipős szekrénynek támaszkodva a lábamra húztam egy piros Vans cipőt, összébb húztam magamon a pulcsim, és feléjük fordultam. Feltápászkodtak a kanapéról, egyenként pacsiztam mindegyikőjükkel, majd egy közös ,,bandaölelés" után kinyitottam az ajtót. A hideg levegő beáramlott és mindannyian összerezzentek.

-Majd integetünk az ablakból.-dörzsölte meg a karját Niall.

-Jó.-nevettem, én se szívesen álltam volna ki ilyen hidegbe, alsónadrágban az ajtóba. 

-Mikor jössz vissza?-kérdezte kómásan Harry.

-Hamarosan, baby.-kacsintottam.

-Hiányozni fogsz, cicám!-ugrott elém és szorosan magához ölelt.

-Ne nehezítsd meg!-szipogtam.

-Rendben.-fordult el, és az arca elé tette a kezeit.-Csak menj! 

Elfojtva a nevetésem, intettem a többieknek, majd a kezem végighúztam Harry haján és szipogva kiléptem az ajtón. 

-Ne felejts el!-ugrott az ajtóhoz és az arcát az üveghez nyomta.

Csókot dobtam neki, majd a fejemet rázva, a mutatóujjamon forgatva a kulcsot elindultam a garázs felé. Tegnap délután már elbúcsúztam Eleanor-tól, nem akartam ilyen korai órában felébreszteni. Kiálltam a garázsból, a távirányítóval kinyitottam a kaput és kihajtottam rajta. Az utcára néző hatalmas ablaknál tényleg ott álltak a srácok, Harry lefelé konyuló szájjal integetett, míg a többiek puszikat dobáltak. Eltorzuló arccal integettem nekik, majd elhajtottam a ház előtt.

A 3 órás út elég lassan telt, de nem unatkoztam. Kivételesen élveztem az egyedüllétet, halkan zenét hallgattam, énekeltem, a gondolataim nem kalandoztak el az útról, üres fejjel hajtottam. Közeledve a szülővárosom felé úrrá lett rajtam az izgatottság, alig vártam, hogy a húgaim letámadjanak. Valami furcsa érzés lett rajtam úrrá, amikor végre elhajtottam a Doncaster tábla mellett és beértem a városba, ahol a gyerekkorom töltöttem. Mosolyogva hajtottam végig az ismerős utakon, az idő alatt, míg én az autóban ültem, kisütött a nap és egy kicsit melegebb is lett. Most már nem fagyok meg a kocsin kívül egy pulcsiban. Az arcomra mosoly költözött, amikor felfedeztem a házunkat, erősebben nyomtam a gázpedált és szinte berobbantam a házunk elé. Leállítottam a kocsit, kiszálltam belőle és a csomagtartóhoz mentem, hogy kivegyem a bőröndöm, amikor hallottam az ajtócsapódást és a kislányos visításokat a szívem gyorsabban kezdett dobogni. Mosolyogva fordultam meg és kaptam el a két legkisebb, pizsamában feszítő húgom.

-Louis!-ölelt át szorosan Daisy.-Anya nem is mondta, hogy hazajössz! 

-Azért, mert szövetséget kötöttem anyával.

Végigsimítottam az ikrek szőke haján, egyszerre kettőjüket nem tudtam felkapni, ezért a bőröndömet a karomra csúsztattam, úgy, hogy mindkét tenyerem szabadon maradjon, és megfogtam mindkettőjük kezét. A kulcstartómon megnyomtam a gombot amivel lezártam a kocsit, majd mosolyogva végigmentem velük az ajtóhoz vezető kis úton.

-Többiek?-néztem le rájuk.

-Alszanak.-válaszolta Phoebe.

-Eleanort nem hoztad?-fordult hátra Daisy.

-Ő most Londonban maradt.-sóhajtottam, és végigsimítottam szőke haján.

-És a fiúk?

-Ők is, most csak én jöttem. Kevés vagyok?-húztam fel az orrom sértődötten.

-Nem!-kiáltották egyszerre, és a kezek mindkét oldalamon erősebben szorították az ujjaim. 

Kitártam az ajtót, jó érzés volt belépni a házba, ahol a falakon a húgaimról, és rólam is voltak képek. A szemem megakadt azon, amin büszke, nagy és okos fiútestvérként mosolygok két babakocsi között. Az az egyik kedvenc képem. Alig léptünk be, a lépcső tetején megpillantottam Lottie álmos arcát, hosszú haja egy kócos kontyban ült a feje tetején, a szemeit résnyire nyitotta, majd amikor felfedezett nagyra nyíltak, ő pedig felsikoltott és lerohant a lépcsőn. Olyan erővel ütközött nekem, hogy kis híján hátra estem, de sikerült talpon maradnom és megöleltem a legidősebb lánytestvérem. Hallottam a szipogását, én pedig nevetve öleltem magamhoz és puszit nyomtam a homlokára. A sikoltásra Fizzy is felébredhetett, mert ő is ugyanúgy reagált az érkezésemre, mint Lottie, visongva ledübörgött a lépcsőn, majd arrébb tolva a lányokat, a mellkasomba temette az arcát és szorosan ölelt.

Anyu is megjelent, mosolyogva dőlt neki a falnak, én pedig azt sem tudtam melyik testvérem öleljem éppen. 

-Sziasztok.-pusziltam meg mindenki homlokát.

-Te mit csinálsz itt?-szegezte nekem a kérdést Lottie.-Nem szólt senki, hogy jössz.

-Haza is mehetek, ha gondolod.-intettem az ajtó felé, és megfordultam.

-Ezt jól megcsináltad, Lottie!-vádolta meg Phoebe.

-Csak szórakozik.-ugrott a hátamra.-Nem mész el, ugye? Nem úgy gondoltam. 

-Nem megyek.-ráztam a fejem.

-Eleanor?-kutatott a barátnőm után Fizzy.-Harry?

-Nézzenek oda, én nem vagyok elég jó?! 

-De, de!-bújt közelebb.

-Londonban maradtak.-sóhajtottam.-Na, engedjetek oda anyához!
Kibontakoztam a húgaim karjai közül,a bőröndömet a falnak támasztottam, majd nagy léptekkel mentem oda anyuhoz. Az arcomat a hajába fúrtam és szorosan öleltem magamhoz, már annyira hiányzott, hogy megölelhessem. Kisfiúként mindig az volt a célom, hogy olyan magas legyek mint anyu, ezt már sikerült túlszárnyalnom, és van köztünk néhány centi. 
A délutánt a kertben töltöttem a húgaimmal, vittünk ki játékokat, és hosszú idő óta először ha meglátott valaki nem nézett rám furcsán és nem kezdett visítozni, a környéken mindenkit ismerek, néhányan meglepődtek, hogy itt látnak de mindenki mosolyogva üdvözölt. Nem csak a család miatt szeretek hazajönni, hanem azért is, mert itt élhetem azt a megszokott életem, ami az X-Factor előtt volt. A Twister végére Daisy lába a számban volt, Lottie alattam hasalt, csak azért is tartottam magam, hogy ne essek rá, de amikor Fizzy lába kényes területet érintett összecsuklottam. Lottie visítása betöltötte a kertet, mindegyikünk nevetni kezdett, gyorsan  legördültem róla, hogy ne nyomjam szét, és a fűben fekve, a hasamra szorított kézzel nevettem. A zsebemben megcsörrent a telefonom, Harry fényképe villogott a kijelzőn, a testvéreim körém gyűltek, és izgatott arccal meredtek a kijelzőre. Mondtam már nekik, hogy ne legyenek szerelmesek Harry-be, de hajthatatlanok. 
-Esetleg, szeretne valamelyikőtök beszélni vele?-vontam fel a szemöldököm.
A válasz egyértelmű volt, Phoebe kezébe nyomtam a készüléket, ő pedig gyakorlottan húzta el a kis zöld ikont, és emelte a füléhez. Harry valószínűleg becézgetve köszönt bele, mert Phoebe arca elpirult.
-Szólj már bele!-bökte meg suttogva az ikertestvére.
-Beszélj vele te!-emelte el a fülétől, és a másik kislány felé nyújtotta.
Csak bámultak a telefonra, míg Harry a nevemet ismételgette. Nevetve vettem ki Phoebe kezéből és a fülemhez emeltem.
-Zavarba hozod a húgaim!-mondtam szemrehányóan.
-Ó, bocsánat.-nevetett.-Úgy veszem észre hazaértél.
-Aha.-vigyorogtam.
-Pontosan melyik húgodat hoztam zavarba?
-A kicsiket, egyikőjük sem mert megszólalni.-böktem meg Daisy orrát. 
-Oh, mond meg nekik, hogy puszilom őket, mármint az összes húgod, érted.
-Oké.
Fizzy rám meresztette a hatalmas, csillogó szemeit és a telefon felé bökött.
-Tudod mit? Még azt is megengedem, hogy beszélgess velük.
-Nagylelkű vagy.-mondta, mielőtt kihangosítottam volna.
-Ti csak pletykáljatok.-tettem a fűbe a telefonom.-Én bemegyek, kezdek éhes lenni.
-Oké.-válaszolták egyszerre, majd körbeülték a telefonom.
-És Harry!
-Mondjad!
-Ne mondj nekik semmi olyat!
-Jó.-röhögött.-Nem tudom minek nézel, egyáltalán nem vagyok olyan.
-Tudom, drága.-cuppantottam.-Nincs kutatás a telefonomban.-intéztem a szavaim a kíváncsi lányok felé, és legfőképpen a két idősebbre vetettem figyelmeztető pillantást. 
-Nem értem miért nézel így rám.-rázta a fejét Lottie.
-Mert az ÉN húgom vagy, és ha én a te telefonod közelében lennék, biztos, hogy átkutatnék néhány menüt. Na, de nem is adok tippeket. Készülj fel, nagylány, hogy ki foglak faggatni a kis barátodról. Láttam ám Instagrammon a képeket.
Míg a többiek Harry szavaira csorgatták a nyálukat, addig Lottie arca egy kicsit elpirult. Vigyorogva fordultam meg, és szaladtam be a házba. 
-Mit csinálsz?-kíváncsiskodtam, amikor beléptem a konyhába. 
Anya épp akkor emelt ki a sütőből egy tepsi csokis muffint, mohón lekaptam egyet róla, ám a sütemény nagyon meleg volt, így rögtön el is dobtam, az pedig végigszánkázott a konyhapulton. 
-Így jár az, aki nem tud várni.-rázta a fejét, miközben én az ujjaim fújkáltam. 
-De csak azért, mert túl finom ez a süti.-adtam meg a magyarázatot. A mutató és hüvelykujjam közé csíptem a kis papírt és gyorsan az asztalra tettem a forró zsákmányom.
-Na, mesélj!-húzott ki egy széket, és leült az asztalhoz.-Mi a baj?
A gondolataim - melyek idáig teljesen máshol jártak, sőt, egyáltalán nem is gondolkoztam -, most visszapördültek a ,,London" és ,,Nők" című képkockákhoz. A jókedvem azonnal alábbhagyott és lehajtott fejjel ültem le mellé. Megsimította a hajam és puszit nyomott az arcomra.
-Tudod, hogy én nem adom tovább senkinek.-simogatta az arcom.-Nekem elmondhatod, Louis, megpróbálok segíteni.
-Nem lehetne később?-kérdeztem.-Ha majd csak ketten leszünk, a lányok meg alszanak. Most nincs kedvem erről beszélni, olyan jó itt velük.
-Ha úgy érzed, bármikor odajöhetsz hozzám és beszélhetünk.
-Köszi.-fordultam felé, és a fejemet a vállára hajtottam. 
-Nemcsak nekik hiányoztál, Boo Bear.-nézett ki az ablakon. A kertben a húgaim egymás szavába vágva meséltek valamit Harry-nek, aki telefonon keresztül hallgatta őket. Valószínűleg szédítette a testvéreim. 
-Nekem se csak ők hiányoztak.-mosolyogtam rá.-Majd a nyáron gyakrabban jövök, amikor csak lehet. 
-Rendben.-simogatta a fejem.-Hozd magaddal Eleanor-t is!
-Nem tudom mi lesz még addig.-sóhajtottam.
-Szóval itt van a kutya elásva! Gondok vannak?
-Mondhatjuk úgy is, de a legmegfelelőbb szó rá az, hogy egy idióta vagyok.
-Drágám, egyáltalán nem vagy idióta!
-Várd meg míg elmondom mit csináltam.-mondtam csendesen.
-Minden kapcsolatban adódnak problémák, Louis, tudom, hogy néha nem szeretsz felnőttesen viselkedni, nem is kell.-akaratlanul is elmosolyodtam, az nem kifejezés, hogy nem szeretek felnőttesen viselkedni, én nem vagyok felnőttes, egyáltalán nem. Még az arcom se szőrös! Bár ez nem igazán ahhoz kapcsolódik, de mindegy. Szeretnék örökre gyerek maradni, viszont mostanában ez nem igazán sikerül.-Fiatalok vagytok, de mindketten okosak, és eddig nem volt semmi baj, legalábbis olyan nem, amit nem tudtatok megoldani. Nem szabad elmenekülni a problémák elől, Louis.
-Nem menekülök, csak már beleuntam.-sóhajtottam.-Most inkább visszamegyek, Harry-vel telefonálnak.
-Mond meg neki, hogy puszilom őket!-borzolta össze az amúgy is kissé kócos hajam.
-Megmondom.-álltam fel, és beleharaptam a már csak langyos süteménybe. Elfelejtettem lejjebb húzni a papírt, ezért egy kis darab jött a sütivel. Fintorogva halásztam ki a számból, anya pedig csak nevetett rajtam. A kukába dobtam, majd falatozva ismét a kert felé vettem az irányt. Már nem csak Harry-vel beszéltek, felfedeztem Niall és Zayn hangját is, Liam pedig néha-néha belekiabált valamit. Feltételezem ő nem volt a telefon közvetlen közelében, de azért kivette a részét a beszélgetésből. A jókedvem abban a pillanatban tért vissza, hogy leültem a lányok közé.
-Hihetetlenek vagytok.-dorgáltam le őket, miközben igyekeztem sértődötten nézni.-Még ilyenkor se velem foglalkoztok.
Csak meg kellett szólalnom, mindannyian rám ugrottak. 
-Lányok.-nyögtem.-Arról elfelejtkeztetek, hogy most sem jöttem üres kézzel.

~*Alexis Elwood*~

A telefonom mellettem pihent az ágyon, míg a fülesen keresztül a zene betöltötte az egész fejemet. A saját ruhámban voltam, a párnákat-amik elég laposak voltak-elhelyeztem úgy, hogy kényelmesen neki tudjak dőlni a falnak, és csak bámultam magam elé, miközben a lejátszási listámon egymást követték a dalok. Ma még George-on kívül senki nem volt nálam, pedig be szokott jönni Louis és Harry is. Az arcomra mosoly ült ki, amikor nyitódott az ajtó, ám amint megláttam ki lép be, azonnal le is hervadt és a helyét átvette a bosszús arckifejezés. Hitetlenkedve néztem a szőke lányra, azt reméltem, hogy Harry belepasszírozta az agyába, hogy nem szeretnék beszélgetni vele semmiről. 

-Szia!-mosolygott szégyenlősen, és a karját dörzsölgette. 

Kivettem a fülemből a kis pöcköket, gondosan összetekertem és az ágy melletti szekrényre tettem, csak azután emeltem rá a tekintetem. Hosszú, szőke haja egy lófarokban lógott le a feje tetejéről, kockás inget és farmernadrágot viselt, benne megvolt az, ami bennem valószínűleg nem. Nőiesen nézett ki.

-Szia.-köszöntem, csak azért, hogy annyira ne legyek bunkó.-Mit keresel itt?

-Én, öhm. Csak szeretnék beszélgetni veled.

A szemeim nagyra nyíltak, Harry nem viccelt, és úgy tűnik ez a csaj nem adta fel még a barátja kérésére sem.

-Figyelj, Hayley.-sóhajtottam.

-Ne! Csak hallgass végig, oké? Azt hiszem, kezdem érteni, hogy mi van köztetek Harry-vel, és miért kerülsz engem ennyire. 

Kíváncsian fordultam felé, és felvontam a szemöldököm.

-Ha erről kérdezem nem válaszol, próbálja elterelni a figyelmem és teljesen másról kezd beszélni. Értem én, hogy semmi közöm hozzá, de nem szeretek senkivel sem haragban lenni, veled sem szeretnék.

-Én nem haragszom.-jelentettem ki. Csak azt akartam, hogy hagyjon békén, nem akarok vele kedves lenni, nincs kedvem jó képet vágni a dolgokhoz és mosolyogva barátnőset játszani. Nem vagyunk barátnők, soha nem is leszünk, de abban igaza van, hogy semmi köze hozzá, mi volt köztünk Harry-vel. Még akkor sem, ha most a barátnője.

-Együtt jártatok? Én vagyok az oka annak, hogy szakítottatok? Ne haragudj, de nem tudok más magyarázatot találni, láttam, amikor megcsókolt a parkolóban, még mielőtt velem randizni kezdett volna. Azt mondta azért tette, mert kötekedtek veled és valahogy segíteni akart, de őszintén szólva nem nagyon találok ebben logikát.

Úgy döntöttem, Harry miatt nem mondom el neki az igazságot.

-Nem, mi sosem jártunk együtt. Igazat mondott neked, tényleg csak azért csókolt meg, bár ebben én sem látok logikát és utána rendesen össze is vesztünk.-Hmm, milyen jó lett volna utána a békülés, ha George nem jelenik meg-Harry-nek vannak olyan dolgai, amik abban a percben jó ötletnek tűnnek, utána meg csak megbánja.

-Ó...

-Barátok voltunk, semmi több.-sóhajtottam. Nem hazudtam, valami barátság extrákkal féle volt köztünk, legalább is Harry oldaláról.

-Értem.-bólintott.-Sajnálom, akkor én értettem félre. 

-Aha.-dünnyögtem.

-Öhm, én... elhoztam neked a jegyzeteimet, lemásoltam mindent, amiről lemaradtál. Harry szólt, hogy szükséged van az anyagra.

A szemem felcsillant, ezért az egyért nagyon hálás voltam neki, a kimaradt anyagok kellenek, hogy sikeresen leérettségizzek és eltűnhessek innen.

-Hát, köszönöm.-húztam mosolyra a szám. 

Felém nyújtott egy köteg papírt, megrettenve bámultam rá, majd elvettem. Csak egyszer elolvasom és megmarad az agyamban, a matekban és a hasonló tantárgyaknál meg majd segít George. 

-Cole nem mert bejönni.-köszörülte meg a torkát.-Eléggé, öhm, bűntudata van.

-Cole-nak?!-nyíltak nagyra a szemeim, és a hangom egy oktávval magasabbra szökött. Kis híján félrenyeltem a saját nyálam.

-Igen.-mosolyodott el.-Nekem szólt, hogy üzenjem meg, hogy sajnálja.

-Ez furcsa.-motyogtam.-Jó, nem baj.-vontam meg a vállam.

-Szerintem nem csak a balesetre értette.-fűzte hozzá halkabban.-Tudom, hogy elég szemét volt veled ő, és a barátnője is.

-Nem ügy.-vontam meg a vállam.-Nem érdekel.

Naná, hogy nem...

-Tudom, milyen érzés amikor bántanak.-lépett közelebb.-Ha gondolod, hozzám bármikor odajöhetsz. 

Nagyon kedves, de inkább kihagyom.

A számat erőszakkal húztam feljebb, csak azért nem bunkóztam, mert nem lenne jó rögtön a ,,nagy békülés" után magamra haragítani Harry-t. De bármit csinálhat Hayley, sosem leszünk barátnők.