23.rész Szeretlek

~*Louis Tomlinson*~

Nem tudtam mit hittem, mit képzeltem magamról és miért tettem. Annyit tudtam, hogy élveztem, kikapcsoltam és jó volt, bár a bűntudat belülről mardosott azért amit tettem. Szeretem Eleanort, meg fogok őrülni attól a tudattól amit immáron másodjára tettem meg vele, és valószínűleg attól is rettegni fogok, hogy ez kiderül, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy jó volt és félreismertem ezt a lányt. A mellkasomon feküdt, csendesen nézegette a körmeit, megpróbálta feldolgozni ezt és összeszedni magam, majd ajtócsapódást hallottam és valaki a nevét kiáltotta. A takarót lerántva rólam, maga elé fogta, az ajtóhoz trappolt és elfordította a kulcsot a zárban. 

-El kell tűnnöd.-sziszegte.-Itt van a bátyám! 

Feltápászkodtam és megkerestem az alsónadrágom, a ruhákat gyorsan magamra rángattam, ő is felöltözött.

-Alex!

-Mi van?!-kiabált ki, abban a bunkó stílusában.

-Nem fáradnál esetleg ki?

-Nem! 

-Pedig vár valaki a nappaliban.

-Engem?-az arcáról döbbenetet olvastam le és talán egy kevés...reményt.

-A herceged.

George hangjából maró gúny hallatszott.

-M-mindjárt megyek.-dadogta és megigazította magán a fekete Ramones pólót.

-Hogy menjek ki?-suttogtam.

-Ki kell másznod.

-Mi?! 

-Louis.-sóhajtott és hátratúrta kócos haját.-Nem tudsz máshogy kimenni anélkül, hogy meglátnának és meg ne tudnák mi történt. 

-De hát 5 méterre van innen a talaj.-néztem ki az ablakon.

-Van ott egy elég erős cső, elbír.

-Honnan tudod?

-M-mert engem is elbír. Ki kellett szöknöm egyszer, ne kérdezősködj! Menj már!-tolt az ablak felé.

-De te 40 kiló vagy!

-Nem, menj ki! Kérlek, nem láthat meg.

-Jó.-sóhajtottam.-Megyek már.

Kitárta az ablakot, félve pillantottam le a ,,mélységbe" majd a kezemmel megemeltem magam és a lábaim átlendítettem a másik oldalra, a párkányra léptem és megmarkoltam azt a csövet amit mondott. Az ablakban állt, a haja előre hullott és aggódva nézte amint az ablakpárkányon ülve megkapaszkodom a gyenge csatornacsőben.
-Meg fogok halni.-pillantottam le.
Az több mint 5 méter! Kezdtem bepánikolni ezért inkább erősen szorítottam a csövet és megpróbáltam rákulcsolni a lábaim, több kevesebb sikerrel ezt megtettem, de még mindig könyörögve néztem rá. Ez az én szerencsém.
-Alexis!-jött az ajtó túloldaláról ismét Geroge hangja.
-Siess.-sürgetett.-Louis, kérlek!
A cső recsegni kezdett, ijedten csúsztam lejjebb és félve néztem rá vissza. Még mindig az ablakban állt és az ajkát rágva nézte amint az életem veszélyeztetem, vagy legalább a nyakam és egyéb testrészeim egyben maradását. Egy csatornacsőn csimpaszkodtam, egy olyan lány miatt, akit tegnap még csak látni sem akartam. Nem vártam meg, hogy leszakadjon a cső, az utolsó két méternél leugrottam és guggolva érkeztem le. Átkúsztam a kerten, gondosan ügyelve a ház hatalmas ablakaira, majd kirohantam a kapun és végigsprinteltem az úton. Meleg helyzet volt. 

~*Alexis Elwood*~

Figyeltem, amint a talpára érkezik és a kezeivel megtámasztja magát, hogy ne bukjon előre. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, nem akartam, hogy eltörje valamelyik testrészét, becsuktam az ablakot, figyelemmel kísértem, hogy kúszva teszi meg az útját a kerten át, majd felpattan és a kaput halkan kinyitva vissza sem nézve rám, végigrohan a hosszú úton. 

Sóhajtottam, az ajtóhoz léptem és szélesen kitártam. Csak egy póló volt rajtam és a bugyim, a hajam széttúrva, kócosan omlott a vállamra és a hátamra, visszanéztem az ágyamra, ami hasonlóan pocsék állapotban volt. A takaró a földön hevert, a párna az ágy egyik sarkában, a lepedő fölgyűrődve, majd azt hazudom, hogy aludtam és megijedtem George-tól. Felvettem egy fáradtnak tűnő, rossz kedvű maszkot és letrappoltam a lépcsőn. Harry látványától földbe gyökerezett a lábam és elnyílt ajkakkal bámultam a nappaliban, láthatóan feszengve ácsorgó, göndör hajú fiút, akin ugyanolyan póló volt mint rajtam. 

-Mit csináltál?-vizsgált összehúzott szemöldökkel George.

Az arcán nyoma sem volt a vigyorgástól mély gödröcskéinek, sőt, egyetlen nevetőránc se volt az arcán, rossz napja lehetett.

-Aludtam.-pislogtam laposakat.

-Tudod mikor veszem be, ki van nálad?

-Menj fel és nézd meg, nincs ott senki.-legyintettem.-Mondom, hogy aludtam. 

-Meg is nézem.-nézett rám kihívóan és eltrappolt mellettem.

Harry zöld szemei félve csillogtak, mégis mintha szórakoztatta volna a bátyám lányos faggatózása. Szorosan összezártam a szám, haragudtam rá amiért lecserélt, meggyőződésem volt, hogy igazából nem is az érdekelte, hogy mi van velem. Neki csak egy jó kis ágypartner voltam és kiakasztotta az, hogy más is ,,megjárt". 

-Te itt?-vetettem rá bunkó pillantást.-Hogy lehetséges ez?

-Szia.-sóhajtott.

-Mit keresel itt? 

-Gondoltam, hogy így reagálsz majd.-húzta a száját kedvetlen mosolyra.

-Mit vársz? Boruljak a nyakadba azok után, hogy azt ígérted felhívsz majd és találkozunk, pedig végig hülyítettél és még csak egy rohadt sms-t sem küldtél? 

-Nem hülyítettelek.-hajtotta le a fejét.

-Harry!-csattantam fel.-Átnéztél rajtam! Legalább ne tegyél úgy mintha te csak az ártatlan kis áldozat lennél. ÁTNÉZTÉL rajtam, pont ugyanúgy mint mindenki! Legalább megvolt már a kis barátnőd? Milyen vele? Jobb mint én, ugye?

-Nem fekszünk le egymással.-ingatta jobbra-balra a fejét.
-Akkor már értem miért vagy itt.-mosolyodtam el keserűen.
-Alex, ne érts félre kérlek, nem azért jöttem, bár úgy látom valaki más igen...
-Menj el.-szűrtem a fogaim közt.
-Lehet a bátyádat át tudod verni, de engem nem, én tudom, hogy nézel ki egy kör után. Pontosan így.
-Menj el, jó? Nincs szükségem rád! Nincs szükségem arra, hogy ismét megbánts és lelépj!
-Nem!-tiltakozott.-Nem azért jöttem. Én csak szeretném ha...
-Mit szeretnél?-vontam fel a szemöldököm.
-Ha megbeszélnénk. Nem akartalak megbántani, nem azért nem hívtalak mert nem szerettem volna találkozni veled.
-Akkor most miért vagy itt?
-Mert nem bírom tovább. 
-Nem értelek.-ráztam meg a fejem.-Menj vissza a barátnődhöz és enyelegj vele tovább, csak légyszi, még feltűnőbben csináld, hogy rosszabbul érezzem magam. 
George levágtatott a lépcsőn, csak úgy, mint egy hisztis 12 éves aki nem kapott meg valamit.
-Nem tudom, hogy tüntetted el, de biztos volt nálad valaki.-méregetett.-Te nem szoktál aludni.
-Vádolj meg azzal, hogy vámpír vagyok.-legyintettem.-Mindketten hagyjatok békén.
George arcára értetlen arckifejezés költözött, míg Harry lehajtott fejjel fixírozta a fehér Converse cipőjét. 
-Csak hallgass végig.-vetett rám könyörgő pillantást.-Utána ha nem akarsz többet látni, nem kereslek. 
-Pontosan tudod, mit akarok.
Mekkora hazugság, Alexis. Életed legnagyobb hazugsága.
-Akkor hallgass meg!
-Legyen.-sóhajtottam és felmentem a lépcsőm.
Kis ideig ácsorgott még a nappaliban, majd nagyot sóhajtva követett felfelé a lépcsőn. Miután befáradt becsuktam mögötte az ajtót és nekidőltem. Nem törődve a rendetlenséggel lehuppant az ágyamra és a fejét a kezébe temette.
-Tudom, hogy úgysem fogod elhinni.-sóhajtott és felemelte a fejét.-De csak azért csináltam, hogy kihagyjalak ebből. Látom már tudod, hogy Hayley a barátnőm, őt elég sok bántás éri, nem akarom, hogy te is így járj azért mert velem vagy.
-Hülyének nézel?
-Nem, nem nézlek hülyének, Alex. 
-Szóval azért nem voltál képes felhívni mert nem akarod, hogy a kis picsa rajongóid csesztessenek. 
-Ők nem...
-Neeem, hát persze, hogy nem.-vigyorogtam.-Ennél valami jobbat kell kitalálnod.
-Nem találok ki semmit.-rázta a fejét.-De tudod mit, akkor ne hidd el. Ne hidd el azt, hogy a barátom vagy és fontos vagy nekem! 
Egy pillanatra belém fagyott a szó, nagyot nyeltem és dacosan néztem a zöld szempárba, a fejemet valami ütős beszóláson törtem, amivel megbánthatom, mégis valami teljesen más hagyta el a szám.
-Ismételd meg.-kértem.
-Fontos vagy nekem. Sajnálom, hogy nem hívtalak és nem beszéltünk, de már nem tudom mit kellene tennem, hogy megóvjam azokat akiket szeretek, mert a nővérem is bántsák azért mert ő a nővérem. Hayley-t is megtalálták.
-Leszarom mit gondolnak rólam.-vontam meg a vállam.-Azt hittem már rájöttél.
-Arra jöttem rá, hogy te nem ilyen vagy.-rázta a fejét.-Nekem már megmutattad milyen vagy igazából és az nem ez.
-De igen, Harry.
Nem értettem miért ennyire biztos magában, nem értettem miért érzem azt amit érzek. Legszívesebben a karjaiba borultam volna, megcsókoltam volna azt a szép száját, de ehelyett csak álltam a szobámban az ajtónak dőlve, és ezen fantáziáltam. Gyerekes. 
Beszívtam az alsó ajkam, próbáltam elrejteni az előtörő könnyeim. El kell küldenem ahhoz, hogy ne kelljen ezt éreznem. Reménytelenség. Ő sosem lesz az enyém.
A vállaim megremegtek, összeszorítottam a szemem és a fejem az ajtónak döntöttem. Érzékeltem amint feláll, bár nem láttam. Az illata megcsapott és a megforgatta a kést a szívemben, úgy simultam az ajtóhoz, mintha bármelyik pillanatban lesújtana rám a nagy kezeivel, pedig még akkor sem ütött vissza Cole-nak, amikor kapott tőle egy nagy monoklit. A szempilláimat rebegtetve nyitottam ki a szemem, egy könnycsepp leszánkázott az arcomon és eltűnt a pólóm alatt. Zöld szemei sajnálattal teli csillogással fürkésztek, nem akartam, hogy így nézzen rám. 
-Menj el.-kértem halkan.
-Alexis...
-Kérlek, Harry. Nem tudom ezt elviselni.
Az alsó ajkam remegni kezdett és az első könnycseppet követte a második, harmadik... Le akartam csúszni a fal tövébe és kisírni magam. Beleuntam abba, hogy a fiúknak csak egyvalamire kellek. Így volt ez Los Angeles-ben és itt is, először Ő, most pedig Louis. Talán nekem nem jár ki a boldogság valaki mellett, én sosem leszek úgy szerelmes, hogy azt viszonozzák. El kellene fogadnom.
-Nem tudsz a barátom lenni?-kérdezte, az egyik kezét pedig az arcomra simította.
Nem néztem rá, nem tudtam belenézni azokba a szemekbe, túl sok lett volna. Megfogtam a kezét és elvettem az arcomról, leengedtem a teste mellé, a fejem lehajtottam, egy rövid pillanatra az ujjaim becsúsztattam az ő hosszú ujjai közé és megvizsgáltam az egymásba fonódó kezünket. Szerettem volna egyszer így végigsétálni vele a homokos tengerparton, hozzásimulni a széles mellkasához és megcsókolni a lemenő nap narancssárgás rózsaszín fényében. Elhúztam a kezem és arrébb álltam, próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy ez a helyes döntés és csak magamat óvom meg ezzel a viszonzatlanság fájdalmától. Nem használt. Kilépett az ajtón és én összecsuklottam a fal mellett. Csak egy kicsit szeretnék tartozni valakihez, olyan nagy kérés?

~*George Elwood*~

-Felmennél hozzá?-kérdezte, miközben hevesen elment mellettem majd az előszobában felrántotta a lábára a cipőjét.

-Mi történt?-dőltem a falnak.

-Nem tudom.-nyelt nagyot.-Elküldött. Hello.

Nagy léptekben kiment az ajtón, figyeltem amint bevágódik az autójába és a motort felpörgetve elhajt. A fejemet rázva indultam felfelé a lépcsőn, megnézni, hogy mit csinált már megint a szeleburdi húgom. Óvatosan nyitottam be az ajtón, a látványra viszont megdermedtem és az szám ,,o" alakot formált. Évek óta először tette ezt, de nem változott, ugyanazt juttatta eszembe: egy összerugdosott, megvert kiskutyát. A lábait felhúzva összegörnyedt és fojtott sírását a tenyerébe próbálta elfojtani. Kócos haja előrehullott,  egyik kezével a pólója sarkát szorongatta, nem nézett rám. Sóhajtva csuktam be magam mögött az ajtót, leültem mellé a földre, ,,kibontottam" a végtagjait egymás fogságából és az ölembe húzva a mellkasomra vontam. Hetek óta először éreztem úgy, hogy ő a kishúgom akinek szüksége van rám. A sajátja helyett az én pólómat markolta meg és az arcát belefúrva keserves, szívfájdító zokogásba kezdett. 

-Mi történt?-suttogtam és végigsimítottam hosszú haján.-Megbántott? 

A fejét rázta, csuklójával letörölte a könnyeit, megpróbálta összeszedni magát, de amikor az ajkait résnyire nyitotta, csak fojtott sírás tört fel belőle. 

-Én küldtem el.

A beszéde tagolt volt és minden szó után egy csuklással elhalt. Szinte nyelte a levegőt, kezdtem megijedni. Egyszer láttam így sírni, azon a napon verekedtem életemben először. 

-Miért?-simogattam a fejét. 

-Szeretem.-csuklott.

A kezem megállt, nagyot nyeltem és erősebben szorítottam magamhoz. Tudnom kellett volna már akkor, amikor bejöttem ide.

-Sajnálom, George. Sajnálom, hogy rossz testvér vagyok. 

-Nem vagy az.-nyomtam puszit az arcára.

A zsebemből előhalásztam egy zsebkendőt és megtöröltem vele. Remegő ajkakkal nézett rám, a barna szemei elhomályosultak a könnyektől, bármit megadtam volna egy flegma beszólásért. Évek óta először láttam igazi érzelmeket a húgom arcán, de azt kívántam bár ne kellene ezt néznem. 

-Szeretlek.-szorított magához.